MI A MAGYAR?

Változatosabb típusokkal, tarkább faji jelleggel aligha találkozunk egyebütt, mint régi bányavárosaink vidékén. A bányamívelést itt a középkorban kétségtelenül német telepesek indították meg, bányavárosainkat is ők alapították, és ezek jellege a múlt század derekáig túlnyomóan német volt. A városlakó családok általánosságban csak ritkán hosszú életűek. Az ősi német bányásznép életerejét pedig azonfelül az emberemésztő munka őrölte meg, amelyet nemzedékről nemzedékre a föld alatt folytatott. A német bányászcsaládok rendre kihaltak, helyüket, különösen Selmecbányán, a határszéli vármegyékből ideözönlő tótság foglalta el, s bányavidékünkön német falvakkal ma jóformán már csak Körmöcbánya környékén találkozunk. Hont északi fele s Zólyom megye falusi népe mindenfelé tót. Ez a tótság azonban szintén rendkívül változatos típusokat mutat, s különböző eredetre vall. Jóformán csak abban egyezik meg, hogy a nyugati tót nyelvet beszéli, amelynek határa kelet felé a Vág forrásvidékéig terjed. Liptó–Szepes határától Máramarosig kérdésünkre az igenlő felelet tótul így hangzik: hej, a szepesi határtól nyugat felé: ano. Sok szó van a két nyelvjárásban, amely hasonló mértékben különbözik. Faji jelleg tekintetében a keleti tótok egységesebbek, mint a nyugatiak, s jóformán csak két típussal találkozunk itt, aszerint, amint lengyelekkel vagy ruténekkel keveredtek. Határszéli vármegyéink lakosságának tót jellegétől leginkább Zólyom tótsága üt el. A fő bányaváros, Besztercebánya s a négy kisebb közül Zólyom és Zólyomlipcse környékén a kihalt német telepesek utódai itt a Szalatna völgyéből rajzottak ki. Libetbánya és Breznóbánya tótsága, úgy látszik, nagyrészt Liptóból szivárgott alá. Szálasabb, délcegebb férfiakkal, formásabb asszonyokkal a Felvidéken sehol sem találkozunk, mint a Szalatna völgyében lakó s innen a Garam völgyén fölfelé szivárgott tótság körében, amelynek fő fészke ma Gyetva és Herencsvölgy. Az előbbi helyen két csendőrkaszárnya is volt, amit a lakosságának a többi tótságétól elütő tüzes temperamentuma tett szükségessé. Zólyomban utazva azt hittem, hogy a különbség a határszéli és itteni tótság közt azért nagy, mert évszázadokon át a bányavidék német telepei választották el egymástól. Ernyey József barátom, a felvidéki tótság kitűnő ismerője világosított fel arról, hogy a Szalatna-völgy népe ama bosnyák raj utódaiból került ki, amelyet a török szorított ki hazájából, s Végles vára tövében Mátyás király telepített le.
Sládkovics András (családi nevén Braxatoris, meghalt 1872-ben) kiváló tót költő Detván című szép elbeszélő költeményében, ebben az Arany Toldijához méltó mesterműben még mint a tótság képviselőit énekli meg a Szalatna-völgy lakosait. Pedig a délszláv jelleget típusában, jellemében, részben viseletében ez a hirtelen temperamentumát nem tekintve igen jóravaló nép mindmáig megőrizte. A többnyire öles férfiak viselete: bocskor, gatya, hímzett díszű, lobogó ujjas rövid ing, mellény, panyókára vetett dolmány vagy szűr és pörge kalap, az asszonyoké magyaros ingváll, pruszlik, kötény, főkötő, melyet véges-végig áttört díszű hímzés borít el. A sárga és rozsdaveres pamuttal cifrázott, áttört díszítésű ingváll és főkötő mértani elemekből összerótt díszítése s a boltból készen vásárolt kötény és kendők tarka pamuttal és selyemmel készülő virágos hímzése, valamint a fehér tüllhímzések falvanként több-kevesebb hivatásos varróasszony keze alól kerülnek ki. A hímzőaszszonyok fejből, minta és írás nélkül dolgoznak, s évszázadokon át megőrzött mértani motívumaik a gótika kőcsipkéire s a régi velencei és dalmát zsubrikolásokra emlékeztetnek, amelyekből a reneszánsz korában a varrott csipke fejlődött.
(Részlet Divald Kornél Felvidéki séták című, 1925-ben megjelent könyvéből)