Bizonyos székelyföldi városba a kilencvenes évek közepén megérkezett egy kanadai befektető, aki (megvásárolva egy könnyűipari üzemet és felépítve zöldmezős beruházással egy másikat) majdnem ötezer embernek teremtett munkahelyet. A munkahely úgy kellett, mint egy falat kenyér, hiszen a gazdaságtalan, nem hatékony gyárak bezártak, és ezrével küldték el a dolgozókat. A város munkaképes lakosságának negyedét foglalkoztató gyártulajdonos díszpolgári címet kapott az önkormányzattól, hiszen több ezer családnak biztosította a kenyeret. Az érem másik oldala már nem volt ennyire fényes. A munkások meglehetősen embertelen körülmények között kényszerültek robotolni: a délutáni váltás dolgozói például csak a munkafelvételkor tudták meg, hogy aznap kell-e túlórázniuk, de aki este tízkor a vezetőség utasítása ellenére hazament beteg gyermekét ápolni, annak másnap már nem volt munkahelye. Azonnal kirúgták azokat is, akik szakszervezetet akartak alapítani. Sürgős megrendelések idején a munkások nem vehettek ki szabadságot; a dolgozók harmincöt fokos melegben sem vihettek be vizet a szalagok mellé, mert a vízcsepp nyomot hagyhat a kényes szöveten; óránként ötperces szünet alatt használhatták több százan a féltucatnyi mosdót. Miközben méregdrága öltönyöket készítettek, a fizetés alig volt elég a túlélésre. Mégis mindenki nyelt egyet, és örült, hogy van munkahelye. Időközben az is kiderült, hogy a befektető román banki hitelből vette meg az egyik gyárat, és építette fel a másikat, hiszen bőröndjében Kanadából készpénzt nem, csak egy garancialevelet hozott a hitelképességéről. A történet a kiszolgáltatottság mintapéldája, de Kelet-Európa tele van olyan gyarmatországokkal, ahol az emberek alig várják, hogy gyarmatosítsa már őket valaki.
– Előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor az égető munkanélküliség miatt van értelme belenyúlni a közös kasszába – nyilatkozta lapunk kérdésére Bencsik János, Tatabánya polgármestere, amikor arról érdeklődtünk, mennyi kedvezményt lehet adni egy befektetőnek azért, hogy a városban építse fel a gyárát. (Tatabánya nem adott különleges adókedvezményt Japán legnagyobb gumigyárának azért, hogy itt építse fel ötvenegyedik üzemét ötvenmilliárd forintból, hanem a cég által majdan befizetendő helyi adóból végeznek olyan fejlesztéseket, amelyek a befektető érdekeit is szolgálják – a szerk.) A városvezető néhány éve szembesült hasonló dilemmával: akkor (nyomasztó munkanélküliség idején) jelentkezett egy hulladékakkumulátorok bontását tervező vállalkozás. A város vezetése azt mondta, hogy ha a cég megszerzi az összes környezetvédelmi engedélyt, és a lakókat is meg tudja győzni, felépítheti az üzemét. Az egyezkedés elhúzódott, a városban időközben más befektetők teremtettek munkahelyeket, így „meg tudták beszélni” az akkubontóval, hogy máshol nagyobb szükség van rájuk. – El kell dönteni, hogy foglalkozáspolitikai szempontból mennyire égető a helyzet, és ennek enyhítése mit ér meg a városnak – mondja Bencsik, aki szerint az unió bevezette ugyan a befektetésarányos támogatási kvótát (egy kormány vagy település nem adhat a beruházás összértékének tizenöt–húsz százalékánál nagyobb támogatást), de ezt ki lehet játszani közvetett támogatásokkal, például úgy, hogy autópályát vagy egyéb infrastrukturális fejlesztést finanszíroznak a cég jövendő tevékenysége érdekében.
Az is előfordulhat, fejtette ki a polgármester, hogy egy település ingerküszöbe alacsonyabb, mint a hatályos rendelkezések és jogszabályok. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy a lakossággal őszintén és idejében megvitassák a kockázatokat és a lehetőségeket. Tatabánya különben már nem fogad olyan befektetőt, amelynek új üzemében betanított munkásokra volna szükség, és alacsony hozzáadott értékű terméket gyártatnának velük. Egy beruházás később is okozhat meglepetéseket, hiszen a befektetők a pénzük mellett vállalkozói kultúrát is hoznak magukkal, például azt, hogy mennyire tartják partnernek a munkásaikat vagy a helyi adminisztrációt. Előfordult már, hogy egy cég eldugta könyvelését a helyi adóellenőrök elől arra hivatkozva, hogy a papírokat a külföldön lévő anyavállalathoz vitték.
A két példa világosan mutatja, hogy általában botorság erkölcsi normákat számon kérni multinacionális vállalatoktól, hiszen azok csak a könyvelési adatokból értenek. A részvénytársaságnak sokszor nincs lelkiismerete, a vezetőséget egyetlen cél vezérli: minél nagyobb profitot termelni a részvényeseknek. Bár a marketingesek esetenként megpróbálnak meggyőzni bennünket ennek az ellenkezőjéről, a vállalkozás lényege csak és kizárólag a pénzcsinálás. A kilencvenes évek végétől multinacionális céggé váló egyik magyar nagyvállalat bukaresti irodáiban kötelező volt románul beszélni, miközben az Erdélybe látogató magyar autós turisták főként azért vették igénybe a cég szolgáltatásait, mert az magyar. A cég hatékony akart lenni, a vásárló pedig gyerekesen naiv – a kettő együtt hozott profitot.
A budapesti mozik egy hete játsszák azt a kanadai dokumentumfilmet, amely a nagy részvénytársaságok különös történetét, belső működését és a társadalomra gyakorolt hatásait taglalja. A The Corporation – A pénz birodalma az amerikai közönségnek készült, ezért néha túlságosan is szájbarágós és propagandaízű, ugyanakkor igen elgondolkodtató. Jennifer Abbott és Mark Achbar filmje arról beszél, hogy a nagyvállalatok lényegükből fakadóan érzéketlenek, erkölcstelenek, egocentrikusak, a profiton és a piaci tortából kihasított minél nagyobb részesedésen kívül semmi más nem érdekli őket. A Joel Balkan könyve alapján készült alkotásból megtudjuk például, hogy Haitin a varrógépek fölött görnyedő varrónők (zömükben kiskorúak) munkabére alig 0,3 százaléka annak az összegnek, amelyet a vevő egy plazában kifizet a divatos ruhadarabért! És ezzel elérkeztünk a témához kapcsolódó másik kérdéshez, a gyermekmunka problematikájához.
E sorok írója legutóbb másfél hete Pakisztánban került kínos döntési helyzetbe. Ravalpindiben száz sátrat akartunk vásárolni a földrengés áldozatainak, ezért végigjártuk a gyártókat. Szinte mindenütt tíz-tizenkét éves forma gyerekek cipelték a nehéz ponyvákat az ipari varrógépek alá. Gondban voltunk, hogy szabad-e ilyen helyen vásárolni, aztán (más okok miatt is) egy pesavari cég ajánlatát fogadtuk el – az más kérdés, hogy valószínűleg náluk is dolgoztak kiskorúak. Az egyik benzinkútnál tizennégy éves gyerek szolgált ki, és amikor megkérdeztem, hogy mióta és miért dolgozik, azt válaszolta: már két éve van ott, és örül, mert neki köszönhetően van mit enniük kisebb testvéreinek.
Az olcsó munkaerő nagy kísértésének kevesen tudnak ellenállni. A profitmaximalizálásban érdekelt cégektől nem várható el az önmérséklet és a méltányosság, erre legföljebb a piac, egész pontosan a vásárlók tudják rákényszeríteni őket. A „fair trade”, vagyis a méltányos kereskedelem ma már több száz millió dolláros üzlet, de egyelőre nem a meglehetősen árérzékeny Magyarországon. A lényege az, hogy kiiktatva a nemzetközi közvetítői kereskedelmet, a fogyasztó egyesen a termelőnek ajánl méltányos árat a portékáért. A tisztességes üzlet ötlete egy holland vállalkozóé: Max Havelaar mexikói kávétermelők portékáját vitte Hollandiába. A fair trade emblémával ellátott áruk ugyan többe kerülnek a hagyományos termékeknél, de az öntudatos vásárló a megnyugtatott lelkiismerete mellett magasabb minőséget kap, és ráadásként annak a tudatát, hogy a termelő a pénzből (amely elérheti a bolti ár harmadát is) fejlesztésre és közösségi célokra is költ. A rendszer már működik Nyugat-Európában, ahol tipikus gyarmatárukat (kávé, csokoládé, tea, kakaó) árulnak ezzel a módszerrel, sőt már multinacionális cégek polcain is felbukkantak a fair trade emblémás áruk. Nálunk ez nehezen indul: az Ökotárs Alapítvány megbízásából elkészített felmérés szerint még a honfitársaikhoz képest magasabb színvonalon élő magyarok sem engedhetik meg maguknak, hogy pusztán ideológiai alapon drágább termékeket vásároljanak. A fair trade legnépszerűbb termékei – a fentebb említettek mellett fűszerek és déligyümölcsök – mind olyan áruk, amelyeknek a vásárlása viszonylag rendszeres és gyakori, de például a fiatal vásárlók kevéssé fogékonyak a társadalmi szolidaritásra. A középkorú családos nők már inkább, ám ők főként a hazai termelők támogatását tartják fontosnak. A magyarok csak a gyerekeiknek engedik meg a természetes, egészséges termékeket – derült ki a kutatásból –, magukon már spórolnak, és az ár a leglényegesebb tényező a döntésnél. A vásárlók háromnegyede nagyon fontosnak tartja a termék árát, ezért a fair trade hazai bevezetése egyelőre a bioboltokban vásárló szűk réteg körében találhat kedvező fogadtatásra. A felmérés szerint a vevők mindössze tizenhárom százaléka úgynevezett jó anyagi helyzetben lévő „együttérző”, vagyis olyan vevő, aki megengedheti magának a magasabb árat, és szeretne is segíteni a harmadik világbeli termelőkön. Nyugat-Európában két évtized alatt sikerült a nemes gondolatból virágzó üzletet csinálni. Itthon egyelőre, ha fair trade terméket keresünk, a mozgalomról szóló honlapon (www.fairvilag org) a termékekre kattintva a következő üzenetet kapjuk: fejlesztés alatt, látogasson vissza később!
origo.hu
Tömegkarambol történt az M0-áson
