Még van választási lehetősége az SNCM-nek, vagyis a Korzika–Földközi-tengeri Nemzeti Társaságnak: vagy elfogadja a kormány privatizációs változatát, vagy ha a szakszervezetek továbbra is elutasítják a vállalat megmentési tervét, az október 10-én összeülő igazgatótanács bejelenti fizetésképtelenségét, és a következő lépésben megindulhat a csődeljárás a hajózási társaság ellen. A mentő terv a cég utolsó esélye: eszerint a francia állam megőrizné az SNCM-ben a tulajdonjog 25 százalékát. A privatizáció 70 százalékot érintene. Ebből 30 százalékot kapna meg a Connex, amely a francia Véolia-csoport közlekedési leányvállalata, vele nincs is semmi gond.
A nagyobb baj a másik, ugyancsak francia befektetőcéggel van, a Butler Capital Partnersszel, amely 40 százalékban lenne az SNCM tulajdonosa. Tőle azonban irtóznak a hajózási társaság dolgozói, akik öt százalékot kapnának a cégből. „Elhisszük, hogy a Véolia nem akarja lerabolni a vállalatot, de nincs ilyen bizalmunk Walter Butler iránt” – fogalmazta meg aggodalmukat a Figarónak nyilatkozó egyik szakszervezeti aktivista.
A Butler-cég iránti gyanakvás megalapozott, hiszen előre bejelentette, hogy 400 dolgozóval szándékozik csökkenteni a 2400 főt foglalkoztató vállalat létszámát. Persze nem azonnal és nem embertelenül, hanem „európai módon”, korkedvezményes nyugdíjakkal, bőkezű szociális juttatásokkal kívánja elérni a létszámcsökkentést. Az elbocsátásokkal járó végkielégítésre 30 millió euró áll rendelkezésre.
Ám a Korzikai Dolgozók Szakszervezete (STC), amely az egy héttel ezelőtti brutális összetűzésekbe torkolló tüntetések mögött állt – csuklyás fiatalok csoportja valóságos utcai csatát vívott a rohamrendőrökkel –, veszélyben látja egyik fő célját, mégpedig azt, hogy növelje a Korzika szigetén lakó dolgozói számát. Több mint húszéves működése alatt ezt a célkitűzését sikerült is elérnie az SNCM-nél: a 2400 főből ma 800 a korzikai.
Az STC 1984. évi alapítása óta Korzika legnagyobb szakszervezetévé nőtte ki magát. „Kétségtelenül nacionalista szervezet vagyunk – nyilatkozta a Figarónak Etienne Santucci, a szakszervezet egyik alapítója. – Az ötezres tagság soraiban vannak természetesen nem korzikaiak is. Viszont nincs kapcsolatunk egyetlen politikai mozgalommal sem. Nem akarjuk megismételni a CGT hibáit, amely a Francia Kommunista Párthoz kötődött.” Az STC-ről azt is tudni kell, hogy sztrájkjaival bármelyik pillanatban megbéníthatja a sziget egész gazdaságát, legyen szó repülőterekről, utakról, kikötőkről. Ezzel és vele járó esetleges viharos összecsapásokkal számolnia kell annak, aki tárgyalóasztalhoz ül vele.
Mintha Robin Hood, Cartouche vagy Zorro érkezett volna meg a bastiai repülőtérre, úgy ünnepelték szombaton a marseille-i letartóztatásukból Korzikára visszatért négy tengerészt, akik az elmúlt héten elkötötték a Pascal Paoli nevű komphajót a touloni kikötőből. A francia csendőrség kommandósai szeptember 28-án látványos akcióval foglalták vissza az utasszállítót. A hajóeltérítők jóformán családi vállalkozásban hajtották végre erőszakmentes tettüket, ugyanis az STC vezetője, Alain Mosconi, valamint két testvére és még egy tengerész volt a „hajórabló” csapat tagja.
Hogy miért ellenzik a korzikaiak a magántőke bevonását a hajótársaságba, arra álljon itt a szigeten közszájon forgó példa: a francia kormányfő, „Villepin 35 millió euróért megpróbálja iskolatársainak átjátszani a tíz tengerjáró utasszállítóból álló flottát. Miközben egyetlen hajóért, a két évvel ezelőtt vízre bocsátott Pascal Paoliért az állam 135 millió eurót fizetett ki. Ez az igazi eltérítés” – fejtette ki a Libérationnak az STC egyik képviselője.
Dominique de Villepin kormánya elvesztette a szüzességét: eddig csupa jó osztályzatot kapott a közvéleménytől, de most a „száznapos csapat” megnyitotta az esetleges válságok sorát. És éppen akkor, amikor mintha enyhülni látszana a korzikaiak hagyományos ellenszenve a párizsi kormánnyal szemben. A francia gazdasági és a közlekedési miniszter is Marseille-be ment tárgyalni a válságban érintettekkel. Csütörtöki lapzártánkig semmiféle előrehaladás nem történt.
Előtte azonban Thierry Breton, a francia gazdaság felelőse villámlátogatásra Brüsszelbe utazott, hogy az Európai Unió illetékeseitől még egyszer meghallgassa az SNCM-ügyről a belga fővárosban ülő hivatalnokok egyébként korábban is ismert álláspontját. A hajózási társaság privatizációja ellen tiltakozók érveivel szemben ugyanis nagyon jól jön a brüsszeli „pajzs” a párizsi kormánynak: „Megértjük a gondjaikat, de ha nem fogadják el a magánosítást, nem tudunk segíteni. Ez Brüsszel határozott követelése.”
Az Európai Unió álláspontja egyszerű: az unióhoz tartozó ország kormánya nem ismételheti meg a segélynyújtást valamilyen állami vállalatának csak azért, hogy mesterségesen életben tartsa. A francia állam korántsem nézte tétlenül a kontinenst Korzikával összekötő vállalat sorsát. Már többször mélyen a zsebébe nyúlt az SNCM megmentése érdekében. Ez történt 2001-ben, amikor a hajózási társaság 800 millió eurós tőkeinjekciót kapott. A 2002-ben nyújtott támogatás elérte a 22 millió eurót, 2003-ban 69 millió eurót emésztett fel a központi költségvetésből, ennek ellenére tavalyi vesztesége megközelítette a 30 millió eurót. Mintha lyukas hordóba öntötték volna a pénzt. Ám nehogy azt higgyük, hogy a franciák ennyire ostobák: jól tudták, hogy ezért az összegért békét vásárolnak a szigeten.
A brüsszeli bizottság most már nemet mondott; Párizsnak elevenbe kell vágnia. Vannak ugyanis magáncégek is, amelyek ugyanazon a tengeren végzik ugyanazt a szolgáltatást, és jobban, mint az állami vállalat, s ők nem is hallottak segítségnyújtásról. Például az Olaszországban bejegyzett Corsica Ferries vagy a CMN, amelynek hajói hétfőn megkezdték a szigeten rekedt több tízezer turista elszállítását, miután a tiltakozó korzikai szakszervezetek ideiglenesen feloldották a kikötők zárlatát.
Még egyszer talpra lehet állítani az SNCM-et, de erre csak akkor van mód, ha közben magánkézbe adják a tengerjárócég legalább egy részét. Ebben az esetben a francia állam még egy 113 millió eurós mentőövet dob az elsüllyedni látszó hajózási társaságnak, és fedezi a négyszáz elbocsátandó munkavállalónak kifizetendő összeget. A Brüsszellel takaródzó párizsi kormány mindenáron szeretné elkerülni azt, hogy Korzikán még puskaporosabbá váljék a levegő. Párizsban is jól tudják, hogy nem lehet viccelni a 200 ezer korzikaival, ezt példázták a múlt szombati bastiai összecsapások is.
Közben e héten százezrek árasztották el a francia nagyvárosok utcáit, országszerte több mint százötven helyen tartottak tiltakozó menetet. A keddi „akciónappal” megkezdődött az őszi tüntetések évadja. A szakszervezetek egységes felszólítására a vasutasok, a metrósok, a buszvezetők, a gázosok, az áramszolgáltatók, a pedagógusok és számos más ágazat dolgozói vonultak az utcákra, hogy kifejezzék aggodalmukat a vásárlóerő csökkenése, munkahelyük bizonytalanná válása és az állami cégek magánosítása miatt. A Libération megjegyezte, hogy a magáncégeknél sem jobb a helyzet a termelés állandó keletre helyezése, a leépítésektől való félelem terén.
A jobbközép kabinet, élén Dominique de Villepinnel, kezdettől fogva jelét adta a francia gazdasági hazafiságnak. Így történt ez a Danone felvásárlási kísérleténél, illetve most, amikor az amerikai Hewlett-Packard számítástechnikai cég visszafogta franciaországi többezres elbocsátási terveit, ám a gazdasági hazafisággal csínján kell bánni – hívta fel a figyelmet a Figaróban megjelent interjújában Ezra Suleiman közgazdász. A gazdasági hazafiságnak természetesen van pozitív kicsengése, sőt mobilizálhat is egyes szektorokat – ismerte el az egyesült államokbeli Princetonban és a párizsi politikatudományi intézetben is előadó professzor, aki óvná a francia vezetést attól, hogy mindent ilyen szemüvegen keresztül nézzen. Franciaországban a munkanélküliség kormányoktól függetlenül magas, így állandó gondot okoz. Nő az államháztartás hiánya, a gazdasági növekedés pedig igen lassú.
A kormány megállított egy-két telhetetlen étvágyú külföldi befektetőt, de azt nem lehet kijelenteni, hogy a francia kormány szembemegy a globalizációval – állapította meg Ezra Suleiman. A francia vállalatok is terjeszkednek a világon, és a francia cégek is keletre helyezik át a termelést, otthon hagyva a munkanélkülieket. A gazdaság alapvető törvényeinek csak bizonyos ideig lehet ellentmondani. A professzor felhívta a figyelmet, hogy épp a Danone kérkedett azzal – amikor az iraki válság miatt feszültté vált Franciaország viszonya Amerikával –, hogy nem is francia cég, hiszen franciaországi befektetései eltörpülnek a világ más tájain történő beruházásai mellett. Akkor beszélhetünk igazi hazafiságról, ha sikerül megoldani a gazdaság alapvető problémáit, mert az hozzásegíti Franciaországot ahhoz, hogy ismét megtalálja gazdasági dinamizmusát – jelentette ki a professzor.
Azonban nemcsak a gazdasági gondok kerültek a felszínre Franciaországban, hanem a politikai viták is, méghozzá a bal- és a jobboldalt megosztó nézeteltérések. A baloldal még most is keresi vezetőjét, amelyet aligha fog megtalálni a novemberi szocialista pártelnökválasztáson. A jobboldalon pedig egyre jobban elmérgesedik a viszony a kormányfő és második embere, Nicolas Sarkozy belügyminiszter között. Most először volt nyilvánosan kitapintható Villepin ellenkezése a beosztottjával, aki a jobbközép UMP párt első embere is. A korzikai sztrájk és blokád napjaiban a tengeren túli területre, az indiai-óceáni Réunion szigetére utazó Sarkozy tízezer kilométerről próbálta meg intézni az ügyeket, ám ebből inkább csak odamondogatás lett. A döntést a korzikai hajó visszafoglalásáról a kormányfő személyesen hozta meg.
„Nem engedem meg, hogy sérüljön a közrend Korzikán!” – jelentette ki Sarkozy, majd utazását lerövidítve visszasietett Párizsba, nehogy a veszélyes órákban a színtéren magára hagyja legnagyobb vetélytársát, Villepin kormányfőt.
A nyilvánvaló személyes ellentétek mellett a korzikai probléma két különböző megközelítésével állunk szemben – magyarázta elemzésében a Le Monde. Sarkozy második belügyminiszterségével nyitottabbá vált, már nem utasítja el a párbeszédet a korzikai nacionalistákkal sem. Ebben szerepet játszik a keserű csalódás, amelyet korábbi belügyminiszterként 2002-ben kellett elszenvednie egy alig elbukott népszavazáson, amely rendezhette volna a sziget státusát. Ehhez képest Villepin „jakobinusabb”: tudja, mennyire veszélyes ez a terep, és csak a jogállam visszaállítását, a rendet hangsúlyozza.
Mindenesetre a két politikus rivalizálása már olyan szintet ért el, hogy a nemzetgyűlés elnöke, Jean-Louis Debré sem tudott szó nélkül elmenni mellette: „Ha a miniszter nem tanúsít szolidaritást kormányával szemben, az minden esetben válsághoz vezet. A miniszterek egy csapat tagjai, tehát kötelező tiszteletben tartaniuk a csapatkapitány állásfoglalását.” Nem kell jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy előre lássuk: a jelenlegi helyzetet csak úgy lehet megoldani, ha Sarkozy előbb vagy utóbb megválik posztjától. Vagy maga távozik, vagy szép csendben elküldik.
Ettől azonban nem oldódik meg az SNCM ügye. A jobbközép kormány látja a veszélyt, hiszen a zavargásokat kiváltó magánosítás miatt újból felszínre törhet a korzikai nemzeti öntudat, amely az utóbbi időben mintha szunnyadt volna. Az eddigi francia próbálkozások, amelyekkel a szigetország nacionalizmusát próbálták kezelni, mind zátonyra futottak.
origo.hu
Pride-hatás? – Jó hangulatba került a belvárosi szeméremsértő, de lekapcsolták
