Teória

K U L T Ú R S O K K

Megint kiderült, hogy nem Shakespeare írta a VIII. Henriket meg a többi királydrámát, a szonettekről már jobb nem is beszélni. Legutóbb ezen a héten lehetett hallani a világrengető bejelentést, amikor is a sajtó felkapta két brit szerző új könyvét, amely a szerénynek nem mondható Az igazság nem marad rejtve – Az igazi Shakespeare leleplezése címmel került az angliai könyvesboltokba. Brenda James és William Rubinstein munkája nem kevesebbet állít: bizonyos Henry Neville áll a művek hátterében, azaz neki lehet tulajdonítani a mester írásainak jó részét. Hogy ki volt Neville, arról túl sokat nem lehet tudni, annyit mindenesetre igen, hogy Tudor-kori politikusról van szó, aki udvari ármánykodásaiért megjárta a Tower tömlöcét is (állítólag ettől lett aztán olyan szomorú, hogy később nem írt igazi vígjátékot, csak tragédiát). James és Rubinstein szerint azonban nemcsak ez a bizonyíték: a szonettek ajánlásaiból le lehet vezetni személyét, és megtalálták Neville börtönben írt jegyzeteit is, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a VIII. Henrikre. Őrültség, de van benne rendszer. Feltevésük azért igaz – érvel a szerzők egyike –, mert még senki sem tudta bebizonyítani ennek ellenkezőjét. Ez a fajta kifordított igazságkeresés minden olyan állításnak a sajátja, amely hipotézis.
Teória. Az egzakt tudományokban minden bizonnyal nehezebb előrukkolni olyan feltevéssel, amely kellően lélegzetelállító, ugyanakkor tudományosan körülbástyázható. A bejelentés, miszerint kétszer kettő nem négy, hanem öt, kellőképpen szenzációs lenne, ám ennek bizonyítása matematikai módszerekkel némileg körülményesebb. Nem úgy a humán tudományok területén! A minap a Hír Televízióban láttam a német Heribert Illiget, aki nemrég magyarul is megjelent könyvének alapelveit magyarázta a stúdióban. Illig azt állítja, hogy valami félreértés vagy összeesküvés folytán a középkorban három évszázad meg sem történt: a VII., VIII. és IX. évszázad jó része tehát sosem is volt, Nagy Károly pedig kitalált történelmi figura. A kutató arra hivatkozik, hogy ebből az időből megbízható korabeli források nem léteznek, és a radiokarbonos vizsgálatok, amelyekkel mégis találni véltek bizonyítékokat, hibásak voltak. Elmélete – bár igyekszik bebizonyítani, hogy valamiféle (akkori léptékben mérve) világméretű összeesküvéssel kivitelezhető volt ez a csíny – arra nem ad magyarázatot, hogy ugyan kinek és miért állhatott érdekében ellopni három évszázadot. (Igaz, ma sokan mit nem adnának azért, ha legalább néhány évecske hiányozna a múltjukból.) Az ok nyilván az ügyet övező és felderítendő rejtélyek egyikét képezi. Az efféle próbálkozások a világtörténelem újraírására persze nem új keletűek. Az 1945-ben született Anatolij Tyimofejevics Fomenko orosz matematikus például több ezer évet tüntet el nagyvonalúan elméletében, azt állítva, hogy az emberiség írott története nincs még 1500 éves sem, valamikor a 800-as években kezdődött, ezután van kétszáz éves hiátus – ahogy Illig is állítja, ezekről az esztendőkről ebben a rendszerben sem tudunk semmit –, majd 1000-től vannak ismét pontosabb forrásaink a történésekről. Az új időszámítás szerint Krisztust 1053-ban feszítették meg, nem is Jeruzsálem, hanem Konstantinápoly mellett, az ókort pedig a reneszánsz kori álmodozók találták ki és alkották meg. A hipotézis legfőképp arra az elgondolásra épít, hogy a fellelhető és eddig különféle korokra datált források nagyrészt azonos történelmi időszakokat fednek le, és azonos korszakokban keletkeztek: mindegyik ugyanazokról a történelmi figurákról beszél, de másképpen. Talán nem meglepő, hogy a tudomány mind ez ideig nem nagyon foglalkozott ennek az elméletnek a megcáfolásával sem. És mivel cáfolat nincs, a teória tovább él.
A hipotézisnek ezt a rossz tulajdonságát, hogy mindaddig működőképesnek tekinthető, amíg logikai úton, ismeretekkel be nem bizonyítható a használhatatlansága, a tudomány igyekszik kordában tartani Occam borotvájának elvével. A XIV. századi ferences rendi szerzetes és tudós (Fomenko és Illig időszámítása szerint is létező személy) által megalkotott alapelv leegyszerűsítve így szól: két egyformán működőképes teória esetén használjuk az egyszerűbbet. Klasszikus példát emlegetnek erre: a Föld középpontú ptolemaioszi világképpel nagyszerűen meg lehet magyarázni a valójában a Nap körül keringő bolygók mozgását a Földről nézve, csak az némileg bonyolultabb, mint a kopernikuszi modell. Itt vagyunk mindjárt mi, magyarok, akik éppen az Illig és Fomenko szerint is hiányzó időszakban érkeztünk a Kárpát-medencébe. Nem elég tehát, hogy nem tudjuk, honnan jöttünk, most már úgy áll a dolog, meg sem érkeztünk.
Mégis itt vagyunk. De én inkább arra mutatnék rá e paradoxon kapcsán, hogy, bizony, sok gondtól menekültünk volna meg az elmúlt száz esztendőben is, ha a különféle ideológiákat és utópiákat megalkotó elmék nagyobb következetességgel gyakorolták volna Occam kitűnő alapelvét. Mert kétségkívül el lehet magyarázni a történelmet Nagy Károly és a magyarok bejövetele nélkül is, de mindenképpen egyszerűbb, ha számolunk ezekkel a tényezőkkel. Livius, a nagy római történetíró még úgy látta: „Sok olyan dolgot, amit a természet összekuszált, az értelem rendbe tesz.” Ez szép gondolat, eltekintve attól a ténytől, hogy most már tudjuk, Livius nem is létezett, sem a kor, amelyben élt. Rendbe lett téve. Ez a nyughatatlan, folytonos átrendezés a fejekben talán korunk édes bosszúja a régieken, akik még hasznosabb dolgokkal tudták eltölteni idejüket. Ez a kor pedig azzal kezdődött, hogy épp az örökké rendezgető értelmet tűzte zászlajára. (Innen már csak egy lépés a tökéletes történelmi újraértelmezés: a múltat végképp eltörölni!) Szerencse, hogy az efféle átrendezési láz ma már nem politikai szándékok formájában jelentkezik, hanem bestsellerként a könyvespolcokon. Ideig-óráig jó reklámot jelent egy könyvnek, ha a sajtó azt híreszteli: az van benne, hogy Shakespeare nem is létezett. És ezért bizonyos szerzőknek nem rossz üzlet néhány dolgot legalább ilyenformán időről időre „rendbe tenni”.
Sokakkal ellentétben én azt mondom, alapvetően nem rossz kor az, amelyben élünk. Csak ki tudja, pár évszázad múlva mi marad belőle a történelemkönyvek lapjain.