Nem mindennapi tényfeltáró cikket közölt a Cicero című német folyóirat Abu Muszab az-Zarkávi jordániai származású terroristavezérről, a tavaly márciusi madridi merényletsorozat állítólagos kitervelőjéről. Az áprilisi lapszámban megjelent A világ legveszélyesebb embere című írás meglepő közelségből ismertette a Zarkában született jordán állampolgár, Ahmed Fadil Nazzal az-Halajleh életútját és nagyra törő terveit, mi több, Zarkávi számtalan személyi igazolványának és útlevelének kibocsátó országait, iráni mobiltelefonjainak számát, aszfaháni elérhetőségét (pontos házszámmal!) és nem mellékesen néhány európai terrorsejt fellelhetőségét.
A cikk máig tartó vitát váltott ki a hírszerzés és a sajtó között, minthogy Bruno Schirra, a Cicero újságírója a legbizalmasabb forrásoktól informálódott Zarkáviról. Az ammáni General Intelligence Department (GID) „barátságos úriemberei” és a berlini Bundeskriminalamt terjedelmes iratai fontos adatokkal látták el az újságírót, aki mindemellett többször a CIA-re, az FBI-ra, illetőleg francia és izraeli forrásokra is hivatkozik. Mivel a német Szövetségi Nyomozóhivatal (BKA) 2004. szeptember 6-i keltezésű, 125 oldalt kitevő iratai (a Cicero-cikk szerint is) kizárólag „szolgálati használatra” készültek, a nemzetbiztonság embereit joggal zavarhatta, hogy egy tekintélyes folyóirat hasábjain kellett viszontlátniuk a BKA-dokumentumokból ismert neu-ulmi Multikulturhaus és a berlini Al Nur mecset köré csoportosuló radikális iszlám sejtekről szóló információkat.
Az idézett biztonsági források szerint „Európában már rég kiépítette hálózatát az Al-Kaida”, ami főképpen Zarkávinak köszönhető, ám a terroristavezér karrierje sem jutott volna a mostani magasságokba Szíria és Irán állami támogatása nélkül – derül ki a cikkből. A vegyi fegyverek bevetésére is készen álló terrorista a BKA aktái szerint „állami szinten kapott logisztikai támogatást Irántól”, de sokat köszönhet európai híveinek is, akik rendszeresen szállították a különböző „útleveleket, instrukciókat és pénzt” teheráni szálláshelyére. Zarkávi erős iráni kötődéseit a cikkíró egy aszfaháni lakcímmel is alátámasztotta, ám nem valószínű, hogy a dzsihád harcosát el lehet érni egy bizonyos Ahmed Abdul Szalam személyén keresztül a Bahar utca 27. szám alatt. Az írás megemlíti továbbá Zarkávi hat olyan telefon-, illetőleg faxszámát is, amelyeket a német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) lehallgatott. Az újságíró állítólag még ezzel együtt sem írt le mindent a hozzá került dokumentumok adataiból. Érthető, hogy a nemzetbiztonság emberei kitüntetett figyelemmel kísérték a Cicerót és Bruno Schirrát.
Arról egyelőre csak találgatások folynak, hogy mi lehetett az újságíró célja a részletek kitálalásával, s hogy a szigorúan bizalmas iratok kiszivárgása mekkora veszteséget okozott a BKA-nak, ám egy bizonyos: az elhúzódó affér után a szövetségi rendőrség szeptember közepén rajtaütésszerű házkutatást tartott a Cicero szerkesztőségében és Schirra lakásán, azonban nem kerültek elő iratok Zarkáviról. Ellenben találtak a nyomozók egyéb témájú, fegyverlobbiról, egy kőolaj-finomító privatizációjáról és a hozzájuk köthető német politikusokról szóló dokumentumokat (összesen száz kartotékot), valamint a szerkesztőség e-mail forgalmát is tartalmazó merevlemezt. A folyóirat szerint a razziának nem is a fél évvel korábbi cikk volt az oka. A Cicero munkatársai úgy vélik, a kíváncsiskodó rendőrség a szeptember 12-i dátumot leginkább házkutatásra szolgáló ürügyként használta, amikor Schirra éppen Tel-Avivban vett részt egy biztonságpolitikai konferencián. Az újságírót és a folyóirat főszerkesztőjét államtitoksértésben való részességgel vádolja az államügyészség. Schirra nem árulta el informátorainak nevét, és a BKA-nál tartott ellenőrzések sem derítették ki a kiszivárogtató kilétét.
A nyomozók váratlan látogatása óta a Cicero-ügy újabb fordulatot vett, ugyanis Otto Schily szociáldemokrata belügyminiszter került a célkeresztbe. Schily a német politikai elit azon szűk körébe tartozik, amely eddig elkerülte a sajtó haragját, s a formálódó nagykoalícióban is gond nélkül készülődhetett valamely fontos tisztség betöltésére. A házkutatás óta azonban a belügyminiszter szinte minden nyilatkozatával megsértette Németország újságíróit – egyes vélemények szerint a demokratikus berendezkedést és a jogállamiságot is. Schily elhárította a rendőrségi razzia kezdeményezésének vádját, ám az ellenzék soraiból többen úgy vélik, a belügyminiszter mégiscsak áldását adta a Cicero átfésülésére. Ráadásul nemcsak a kereszténydemokraták és a liberálisok támadják, hanem a korábbi koalíciós partnereik, a zöldek, sőt saját párttársai, a szociáldemokraták is. Aki a frakcióból nem ért egyet a belügyminisztérium eljárásával, azt személyesen fogja meggyőzni – mondta egy alkalommal. Végül minden kritikusabb hajlamú szociáldemokrata képviselőtársát ostorozta egy Spiegelnek adott interjúban, sőt a hamburgi hírmagazin újságíróit még ki is oktatta a sajtó jogairól: „A titoktartási védelemről mi döntünk az államban – és nem önök! Ezt meg kell tanulniuk, különben összetűzésbe kerülhetünk.”
A Német Újságíró-szövetség elnöke szerint a Cicero-ügyben nem pusztán arról volt szó, hogy a terrorizmus ellen harcoló belügy és a rendőrség elkobozta a politikai magazin összegyűjtött adatait, hanem arról is, hogy ezáltal feltárják az újságírók eredményesen működő, komplett információs hálózatát. Michael Konken attól tart, hogy ezután senki sem mer a tényfeltáró újságíróknak segíteni vagy tanácsot adni nekik. A szervezet elnöke azt követeli sajtóközleményében az illetékes hatóságoktól, hogy haladéktalanul szolgáltassák vissza a Cicerónak és Bruno Schirrának a lefoglalt adathordozókat és iratokat.
Az ügy még nem ért véget, minthogy a Cicero benyújtott panaszára a hét elején megérkezett a válasz: a nyomozás kereteit a továbbiakban kibővítik. A berlini államügyészség ugyanis szintén titkosnak minősítette azokat a dokumentumokat, amelyeket a szeptemberi razzia során elvitt a rendőrség Schirra lakásának pincéjéből. Az újabb dokumentumok egy következő, botrányt kiváltó cikkhez biztosítottak volna bőséges muníciót. A Szövetségi Biztonsági Tanács, a kancelláriahivatal és a titkosszolgálat papírjai segítségével Bruno Schirra egy német olajfinomító privatizálásának hátterét készült feltárni. A hét eleji fejlemények után egyértelművé vált, hogy a belügyminisztérium nem pusztán a Zarkávi-ügy miatt kutattatta át a szerkesztőséget és a magánlakást. Ám ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy mennyiben vonható felelősségre egy újságíró a puszta adatgyűjtésért, és hogy a rendőrség lefoglalhat-e dokumentumokat anélkül, hogy megbizonyosodna: az anyagok valóban az adott nyomozáshoz kapcsolódnak.
A Cicero novemberi számában Schirra ismét veszélyes vizekre evezett: új cikkében az iráni atomprogramot tárgyalta. Az újságíró a már bevált titkosszolgálati forrásokon túl megszólaltatta Mohamed Ali Abtahit, Irán korábbi alelnökét is, aki kifejtette csalódottságát a jelenlegi elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád radikális rendszerében. Az atomfegyver előállításán munkálkodó teheráni vezetés szélsőségességét többszörösen bizonyították az újságíró forrásai, mi több, a háttér-információk adekvát voltát – közvetett módon – maga Ahmadinedzsád is megerősítette egy szerdai nyilatkozatával: „Ahogy az imám mondta, Izraelt le kell törölni a térképről!”
origo.hu
Szijjártó Péter: Magyarország nem akar az ukrán maffia átjáróházává válni
