Nem, nem mondhatni, hogy erőltetett volt a mi felső-magyarországi életünk. Csöndesen meghúztuk magunkat a várkastélyban, több nem kellett. Ha apánk hazajött Pestről, a múzeumból, békét akart, bevette magát a környékbeli erdőkbe, és farkasra, medvére, szarvasra vadászott – még most is fantasztikus bikák vannak arrafelé. Hogy aztán mindez másképp van, és sokkal viccesebb, megtapasztaltam, amikor kirúgtak bennünket mindenhonnan, és Párizsba menekültünk. Akkor arra gondoltam, mi az ördögnek volt az embernek vára, még ha nem olyan behemót is, meg ennyi sok holmija, amikor még semmit nem élt meg. És még arra gondoltam, hogy nem megyek oda vissza soha többé.
Kitartóan zuhog az eső Bécsben, Zichy Katalin grófnő lámpát gyújt, majd vékony, tetszetős szlovák nyelvű könyvecskét húz elő: lelkes és alapos helytörténeti művet a régtől fogva színszlovák Divényről, a volt Nógrád megyei várról és magyar urairól. Hajdani tót cselédjük ükunokája írta, pénzt szerzett rá és kiadatta, egy fiatalember, aki ismeretlenül is odaadó híve Katalin grófnőnek, és tovább ápolja a Zichy família emlékét. Akárcsak Divény legtöbb lakója: a hajdani szolgálók nemzedékről nemzedékre örökítették át lojalitásukat, úgyhogy a mai fiatalság ostromolja Zichyéket: térjenek vissza, és újítsák föl a várkastélyt.
– A mi Czudor gazdánk ükunokája a nagyanyjától hallhatott rólunk, s még azt is tudta ez a fiatalember, hogy akkoriban a papi Pestről hozott őszibarackot – mert nálunk nem termett meg a gyümölcs –, amelyből anyám nagy uzsonnát készített a cselédgyerekeknek is. Ha valamelyik kocsis gyermekének hasfájása volt, akkor rohant, hogy beöntést adjon – az mindenre jó volt. A nagyanyám meg ott van eltemetve az öreg temetőben a felső várrom mögött, apám ragaszkodott hozzá, hogy csak egyszerű fakeresztet állítsunk, mert ha annak vége, eltűnik a sír is. Így vala. Amikor nemrég visszalátogattam Divényre, azt gondoltam, biztosan nem találom meg nagyanyámat. Felmentünk a temetőbe, s mit látok? Ott áll egy fakereszt, tökéletes állapotban, biztosan többször újraállították, mert ennyi év után tönkremenne, és friss virágok voltak a síron. Nem tudtam meg, ki hozta a virágot. Mert a plébános semmilyen nyelven nem beszélt, csak szlovákul. Ott küszködtem vele. Jóllehet a templomot gyönyörűen megcsinálta, belül olyan, mint egy fürdőszoba – tiszta bugyikék.
Zichy Katalin nevet, és ravaszkásan kacsint, mert zavarát és könnyeit csak így tudja leplezni. Nem, az ilyesmit nem lehet lezárni, megszüntetni, befejezni. De amikor a divényi cselédek leszármazottai meghívták őket a Szent Anna-napi búcsúra, és a grófnő meglátta, hogy a vár romokban hever, és ott akarnak az udvaron, a gazban, törmelékben táncmulatságot rendezni – nem, ehhez már nem volt gyomra.
– Ezek a szegények annyira akarják, hogy ne haragudjak. Nem haragszom. Háború volt. Mire haragudjak?
Nincs harag, de igazi megnyugvás sincsen: a grófnő minden mondatában ott kísért a divényi vár a jámbor cselédekkel, labanc szellemével és vaskos tornyaival. A háború végén, 1945-ben, amikor Zichy Istvánt, a Nemzeti Múzeum igazgatóját, francia feleségét és gyermekeit az új szlovák hatalom átlökdöste a határon, Zichy Katalin még tett egy utolsó kísérletet, hogy kilépjen a senki földjéről, végre ne úgy kelljen élnie, hogy „mindig pont ott van az ember orra előtt a határ”. Nem tudta, hogy az a láthatatlan vonal mindig az orra előtt lesz. Elszakadt családjától, és ahogy volt, egy szál lovaglóruhában Pozsonyba gyalogolt. Onnan vissza Esztergályra, rokonának, Ladomérnak ugyanis ott voltak birtokai. Akik úgymond nem kollaboráltak a németekkel, 300 holdat megkaphattak elkonfiskált nagybirtokaikból. Ladomér Katalin viszszaigénylő papírjait is beadta, de csak akkor kapta meg az igenlő választ, amikor a fiatal nőt kipenderítették Magyarországra.
– Ladomérnak Esztergályon a dombon volt egy vadászlakja, ott húztam meg magam. Amikor kerestek a csendőrök, hogy kitoloncoljanak, mindig az út kellős közepén mentek, hogy lássam őket. Ilyenkor a háziak elbújtattak, míg azok dolguk végezetlenül el nem mentek. Egyszer azért bevittek Losoncra. Közölték: feljelentett valaki Divényben, hogy spion vagyok, nem tehetnek mást, be kell kísérniük a városba. Felültünk a Kékkőről Losoncra tartó buszra, s látom ám, hogy ott tanyázik az egész cigányzenekar. Esküvőre mentek, megismertek, elkezdtek vadul magyar cigányzenét játszani. Mondtam nekik, legyenek olyan kedvesek, és ne muzsikáljanak, ne rontsák a helyzetemet, de nem lehetett lebeszélni őket – Zichy Katalin úgy nevet, hogy kicsordulnak a könnyei. – A rendőrségen alaposan kifaggattak. Felhúztam a lábamat kihallgatás közben, és a cipőm talpa lyukas volt, mert hát milyen lett volna, Pozsonyig és vissza elkopott. A detektívek azt mondták, ha lyukas a cipőm talpa, nem lehetek spion. Úgyhogy mehettem haza. Jött két csendőr, és hazavittek Ladomérhoz.
De Zichy Katalin megunta a bujkálást: 1946-ban továbbállt Magyarországra. Persze itt sem kapott állást, nem csengett jól a neve. Édesapját nem vették vissza a múzeumba, de kitelepíteni sem kellett őket Budáról, mert Fortuna utcai lakásuk az ostrom alatt telitalálatot kapott, így valóban nem maradt semmijük. Ismét vízválasztóhoz érkeztek, mint történelmi osztályuk legtöbb tagja: az új hatalom megkezdte emlékezetük módszeres felszámolását is. Figyelmeztetést kaptak barátaiktól, hogy tűnjenek el az országból, mert hamarosan lezárják a határokat, és itt rekednek. Katalin grófnő 1947-ben gyalog indult Párizsba. Édesapja, Zichy István maradt, és megkezdte élete utolsó művének, a teljes magyar viselettörténetnek a papírra vetését egy Fejér megyei faluban, Abán.
– Apám már nem akart semmit. Azt mondta, túl öreg, és különben is, nem szeretné elhagyni a hazáját. Persze hogy lett volna barát és tudóskolléga külföldön, egy kedves norvég professzor magához vette volna. De ő nem akart mások nyakán élni. A semmibe mentünk. Mert rokonhoz soha nem szabad menni. Akárkihez, csak oda ne! Azok úgy félnek, hogy a nyakukon marad az ember. A leglehetetlenebb helyzetben azonban mindig a legváratlanabb helyről érkezik a segítség.
A Zichy gyerekek rejtélyes módon egyszerre értek Párizsba Európa különböző pontjairól, pedig egyikük sem tudta a másikról, hogy éppen hol tartózkodik: Katalinnak egy évig tartott, míg papírok nélkül Ausztrián és Németországon át elvergődött Franciaországba; nővére Svájcon, bátyja Prágán keresztül érkezett meg. Jövetelük másnapján megszólalt a telefon, bizonyos monsieur Veraq kívánt Zichy Katalinnal beszélni. Fogalmuk sem volt, ki lehet az illető, azért beleegyeztek a találkába. Megjelent náluk a férfi, Katalin végigmérte, nagyon ismerős volt: Virac, Virac… A férfi magyarul szólalt meg: „Virág vagyok.” Azért telefonált, mert olvasta az újságban, hogy megérkeztek Magyarországról De Gaulle-nak az unokatestvérei.
– Olyan közelről azért nem voltunk mi rokonok, de valamelyik újságíró ezt fundálta ki – magyarázza Zichy grófnő. – Aztán még azt is hozzáfűzte ez a Virág úr, hogy ő Divényben volt partizán a franciák kötelékében, és hogy szívesen segítene az emigráns Zichy családnak. Mert a háború alatt olyan helyen nem járt, mint a divényi várkastély: bár minden szót értett, miközben senki sem tudta, hogy beszéli a háziak nyelvét, ott soha senkitől egy rossz szót nem hallott.
– Mondom: tényleg nem. Nálunk ez nem volt szokás. És örültünk, hogy ott vannak, mert legalább a franciákkal mindenki tudott beszélni. És ez a Virág valóban segített férjemnek, Pálffy Józsefnek állást találni Párizsban.
Gróf Pállfy József a háború alatt kormánypárti parlamenti képviselő volt, az agrárreform feltétlen híve, Apor Vilmos, az 1997-ben boldoggá avatott győri megyés püspök unokaöccse, akinek a kezdeményezésére még a háború vége előtt megkezdték a kereszténydemokrata párt konspiratív kiépítését. Pállfy grófnak a Katolikus Szociális Népmozgalom egyik szellemi vezéreként jó esélye volt arra, hogy az új kereszténydemokrata párt vezetője legyen – ám származása miatt hamarosan félreállították. Plébánosnak öltözve lépte át a határt.
– A papok, Apor Vilmos papjai beöltöztették őt Győrben. Apánk mindig azt mondta nekünk, ha baj ér, imádkozz a Vilmos bácsihoz. Hát ugye, mi történt? Józsi első házasságából való lánya szívbeteg lett. Japánban megoperálták, de rosszul tették vissza a szívét, a vér rossz irányba áramlott, folyamatosan mérgezte magát a szervezete. Majdnem meghalt, két lépést sem tudott tenni, mert mindjárt kék lett. Egymás után háromszor vették ki a szívét. És túlélte. Aztán elment egy orvoshoz, aki megvizsgálta, majd azt kérdezte, mi itt a probléma. Teljesen rendbe jött minden. A doktor azt mondta, ilyet még nem látott. Ez csoda! Igazán csoda. Józsi lánya azt mondta, amikor a napokban felhívtam telefonon, hogy látod, én mindig imádkoztam Vilmos bácsihoz.
Zichy Katalin és Pálffy József az innsbrucki emigrációban házasodott össze. Egyik albérletből a másikba vándoroltak, de ott legalább volt társasági élet. És szovjet katonák helyett elegáns, nagyvonalú, pezsgővel csencselő francia tisztek. Valóságos kis magyar kolónia verődött össze a lakásukon, egyetlen szobájuk minden este megtelt dühösen vitatkozó, politizáló magyarokkal.
– Aztán lassan mindenki elment. Brazíliába, Uruguayba, nagyon messzire. De mitől messzire? Azt hittük, soha többé nem megyünk vissza Magyarországra, Divénybe. Az emigráns orosz taxisofőrök mindig mondogatták: ők is csak arra vártak, hogy hazamehessenek, de már régen lemondtak róla. Nekünk se legyenek illúzióink.
– Az önök fejében nem fordult meg, hogy hazajönnek Magyarországra?
– Semmi jó hír nem jött onnan, csak borzalmakat hallott az ember, nem mertünk levelet írni sem, féltünk, hogy bajt csinálunk. Papinak összecsomagoltunk síruhát meg efféléket, és a francia követségen keresztül eljuttattuk hozzá. Ezeket eladogatta, abból élt. Vártuk, talán normálisabb lesz az élet otthon, és az apám ki tud jönni. Aztán meghalt 1951-ben.
Zichy Katalin és Pállfy József várt, míg a szovjet csapatok el nem hagyták Ausztriát, majd Bécs közelébe költöztek. Amikor a határ túloldalán kitört a forradalom, Pállfy gróf azonnal Amerikába utazott, hogy híveket toborozzon a magyar revolúciónak. Zichy Katalinék naphosszat a rádió mellett ültek, s hallgatták, hogyan vonulnak be hazájukba a szovjet csapatok, végül a Himnuszt játszották, és persze tehetetlennek érezték magukat, sírtak, de egyszer csak felkiáltott valaki: nézzétek, mit csinál a gyerek! A kétéves Pállfy Miklós fölállt az ágyán, egyenesen állt a Himnusz alatt. Rejtély, honnan tudta, hogy ezt kell tennie.
– Megérkeztünk Bécsbe, és kijelentettük: falura velünk, gyerekestül, mindenestül, most már nem költözünk egyik lakásból a másikba. Malacokat vettünk, felneveltük őket. Azok olyan okosak és helyesek voltak. Százkilós korukban eladtuk mindet egy kereskedőnek. Egyszer hallom ám, hogy üvöltenek a disznók – Jézus, mi történt? Rohanok ki, hát az emberünk azzal a szisztémával próbálkozik, hogy bemegy az ólba, megfogja az állatokat a farkuknál és fülüknél, aztán viszi őket. Mondom, maga mit csinál? Meg van őrülve? Nem kell ilyen üvöltözést rendezni, megvadítja az egész társaságot. Rám néz, azt mondja: maga bolond. Kérdem tőle, mit kell itten huzigálni őket, fölmennek a kocsi hátuljába maguk is, csak szépen kell győzködni őket. Okos állat a disznó.
A gróf és a grófnő évekig sertéstenyésztésből élt. Aztán felfedeztek egy falut, amely a maga váracskájával a megtévesztésig hasonlított Divényre. Odaköltöztek. Amikor a disznók „már megették saját magukat”, vagyis túlságosan drága lett az etetésük, Zichy Katalin áttért a gombatermesztésre.
– Ugyebár akkoriban nem voltak sehol lovak. A gombához lótrágya kellett, de miből? Csináltunk saját kézzel. Szalma kellett hozzá, komló, szárított vér. Minden héten egyszer forgatni kellett ezt a masszát, förtelmes büdös volt. Mikor készen lett, akkor már valóban lótrágyaszaga lett, de addig… leírhatatlan. A szívem nem bírta: azt mondta az orvosom, vagy a szívem, vagy a sampinyon. Attól fogva egy biztosítónál dolgoztam Bécsben, beköltöztünk, és abból kapom most is a nyugdíjamat. Az osztrákokkal elég jó volt biztosítást kötni, de a magyarok… Ha valami gondjuk volt, levelet írtak nekem: úgyis tudják, hogy nem fizetnek semmit a kárukra, úgyis tudják, hogy így meg úgy…
– A rendszerváltás után hogyan alakult az emigránsok sorsa? Várható volt, hogy sokan hazajönnek, tarsolyukban elveszettnek hitt családi dokumentumokkal, kéziratban maradt művekkel, memoárokkal…
– Valóban sokan visszatértek Magyarországra, de leginkább a fiatalok. Nemrég voltam Fóton a Károlyi család bálján, és meglepődtem, mennyien gyűltek ott össze az emigrációból.
A számkivetésben írt, elveszettnek hitt, de bizakodva várt tudományos és személyes munkákról pedig csak annyit jegyez meg Zichy Katalin: sok valóban elveszett közülük. Végérvényesen. Például édesapja teljes viselettörténete is, amelynek kéziratát három példányban őrizték a rokonok, ám mindhárom eltűnt a szétszóratás alatt. Katalin grófnő azért olykor hazalátogat Magyarországra a szétkergetett osztály tagjaival találkozni – de nyolcvanévesen már nem kíván hazatelepülni. A „haza” persze még mindig Divényben van, a különleges, üres udvarú várkastélyban, amely teljes felújításra vár.
– Úgy nevettem, amikor másodszor odalátogattam. Nagy büszkén mutatja nekem a paraszt, aki kinyitotta a kaput, hogy nézze, itt az emléktábla: ebben a várban is voltak ám partizánok. Ránéztem… hát én itt voltam egész idő alatt, gondoltam magamban, s még ő magyaráz nekem a partizánokról? Azért hívnak a divényiek, egyre csak hívnak. A rendszerváltás után mindent előkészítettek nekem. És akkor jött Meciar. Hogy éppen Meciar alatt kapjam vissza a várat meg az erdőt, s alakítsam vadászkastéllyá, ahogy korábban elképzeltem? Ezt már ismerjük: visszaadnak nekünk három fát, és megmagyarázzák, mennyi pénzüket emésztette fel a karbantartás ötven éven keresztül. Azt már nem, gondoltam, inkább megvárom az újabb változásokat. Közben öreg lettem, és semmi kedvem sincs már ehhez. Azt hiszik a helybéliek, haragszom. Senki nem haragszik senkire. Végül is nem ők dobtak ki minket, hanem vadidegenek. Nem is tudom, miért haragudnék.
Vége
origo.hu
Így nézi le a nőket és tölti ki a dühét rajtuk Magyar Péter
