Béklyótlanul, boldogan

Bocsássa meg az olvasó, ha ma nem újdonság kapcsán szalad a tollam. De hogy emberek miket nem adnak az antikváriusnak fillérekért! Sir John Eliot Gardiner Mozart–Figaro produkciója slágere a VHS-, majd DVD-piacnak, s most a képlemezműfajból fakadó újszerű minőségben lett enyém – persze már feláras fillérekért.
Adott az angol karmester, aki biztos anyagi háttérrel „dilijének” élhet: sorra tárja fel a barokk, a rokokó, a klasszika ládafiait, centis por alól szabadít fel darabokat, mesterművek sincsenek biztonságban. Más talán nem lát rajtuk koszt, de Gardiner még őket is leporolja. Így jár a librettó („új” olasz sorok tűnnek elő), a muzsika (áriák visszatéréseit variációkba öltöztetik, a negyedik felvonás zárt számai különös sorba rendeződnek) és az áporodott előadói hagyomány is. Mert hogy friss és ruganyos zenekara színpadon füstöli el a nyitányt – figyelemre méltó, ahogy XVIII. századi hangszerek kópiái is képesek testesen szólni az Angol Barokk Szólisták kezében! Aztán az együttes alámerül, s a színpadi háttér egyetlen mediterrán körfüggöny csupán. Olívaligetek árnyképe előtt, egy-egy vékony, eleinte illúziót se keltő paraván ölelésében játssza e legkomolyabb vígoperát gardineristák csapata a párizsi Chatelet-ben.
A Figaro nagy stábos opera, így főszereplőiről csak táviratilag: Bryn Terfel (Figaro) egy Kiefer Sutherland-hasonmás, darabos ír bariton, aki a Maestro háziszólistái közül nőtt allround sztárrá; Alison Hagley (Susanna) pedig Peremartoni Krisztina-hasonmás, ennivaló színésznő, bűbájosan éneklő előadásmotor, világverő grófcica. Az égimeszelő Rodney Gilfry (Almaviva) egy másik amerikai csillag, Samuel Ramey arcberendezését örökölte, és tökéletesen bújik e dühös arisztokrata bőrébe; a finn Hillevi Martinpelto (Grófné) viszont senkire se hasonlít igazán, egy szólamát gondtalanul éneklő, szerepét játszó donnára végképp nem, cserébe e problémáit mindig nemes hanganyagon át mutatja fel. A veterán róka, Carlos Feller számára pedig néha túl mélyre, a szépen formáló Pamela Helen Stephennek meg túl magasra kottázott a szerző, ám mindezen hibák még egy ötös alát se érnek.
A kissé keresetten, nadrágtartóban dirigáló Gardiner mellett még egy zseni működik: a bizonyos, díszletet (nem) tervező Monsieur Sabounghy.
Kartonfalai idővel valóságos kulisszává nőnek, s e térben a rendező már békén hagyja komédiázó művészeit, két világításjelben fut le a produkció.
Hívhatjuk félszcenírozásnak, bárminek. Mozart, Da Ponte és Beaumarchais is színpadra lép benne, meg tíz énekes, fölös béklyók nélkül, boldogan.
(Mozart: Figaro lakodalma/ Gardiner, Deutsche Grammophon DVD.)