Feresdi anziksz

Feresd (Feregi) színtiszta román falu a távoli Ruszka-havasokban – a jószerencsém sodort oda ezen az őszön egy valódi kalákára. Egy kis falu kalákaünnepére.
Ahogy elhagytuk Dévát, rögtön kezdődött a visszaszámlálás; vagy százötven évet zuhantunk vissza az időben. Jószerivel csak more patrio volna ildomos arrafelé kóborolni. Nem egészen úgy, mint ahogy Jókainál szerepel a klasszikus definíció (= ősi, hazai szokás szerint), de azért mégis. Majdnem ugyanúgy. Merthogy szerinte ez a more patrio utazás a legjobb: „nem anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, aki okosabb embernek hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel, spajczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind megvan a more patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor; – állomás: ahol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a vándortarisznya, benne szalonna, pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a nyerges paripa meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem homoktól. Aki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: akinek több kell, váltson a vasútra jegyet.”
Jegyet nem vettem, hátaslovon nem ültem, ráadásul, kimondani is szörnyű, a gyönyörű őszi havasi tájban, a végtelennek látszó Hunyad megyei hegyek között nem lassan, hanem egy frissen lízingelt japán terepjáróval utaztam, amely még így is jó órácskát bolyongott az úttalan utakon. És az is biztos, hogy nem láttam annyit, mint a more patrio utazás hazai bajnoka, amikor például a régi Hunyad vármegyében kóborolt, de némileg azért mégiscsak benne voltam egy tájban. (Ahonnét különben legalább két kedvenc figurám, a nagy vadász Maderspach Viktor, az utolsó magyar akcióhősök egyike és a szintén jeles vadász, „sportman and naturalist” Buda Ádám származik, aki egy alkalommal Demsus környékén egyetlen hajtás során négy medvét lőtt ki, ami elképesztő teljesítmény; híres lepkegyűjtő és ornitológus is volt, a British Múzeummal állt cserekapcsolatban, s utolsó éveiben a Retyezátban található egérfajtákat tanulmányozta – föl is fedezett több mint hatvan, addig ismeretlen válfajt az apró rágcsálókból.) De a lényeg mégis az, hogy benne voltam egy tájban, s Feresden az is kiderült, hogy az időutazás jóformán csak akkor és ott kezdődik!
Mert a „célfalu”, ez a Feresd átlagos hegyi falucska ugyan a maga hetven lakójával, de onnét nincs több út, csak a szomszédos településekre, Batrinára, Szocsedre (Socet) és vissza Pojenica Tomi (Poenita Tomi) irányába – előtte meg is állt a karavánunk (merthogy „delegációval” jártam arra), és élveztük a délre fekvő hegyvonulatok panorámáját: a Ruszka-havas 800 méter körüli pontjáról látni Hátszeg vidékét, s itt-ott még a Retyezátot és a Szárkőt is. Mit mondjak, a sárguló, lenyűgöző erdők közt egyetlen emberrel találkoztunk – egy gumicsizmás asszony tempózott visszafelé, meglehetős jó iramban.
Feresden viszont vártak bennünket a polgármesterrel és a tánccsoport vezetőjével az élen, fehér népviseletben – semmi stilizáltság, semmi korhoz igazítás, semmi vásári olcsóság, semmi bóvli; én még nem láttam ennyire archaikus román viseletet. A „kultúr” udvarán ott volt a falu apraja-nagyja, hogy bemutassák a kalákán szokásos dalokat-táncokat és ételeket. Már akkor feltűnt, hogy ez valódi „esemény” volt, és nem holmi turistáknak szóló látványosság. Sorra kezet ráztunk a civilben üldögélő falusiakkal, és bemutatkoztunk egymásnak. S kezdődött az éneklés, a tánc – közben kézi hadaróval „kalákában” csépelték a zabot. Illusztrálandó, mennyire zárt közösség az övék, a munkában mindent együtt kell csinálniuk – a közlekedés itt meglehetősen nehéz, az őszi esőzések után hamar járhatatlanná válnak az utak, jön a tél, s a falu lakói évszázadok óta önellátóak. De az egészben az volt az igazán archaikus és feltűnő, hogy ezek az emberek mintha egyáltalán nem nekünk, hanem saját örömükért szerepelnének – mi éppen csak arra jártunk, odakeveredtünk, majdnem úgy, mintha a szomszédos faluból rándultunk volna át; nincs szerepelés, nincs színjátszás, hál’ istennek csupán a maguk örömét keresik.
Aztán a kultúrház egyetlen nagyobb, hajópadlós termében megterítve vártak az asztalok, a falakon körös-körül színes, gyönyörű csergék. Pohárköszöntők. Majd ünnepélyesen felolvassák a kaláka menüjét. És azonnal kezdődik az éneklés és tánc itt is – ez a zene lassúbb, méltóságteljesebb, mint amit aznap hallottunk még a Maros másik oldalán, a Mócvidéken: megszólalnak a doinák harmonika és szaxofon kíséretében; amennyire tudom, fájdalmas és büszke énekek az élet nagy kérdéseiről. A legnagyobb sikert egy tizenöt éves leányka aratja, aki a szerelemről énekel széles, hol magára mutató, hol a világegyetemet magához ölelő mozdulatokkal – mintha profit hallgatnánk, pedig csak azt folytatja, amit a falubeliektől tanult. A férfiak kontráznak – minden csupa tréfa, hetyke beszéd és széles gesztus, de sehol semmi tolakodó erődemonstráció. A tánc is, a körmozgás is finom és elegáns, bizonyos monotónia van ugyan benne, de inkább fájdalmas, tépelődő a hang. A havas letisztult zenéje.
Olyan az egész, mint valami rég elfelejtett falusi lagziban: zene, beszélgetés, ének – az együttlét tiszta pillanatai. Amikor nincs semmi gyanakvás, és nem létezhet a szerepek félreértése, mintha semmi harag vagy gyűlölet nem lett volna soha, semmikor a magyar és a román között. Az ételek-italok is ilyenek: házi recept szerint főzött cujkák szilvából és törkölyből, jó hideg feresdi forrásvíz, szörpök, sör és bor. Ez utóbbi olyan, mint a klasszikus „lugasborok” a Kárpát-medencében mindenfelé – egész este, éjjel ezzel éltem, mégsem volt maradandó hatása, ami annak köszönhető, hogy nem volt agyoncukrozva. (Mi az, hogy cukrozva? Feresden nem ismerik a répacukrot, mindenbe mézet tesznek.) Persze ittam már jobb bort is, de úgy gondoltam, itt, ahol a csaknem 900 méteren csak különleges mikroklímákban érik a szőlő, mégsem illenék Tuborgot nyakalnom. Az előételek közt házikenyér, juhtúró, parasztsonka és szalonna szerepelt (ez utóbbi ízlett a legjobban), hideg sült, hagyma és almapaprika. Aztán jöttek a valódi sültek, marhák és disznók krumplival, sós uborkával, az est egy későbbi pontján az udvaron, szabad tűznél sütött juhtúrós palacsinta, mézes kávé, egyéb frissítők. Közben szakadatlanul folyt a zene és a tánc, közülünk is beszálltak páran – az éjszaka sötétjébe magas tábortűz csapott a büszkén elvégzett kaláka örömére.
Ha egyszer még Feresdre utazhatnék, most már nem vendégként, hanem ahogy a falusiak búcsúzásul mondták, barátként, akkor alighanem mégiscsak az igen lassú utazást és a még lassúbb ottlétet választanám, ahogy lehet és kell – more patrio.