A Tátra halottai

Rejtőzködő Magyarország

2005. 11. 26. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Évente tíz–húsz ember. Sportemberek, rögtönző diákok, visszafordulni képtelen megrögzöttek – vagy csupán rossz helyen jártak rossz időben, ahogy mondani szokás. Valaki döbbent „ó”-t hallat, esetleg annyit mond még, „jaj, a kötél”, valaki hosszan kiabál, más meg csak némán, elszántan zuhan. A halálkiáltások egész kórusa vésődött már a Tátra megmászhatatlan gránitfalaiba. Kicsúszás, szakadékban végződő sílesiklás, nyári hóvihar, villámcsapás, virtuskodás, esetleg egy nevetségesen könnyűnek tetsző útrövidítés – mind elég ok, hogy valakinek a neve az Oszterva-nyereg alatti jelképes temető szikláira kerüljön. Évente tíz–húsz hegymászó: olyan ütemben halnak a Magas-Tátra turistái, hogy a Poprádi-tó feletti cirbolyafenyő-ligetben már nem férnek el a táblák és a fakeresztek. Nem messze innen, a Nyugati-Tátrában fekvő Zsári-völgyben néhány éve egy másik szimbolikus temetőt kezdtek kiépíteni.
Ha a csaknem kétezer méter magasságú Oszterva-nyeregből ereszkedünk alá a hegyoldalba vágott szerpentinen, amíg le nem érünk a völgybe, mindvégig a szemünk előtt lesz az egyik legszebb tátrai tengerszem. Kevés tó található ezekben a fagyos magasságokban, amelyben megélnek a halak – a Poprádi-tó ilyen kivétel. Bél Mátyás így írt róla a XVIII. században: „nagyon ízletes halak vannak itt, nevezetesen pisztrángok, és – amint hallottam – a gyomrukban igen gyakran színarany szemcsék találhatók”. E különleges pisztrángrezervátum mellett található a télen megközelíthetetlen, nyáron is már-már süket csend övezte jelképes temető a kis kápolnával, több mint kétszáz táblával, bronzba öntött, semmibe markoló kezekkel, lehulló jégcsákányokkal, fiatalemberek borostás bronzarcával és gyetvai faragott keresztekkel.
Otakar Stáfl cseh festőművész 1936-ban alakította ki a hegyek (nem csupán a Tátra) áldozatainak kegyhelyét, s a kápolna harangjára íratta: „A holtaknak emlékül, az élőknek intelmül”; de az emlékhelyet csak negyvenben adták át a nagyközönségnek azon az ünnepségen, amelyen a szentmisét bizonyos Jozef Tiso, a tót Quisling mutatta be. S bár a Tátra turisztikai felfedezése és kiépítése elsősorban magyar és szepesi szász hegymászóknak, zergevadászoknak meg nagyvonalú, vakmerő úriembereknek köszönhető, és noha a legrégebbi bronztábla egy budapesti hegymászóé, azé a Wachter Jenőé, aki 1907-ben a Simon-toronyról zuhant le, a szlovákok mára már csak elvétve hagytak meg itt magyar nevet. Leginkább szlovákok, lengyelek, csehek, németek halálos baleseteinek mementóit őrzi most a jelképes temető; de az alpinisták mellett megörökítették egy 1944-es repülőszerencsétlenség áldozatainak névsorát, egy szakasz világháborús partizánét is meg egy kirándulócsoport veszteséglistáját, akiket lavina sodort el.
A középkor óta halnak meg a Tátrában kincskeresők, száműzöttek, utazók. A magashegységek a legbékésebb időben, a legenyhébb emelkedőn is mindig a halál kísértései. Arra figyelmeztetnek, hogy az igazi virtus nem egy csúcs bevétele, hanem az ereszkedés hősies fegyelmezettsége. Nem a fel szakszerűsége, hanem a lefelé citoyen kiegyezése. Ziegler György Tamás tarnówi püspök nem véletlenül állíttatott kétszáz évvel ezelőtt keresztet az egyik magas-tátrai tengerszemhez a következő felirattal: „Innen se tovább, se feljebb nem mehetsz, csak a mi urunk, Jézus Krisztus keresztje által.” Mert a hegyek vonzereje mindennél erősebb. Még az életösztönnél is.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.