Biztosra mentek a helybéli szocialisták: nemcsak a Bartók Kamaraszínházat, de az egész környéket lefoglalták a rendőrségen a miniszterelnöki látogatás idejére. Így aztán amikor helyi civil szervezetek és a polgári ellenzék kért engedélyt demonstrációra, már nem kapott. A tiltakozók ezért csak némán emelhetik magasba tábláikat. „Munkahelyet igen, de nem a gyerekeink egészségének a rovására” – állt az egyik transzparensen, amelyet a térnek a színháztól egy távoli sarkán mutatnak fel a tiltakozók. – Kommandóskinézetű hatósági emberek szorítottak ki minket a térről – mondja a Fidesz helyi elnöke, Cserna Gábor néhány perccel a miniszterelnöki konvoj megérkezése előtt. – Meg sem próbálunk bejutni az épületbe, pedig ez elvileg egy nyitott lakossági fórum – folytatja.
Huszonháromezer meghívót kézbesítettek a szocialisták, gyakorlatilag minden lakásba jutott belőle. Nem csoda, ha megtelt a háromszáz fős színházterem. A kint rekedtek a színház aulájában televízión követhetik a fórum eseményeit, de sokan várnak a vendégek érkezésére a téren is. Amikor kiszáll a limuzinokból a kormányfő és a gazdasági miniszter, egy fiatalember kiabálni kezd: „Hazaárulók vagytok!” Az egyik kormányőr odaszól a közelben álló rendőrnek: „Igazoltasd a fiút!” A bekiabálás abbamarad. A srácot elvezetik, a miniszterelnök fülét nem sérti tovább a nép hangja.
A színházban már más világ van. Szigorú tekintetű beengedőemberek a bejáratnál, teremfelvigyázók a zsöllyében és egykori ifjúmunkások a székeken. A szervezettségre szükség is van. Hol vannak a kérdezőemberek? – szegezi a kérdést helyi erőknek László Boglár exkormányszóvivő, jelenleg a miniszterelnök útimarsallja. Idegessége érthető, a hazaárulózás nem volt benne a forgatókönyvben, és László Boglár nem szeretné, ha több hiba csúszna a ma esti előadásba. Aggodalomra nincs ok, nyugtatják meg, a neves vendégek műsora után gondosan kiválogatott hozzászólók következnek.
De most Gyurcsányéké a színpad: a neves fővárosi „vendégművészek”, mint a két Latabár, megkoreografáltan, jól vasaltan, magabiztosan mosolyognak le a nézőkre. Az itt ülők biztosan nem sértegetnek, sőt azt várják, hogy végre ígérjenek nekik valami szépet. Deres hajú, hatvanas-hetvenes éveiket taposó nénik és bácsik alkotják a közönség zömét. Amikor ők voltak fiatalok, Rákosi Mátyás azt ígérte, hogy a vas és acél országa leszünk. Hogy tiéd a gyár, magadnak építed.
Az akkori fiatalok megöregedtek, Magyarország nem lett a vas és acél országa, Rákosi, majd Kádár is megbukott, vele a szocializmusnak nevezett diktatúra. A gyár sem az övék már, épp a szocialista kormány privatizálta, ukrán kézbe került, a panel lakótelepek pedig, amelyekből Dunaújvárosba is jutott bőven, felújításra szorulnak. Velük szemben, a színpadon magabiztosan mosolyog az új, a milliárdos szocialista vezető. Mégis: az egykori vasmunkások szemében ő nem az Apró-vagyon, hanem az Apró–Kádár-szellem örököse. Gyurcsány és Kóka most azt ígéri, hogy a high-tech gumiabroncsok országa leszünk. Ehhez hasonlót 1950 óta nem ígért nekik senki. Hálásan tapsolnak. A két Latabár igyekszik megdolgozni a gázsiért. Profin végszavaznak egymásnak. Kóka azt játssza, hogy ő a kisdiák, Gyurcsány a Tanár úr, a miniszterelnök pedig a folyton kukacoskodó koalíciós partnerre panaszkodik a hallgatóságnak.
Az első blokk a kormányfőé. Érzelmes melódiával indít, kicsit amerikaias, kicsit szirupos operett. És déja vu, mintha már hallottuk volna valakitől más hangszerelésben ezeket a témákat. Minden magyar egyformán fontos, mondja szívére tett kézzel. A gyerekek, az unokák, akikért mindez történik – búgja a mikrofonba. Mire való a sok vita, civakodás? Miért nem tudunk kezet nyújtani egymásnak? – kérdi szinte könnybe lábadt szemmel.
Gyors váltás. Mi mindent tett ez a kormány a családokért, a nyugdíjasokért! És mi a hála érte? Az ellenzék kisszerű gáncsoskodása a parlamentben és azon kívül is. Mint itt, a Bartók téren, az a maroknyi ellenzéki, aki nem átall a munkahelyek ellen tüntetni. Miért nem áll elő az ellenzék vezére, hogy mit kellene tenni a nehéz államháztartási helyzetben? Bírálni könnyű, megoldást találni nehezebb. Gyurcsánynak már-már mi is elhisszük, hogy még a kormányzati hibákért is az ellenzék és főleg annak vezetője felelős.
A nagy Latyi után kis Latyi következik a színen. Kóka János úgy kurjantja bele a mikrofonba, hogy Jó estét, Dunaújváros!, mint egy világturnén lévő rockzenész. Az ováció elmarad, ma itt operettet adnak. Kóka kulisszatitkokat ígér a hallgatóságnak a Hankook-beruházásról és a miniszterelnökről. Nagy Latyi a zongora mellől közbekiabál: Azt mondd el, hogy mennyit fognak keresni az emberek a gumigyárban! Számokat mondj! De Kóka juszt sem mond számot, mert az ellenzéki média még kikalkulálja, mennyi állami támogatást ígért a kormány a dél-koreaiaknak. Kis Latyi szeme csillog, amikor elmeséli, éjszakába nyúló tárgyalásokon mint sikerült a dunaújvárosi munkaerő kiemelkedő képzettségéről és elkötelezettségéről meggyőzni a távol-keleti cég vezetőit. – Japán és Dél-Korea önökre figyel – deklamálja. Az érzelmes dallamok után Kóka is ostoroz egyet az ellenzéken, akinek a képviselői ahelyett, hogy felállva ünnepelték volna a parlamentben a győztesen hazatérő hadvezért, holmi környezetvédelmi aggályokkal hozakodtak elő.
De nem mindenki ilyen kisstílű – tér át főnöke méltatására. Ekkor következik a szig. biz. történet az ovális irodából. Most megtudjuk, mi is történt valójában Washingtonban Bush és Gyurcsány között. Kis Latyi hevenyészett külpolitikai elemzése szerint a magyar–amerikai viszonyban valami zavar tapasztalható, annak ellenére, hogy az utóbbi három évben minden a legnagyobb rendben van. A miniszterelnök, érezvén ezt a Nagy Testvér körme alá szorult kis magyar tüskét, azzal lepte meg Bush elnököt, hogy igyekezett megnyugtatni: ha Orbán kerül is hatalomra 2006 tavaszán, az országaink közötti kapcsolat már olyan jó, hogy még egy jobboldali kormány sem ronthatja el. Micsoda nagylelkű politikusi gesztus! – áradozik Kóka. Vastaps a jutalma az egykori Sztálinvárosban.
No de hol vannak a kérdezőemberek? Az egyik azt tudakolja, hogy ugye, miniszterelnök úr, megverjük a Fideszt? Meg hát. Kapnak-e emelést a kisnyugdíjasok? Persze hogy kapnak. Miért szabad dohányozni a Parlamentben a képviselőknek, ha a munkahelyeken az egyszerű embereknek nem szabad? Pfuj, fideszes, morogják a teremben, elvenni tőle a mikrofont, de aztán más irányba fordítja a szót, így megússza. Egyetemista fiú áll fel, mindegy, hogy mit kérdez, de lássák a kamerák, hogy vannak itt aktív korúak is. Mit tesz a kormány meg a városvezetés, hogy ne zárják be a varrodát? Kakukktojás, nem tervezett kérdés. Bocsánatot kérek, dadog a szocialista polgármester, aki moderálja a kérdezz-feleleket, erről a dologról nem tájékoztattam a miniszterelnök urat. Válaszolok én – mondja kegyesen Gyurcsány, legfeljebb nem fog tetszeni. Fél hétkor spontán módon elfogynak a kérdések, a fővárosi vendégtársulat kormányőrök többszörös gyűrűjében távozik. A kommandóskülsejű biztonsági emberek a téren levezetésképp odébb lökdösnek egy hangoskodó részeget. Az még egyszer szembefordul a neonszín mellényekkel, és csak az öklét rázza.
Máshol kikosarazták. Hazánk előtt a Hankook máshol is próbálkozott, ám csak a magyar kormánnyal tudott megegyezni. Sebastian Mikosz, a lengyel beruházásösztönzési ügynökség alelnöke a Bloomberggel közölte: örült volna, ha Lengyelországot választja a cég, ám nem volt hajlandó ennek érdekében „rálicitálni” a többi ország ajánlatára. Márpedig a Hankookot kizárólag a közvetlen állami szubvenciók érdekelték – tette hozzá az alelnök. A szlovák kormány ugyancsak azt hangsúlyozta – írja a Világgazdaság –, hogy ezentúl nem akarja „megvásárolni” a külföldi beruházásokat. A múlt héten elfogadott új támogatási szabályok ennek megfelelően szigorúan az adott térség munkanélküliségi rátájához, illetve a projekt típusához kötik a lehetséges kedvezmények nagyságát, a Hankookéhoz hasonló feldolgozóipari beruházások mindenütt a legalacsonyabb támogatásokra számíthatnak. (K. T. L.)
