Csákószalag

Bútorait hirdette meg eladásra az öreglány, én az ilyenekhez mindig elmegyek, mert ez az igazi vadászat! Vacak tárgyakat árult, de az egyik szekrényén csodálatos régi kínai porcelánváza állt. Múzeumi darab volt! A muter nem is sejtette, mije van. Erre én megalkudtam vele a szekrényre, de mielőtt kimondtam volna az utolsó szót, közöltem, hogy elfogadom az ajánlatát, ha hozzácsapja azt a kis kínai cuccot is. Majd amikor megegyeztünk, adtam neki egy kis előleget, a csecsebecsét magamhoz vettem, a szekrényt pedig hátrahagytam azzal, hogy szállítókat küldök érte. Azóta is várja őket, ha meg nem halt. A váza pedig kivándorolt Franciaországba. Mesés árat kaptam érte!” (V. P. régiségkereskedő története.)
Leginkább a múzeumfosztogatások és a magyar aukciók Munkácsy-rekordjai irányítják a figyelmet műkincseinkre. A régiségkereskedelem mindennapjai azonban annak ellenére árnyékban maradnak, hogy hazánkban a becsült forgalom eléri az évi a több milliárd forintot. Pontos adatok nincsenek, ez is jelzi az ágazat ellenőrizetlenségét.
Miből válik régiség és hogyan, erről a folyamatról vajmi keveset tud a hétköznapi ember. Sokan nem is sejtik, hogy a régiségkereskedelem misztikusnak hitt világában milyen egyszerű csalásokkal szereznek néhányan vagyonokat, pedig példa számtalan akad.
Két éve bújja az árverési katalógusokat és a régiségboltokat az az asszony, aki csupán restaurálásra adta át a bútorát asztalosának. Az elveszett empire stílusú kártyaasztal az egyik nagy használtcikk-piac régi kereskedőcsaládjához került. Az asztalos szerint a kereskedő emberei egyszerűen elvették tőle a műhelyében álló bútorokat adósságai fejében, ezzel szemben a szóban forgó régiségkereskedő azt állítja, hogy megvásárolta a kártyaasztalt a többivel együtt.
„Ó, hát az az asztal már régen Németországban van. Rendszeres megrendelőnk vette meg. Fogalmam sem volt róla, hogy nem az asztalos tulajdona!” – hadarja érdeklődésemre a kereskedő. Kiderül az is, egész családja régiséggel foglalkozik. Kérdésemre, hogy a tulajdonos határozott kérése ellenére miért nem vásárolja vissza a kártyaasztalt a német gyűjtőtől, azt válaszolja, hogy nem kívánja rontani a kapcsolatait.
Sokak számára azért vonzó a műkincs-kereskedelem, mert a régiségek értéke rendkívül széles határok között állapítható meg. Vagyis sokat lehet keresni rajtuk, hiszen az eladó gyakran nem ismeri tulajdona árát, vagy nem tudja gyorsan értékesíteni, a gyűjtők többségükben megszállott emberek, hajlandók áldozatot hozni egy-egy tárgyért – vallják a műkereskedők.
Nagyházi Csaba, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöke szerint mindössze két ember kell a sikeres „nagy” üzlethez: az eladó, illetve az, aki beleszeret a műtárgyba, és persze meg tudja fizetni az árát. Sokszor a tapasztalati értéket jóval meghaladja a „megszeretés” értéke.
– Egy bizonyos: a rendszerváltás óta húsz–huszonötszörösére emelkedett Magyarországon a műkincs-kereskedelem mértéke. Hasonló arányban emelkedhetett a feketepiacon eladott régiségek mennyisége – mutat rá Vukán Béla alezredes, az ORFK vagyon- és műkincsvédelmi alosztályának vezetője. – Hazánkban az eltulajdonított műkincsek értéke évente megközelíti az egymilliárd forintot, és mintegy nyolc–kilencszáz ügyben nyomoz a rendőrség.
A műkincsvadász tapasztalatai szerint a betörők, orgazdák, csempészek rendkívül zárt világban élnek, és legtöbbször elárusítóhelyek nélkül üzletelnek.
– A megoldás egy internetes adatbázis létrehozása lenne. Országos, minden hatóság számára elérhető műkincsnyilvántartás nélkül képtelenség a védett nemzeti értékek eredményes védelme – hangoztatja évek óta Vukán Béla. Az Interpol időtlen idők óta pontos nyilvántartással a kezében nyomoz.
Nagyházi Csaba borúlátóbb:
– Az sem elég, ha felleljük az ellopott védett tárgyat. Néhány évvel ezelőtt egy olaszországi aukción akadtunk rá egy korábban ellopott védett festményre, de a legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem sikerült visszajuttatnunk Magyarországra.
– Az ódon tárgyak gyűjtése világdivat. A klasszikus „régiséggyűjtő országok” mellé felsorakoztak a tehetős távol-keleti államok, és ismét színre lépett az egykori szocialista tábor. Európából hatalmas tempóban áramlik ki a jó minőségű régiség, aminek eredményeként bizonyos fajtákból hiány lépett fel. A hiányt egyre kifinomultabb módszerekkel „pótolják”, vagyis utánozzák őket – avat be a részletekbe Szentkirályi Miklós, a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora.
A legelterjedtebb a bútorhamisítás, amely legális gyakorlat, ráadásul a hivatásos kereskedők egy része is árulja az utánzatokat. Nem kivétel ezalól a BÁV Rt. sem, hiszen boltjaiban rendszeresen lehet kapni réginek tűnő bútordarabokat. A félreértés elkerülése érdekében az említett boltokban az eladók felhívják a vevők figyelmét arra, hogy régi faanyagból újonnan készült, ódon stílusú régiségről van szó, de a piacokon már korántsem ilyen világos a helyzet.
– Biedermeier szekretert vásároltam az egyik kereskedőtől – emlékezik szomorúan örömtelen szerzeményére Gyula. A pórul járt fiatalember soha nem gyűjtött régiséget, de ez a bútordarab nagyon megtetszett neki. – A kereskedő azt mondta, hogy csupán a bronz zárpajzsok, a fogantyúk és a díszek új öntésűek, de maga az írószekrény régi. Az egyik barátom azonban felvilágosított, hogy a bútorom régi faanyagból frissen összeállított tákolmány – teszi hozzá szomorúan. Elkeseredése érthető, hiszen reklamációja eredménytelen maradt. Kilencszázezer forintjába került a tájékozatlansága.
Az antik bútor osztódással szaporodik. Egyből akár ötöt is készítenek. Vagy ósdi nagy szekrényből két-három hamis óbútor készül. Persze ilyen átalakulásra más tárgy is képes. E sorok írójával történt az idén egy tanulságos eset: megvásároltam a legendás Nudelman-gyűjtemény szabadságharcból való kollekciójának egyik darabját. Talán éppen a legkisebbet, nevezetesen a 126-os tételt, amely nem más, mint egy csákószalag. Ezt a zöld selyemcsíkot arra használták a negyvennyolcas hazafiak, hogy megkülönböztessék osztrák egyenruhájukat a császáriakétól. Ezzel a nagyszerű relikviával szerettem volna emlékezni a letűnt hőskorra. Idehaza azonban tüzetesebben átnéztem a tárgynyilvántartást, és kiderült, hogy a szalag fele hiányzik. Másnap az eladóhelyen elismerték, hogy valaki kettévághatta a csákószalagot, állítólag a gyűjtemény kiállítása során történhetett a huncutság. Ráadásul a vitrinben megtalálták a másik felét, de csupán arra voltak hajlandók, hogy visszavásárolják tőlem a relikviát. Úgy döntöttem, megtartom, hiszen így még egy régiségtörténettel lettem gazdagabb…
– Több is veszett Mohácsnál! – igyekszik megnyugtatni „román” Misi, aki Kalotaszegről jár át az Ecserire, hogy néprajzi tárgyak eladásával szerezzen pénzt a családjának. – Tudod, hogy Erdélyt szabályosan kifosztották? Az olaszok kamionszámra vitték a régiségeket, és ehhez a hatóságok is segédkeztek – tárja fel a kulisszatitkokat. Szerinte odahaza ma már alig-alig lehet szép tárgyakra akadni.
Nagyházi is felfigyelt erre a jelenségre:
– A tárgyak kivándorlásának mértékét jól jelzi, hogy ma már az erdélyi gyűjtők is sokszor nyugatról szerzik be – vagy mondjuk úgy, hogy vissza – az áhított különleges darabokat. Velem is előfordult, hogy Németországban vásároltam például olyan habán kerámiát, amilyet azelőtt a Szászföldről hozattunk.
Talán egyedül Oroszországot nem sikerült teljesen kifosztani, pedig polgárai gátlástalanul herdálják nemzeti kincseiket. A rendszerváltás óta ikonok tízezrei vándoroltak nyugatra, így hazánkba is.
– Ne félj, itt a „Vernissage” bolhapiacon minden kereskedő megmondja nyíltan, hogy melyik szentképet restaurálták vagy festették át teljesen. Még mindig nagyon sok a kegytárgy, és az öreg anyókák fillérekért árulják őket – győzködött a nyáron az egyik eladó, miközben a vodkáspoharakat adogatta szorgosan a kezembe. Nyilvánvaló, elsősorban szórakozni jár ide, nem kereskedni, s ezzel az oroszok többsége így van.
Befejezésként emlékezzünk meg néhány újdonsült régiség születésnapjáról. A napokban – még mielőtt Angliában kalapács alá kerültek volna – elkelt Puskás Öcsi többtucatnyi relikviája: stoplis futballcipőjét, Pelé nevével dekorált mezét, aranycipőjét és a világhírű 6:3-ason kapott jelvényeit egy magyarországi üzletember vásárolta meg.
Az olyan legendás személyek, mint például Puskás, teszik értékessé a közelmúlt e hétköznapi tárgyait, hogy emlékeztessenek bennünket a letűnt korokra. Nos, így is születnek becses és drága régiségek, amelyekre aztán ki tudja, milyen sors vár.