Ébredjetek fel! Francia szomszédaink a halottakat is felverő riadót fújtak! – adta meg a jelet Trevor Phillips, a brit Faji Egyenlőség Bizottságának elnöke a hét végén az Observer hetilapban. Kifejtette, hogy az előző napok franciaországi zavargásait egész Európa számára figyelmeztetőnek tartja. Ha a földrész rövid időn belül nem találja meg a területén élő bevándorlók beilleszkedésének módját, akkor a párizsinál sokkal súlyosabb erőszakos cselekményekre számíthat. „Csak senki ne dörzsölgesse elégedetten a kezét a franciák gondjait látva – így a katalán La Vanguardia napilap. – Az őszi szélvihar, amelyet most a franciák élnek át, könynyen előjele lehet egy zord európai télnek.”
Európa egén és földjén azonban nem akad követendő példa a sikeres integrációs intézkedésekre. Próbálkozások természetesen évtizedek óta előfordulnak minden országban. Ám egy esztendő leforgása alatt ugyancsak megkérdőjeleződött a három nagy integrációs modell hatékonysága, amint a Dnes című cseh napilap megállapította. Először a liberális holland változat kapott késszúrást, amellyel Theo van Gogh filmrendező életét oltották ki. Ezzel a gyilkossággal pontot tehetünk a bevándorlás terén tapasztalt tágkeblű németalföldi liberalizmus végére. Igaz, azóta sikerült csillapítani a többségi lakosság ellenszenvét a főleg muzulmán bevándorlók iránt: ehhez az kellett, hogy a kormány megszigorítsa a bevándorlás szabályait.
Július 7-én bombák tépték szét a brit modellt is, amelyre talán a „mindenki magának él” elv illik a legjobban. Ezekben a napokban pedig azt tapasztalhatjuk, hogy a francia megoldás is elemeire hullt: ez a köztársaság intézményei előtti teljes egyenlőségre hivatkozott, az integráció és asszimiláció látszatát keltette, ám ugyanolyan hamisságot és álszentséget tartalmazott, mint az előző kettő.
Mert igenis van fajgyűlölet: van Nagy-Britanniában, van Hollandiában, és van Franciaországban is csakúgy, mint a többi nyugat-európai államban. Csak épp a politikai korrektség nevében nem illik róla hangosan beszélni. „Nem vagyok rasszista, de nézd meg, drágám, ez a hitvány arab pénzleső hentes milyen húst adott nekem” – mondhatja egy átlag francia. Az elhallgatás, az önbecsapás művészete bizony végül nagy robbanást okozhat az egyes emberekben és a társadalomban is.
A „Szabadság, egyenlőség, testvériség” országa, azaz „Franciaország nem rasszista állam” – jelentette ki a közelmúltban Dominique de Villepin francia miniszterelnök. A politikai elit nem mer szembenézni azzal a ténnyel, hogy az „őslakos” franciák nem szeretnének bevándorlót látni a szomszédjukban. Mintegy 70 százalék körül mozog azoknak a száma, akik így nyilatkoznak a név nélküli közvélemény-kutatásokban. De bizonyára igaz Villepin megállapítása is, hiszen másképp hogyan fogadtak volna be fél évszázad alatt a volt gyarmatokról érkező sokmilliónyi embert. Csakhogy az ötvenes–hatvanas években Franciaországba jött kétkezi munkások „megbízatásuk lejártával” inkább maradni akartak az otthoninál jobb helyzetben, amely természetesen a francia átlaghoz képest igen kevés lehetőséget tartogatott az ő és családtagjai számára. Talán éppen abban bíztak, hogy fiaik, lányaik tanulni tudnak, jól fizető állást szerezhetnek, és ki tudnak törni a vegetálásból. Ám erre csak keveseknek adódott esélyük.
Pedig harminc éve ketyeg a bomba. A bevándorlók első nemzedéke valóban dolgozni jött Európába. A második és harmadik generáció pedig munka nélkül tengődik a külvárosi lakótelepeken. Sokan közülük két nemzedék óta nem dolgoznak, segélyekből élnek. A fiatalok páriának érzik magukat – mondta az egyik „nehéz kerületben” dolgozó tanár. Nem is akarnak beilleszkedni abba a társadalomba, amely gyanakvással vegyes ellenszenvvel fogadja őket már egy munkameghallgatáson is, ahol elhangzik arab vagy afrikai csengésű nevük. Az általuk lakott külvárosokban a hivatalos adatok szerint az országos átlag duplája, 20 százalékot meghaladó a munkanélküliség.
De vajon ki akar itt tanulni, dolgozni, amikor minden ezek ellen hat? Túlzás lenne azt állítani, hogy a fiatal nemzedék nyomorog, hiszen mobiltelefonon és számítógépen szervezik meg esti akciójukat. Az élelmesebbjének csurran-cseppen valami. Van itt minden, főleg lopott holmi, amellyel lehet kereskedni. Ha valaki jól terít, akkor előbb-utóbb beszállhat a kábítószer-kereskedelembe, amelyből nagyot szakíthat. Egyes megfigyelők szerint a zavargások egésze mögött a drog húzódik meg, ugyanis a „kaidok”, a fő terjesztők tüzelik fel – és pénzelik – az éjjelente az utcákon kocsikat gyújtogató, a büntethetőség korhatárát el sem érő fiatalokat. Miért is? Mert „a főnökök” szeretnének példát statuálni azzal, ha sikerülne lemondatni Nicolas Sarkozyt. Itt, a külvárosokban ők az urak, az ő törvényük érvényesül, hát ne jöjjön ide, egy „muzulmán országba” ez a mitugrász, hogy ossza az igazságot!
A valóban nagyravágyó belügyminiszter – akinek minden lépését kamerák hada követi – volt az, aki korábban egy külvárosban kifejtette, hogy „Kracher márkájú magas nyomású tisztítóval fogja kiseperni a kábítószer-kereskedőket a városrészből”. A külvárosi kölykök „Sarkozy-tv!” felkiáltással ezért támadják meg az újságírókat. A főként 12–18 év közötti randalírozók, akik minden este kimennek egy kicsit dühíteni a rendőröket, és pár pillanatra megmelegedni a gépkocsik lángjánál, azért a kisebbség kisebbsége. Egész Franciaországban aligha lehetnek többen, mint az ellenük kivezényelt rendőrök, akiknek számát pontosan tudjuk: 9500 fő. A külvárosi lakosság zöme a hatóságokkal ért egyet, és rendet akar. A tomboló ifjak ráadásul nem a belvárosban parkoló luxusjárgányokat gyújtják lángra, hanem a papa ismerősének rozzant gépkocsiját, Mohamed bácsi élelmiszerüzletét vagy húguk óvodáját, öccsük iskoláját, bátyjuk gimnáziumát. A legrosszabb ebben a barbár és esztelen pusztításban, hogy csak maguknak ártanak. Mert vannak felújított, jól felszerelt iskolák a külvárosokban is, a korábban odaítélt pénzből legalább erre futotta.
Mivel a francia állam sokáig hanyagolta a külvárosok gondjait, megerősödött bennük az iszlám. Minden egyenruhás – a rendőrtől a postáson át a mentőkig – jobbnak látta, ha csak elkerülhetetlen helyzetben merészkedik be az oroszlán barlangjába. A „szakállasok” – ahogy franciául nevezik a muzulmán gyakorló hívőket és papokat – viszont fokozatosan átvették az állam által elhagyott feladatokat. Így nem egy helyen létrehozták az iszlám jótékonysági egyletet, ők foglalkoztak az idősekkel, segítettek a tanulási problémákkal küszködő fiataloknak. A hatóságok ennek nagyon örültek, csak akkor kapták fel a fejüket, amikor muzulmán „polgárőrszolgálatot” akartak szervezni nem egy kerületben. Csak egy lépésre vannak a fegyveres milíciáktól – eszméltek fel a francia illetékesek. Az azonban feltehetően nem igaz, hogy a háttérben a radikális iszlám követői szervezik a zavargásokat. Éppen ők azok, akik a béke legnagyobb követelői, nekik nem hiányzik a csinnadratta, szeretik csendben intézni ügyeiket. Az iszlám az észak-afrikai származású, francia állampolgárságú fiataloknak apáik muzulmán hitének követésére, egyben a fehérektől való elkülönülésre ad esélyt. „Túlzás lenne gyakorló muzulmánnak vallani magamat, de azért hiszek Allahban” – fogalmazta meg „egy lázadó” vallási hovatartozását a Libérationban.
Mindenesetre sikerült országos „(diák) mozgalommá” szélesíteniük a kocsik felgyújtását. Álljon itt néhány adat azokból a napokból, mielőtt elkezdődtek a zavargások: ebben az évben Franciaország „nehéz kerületeiben” 70 ezer bűncselekmény történt. Ebből január 1-je óta 28 ezer esetben gyújtottak fel gépkocsikat. „Békeidőben” 28 ezret. Ám valóban ez a legsúlyosabb zavargás, amely az elmúlt harminc évben Franciaországot sújtotta.
Meghökkentő a multikulturalizmussal példálózni a francia zavargások idején, ám ezt tette a brit The Independent: Nagy-Britanniában, pontosabban egy manchesteri iskolában milyen szépen táncolnak együtt a fehér és fekete bőrű kisgyermekek, miközben ázsiai pajtásaik jamaicai hangszereken ír népdalt játszanak. Mert arrafelé a másság értéknek számít. Vajon akkor miért élnek Nagy-Britanniában külön negyedekben, még a bevándorlók számára is már-már átjárhatatlan „falakkal” védett, „párhuzamos társadalmakban” az ázsiaiak, a feketék, az arabok, a pakisztániak? Anglia talán egyik legnagyobb városának, Birminghamnek a gettójában „fekete-arab kulturális hetet” tartottak a közelmúltban, az eredmény két halott, legalább húsz sebesült. Franciaországban legalább nincs meg az etnikai különválás: aki egy lakótömbben lakik, lehet algériai, marokkói, fekete-afrikai, mind-mind a ház galerijébe tartozik. Errefelé így érvényesül a multikulti.
Vissza kellene fognia magát az angolszász médiának, ugyanis Nagy-Britanniában csak a leszorított fedő miatt nem futott ki eddig a leves – ez a német újságok megállapítása. A CNN tizenkét fős riporteri gárdával pásztázza – természetesen csak nappal – a francia fővárost, az éjjeli zavargásokról a francia tévécsatornák képanyagát veszi át. (Természetesen kellemesebb „a polgárháborús” Párizsban dolgozni, mint a Közel-Keleten – állapította meg kajánul nem egy francia újság.) Itt persze lehet olyan címeket adni a tudósításnak, hogy „Párizs lángokban áll”, „Bagdadi utcakép a francia fővárosban”, „Gáza a külvárosban”.
*
Esetleg lehet a Katrina hurrikánhoz hasonlítani a kétségtelen, de azért valamivel mégiscsak kisebb méretű pusztítást. Mint a Figaro konzervatív napilap megállapította, épp e hurrikán tombolása világított rá arra a sebezhetőségre, amely az első számú világhatalmat is jellemzi különleges helyzetben. A BBC is vagy fél tucat tudósítóval van jelen Párizsban, és jelentései – a franciák megítélése szerint – ugyancsak hasonlítottak tengerentúli kollégáikéhoz. Moszkva pedig – milyen jó, hogy pár napig hallgatni lehet a csecsenföldi háborúról – azt tanácsolta állampolgárainak, hogy mielőbb hagyják el a francia fővárost.
De vajon tartani kell-e máshol is egy francia típusú lázadástól? Valóban kitört-e az „eurointifáda”, ahogy az izraeliek után a román lapok vastag betűs címei sugallják? Németországban „természetesen nem” – nyilatkozta a kijelölt belügyminiszter a brémai és berlini kocsigyújtogatások után. Wolfgang Schäuble szerint hazájában nem léteznek bevándorlógettók, és a jövevények eleve jobb körülmények között élnek, mint francia sorstársaik. Ennek ellentmondani látszik, hogy a sajtó szerint körülbelül 2,5 millió török bevándorló elégedetlen a helyzetével. Az egyik nagy probléma a nyelv: az egykori török vendégmunkások Németországban született, 15 évnél fiatalabb gyermekeinek egyharmada nem beszél németül. Ugyancsak nehéz beilleszkedni egy olyan társadalomba, amelynek a nyelvét nem bírjuk.
A hatóságokkal történő bármilyen incidens elég lehet ahhoz, hogy lángra lobbantsa az autókat a Nagy-Britannia városait övező peremkerületekben. A terrorizmus különösen nagy fenyegetés a szigeten, hiszen újból akadhatnak a majd másfél milliós muzulmán bevándorló kisebbség soraiban olyanok, akik a nyári bombatámadások után végrehajtónak jelentkeznek. „Mi már néhány évvel ezelőtt szembenéztünk hasonló válsággal – utalt e heti sajtóértekezletén Tony Blair brit kormányfő a 2001 nyarán történt bradfordi zavargásokra. – A rendőrség azóta komolyan kezeli a kérdést.” Tehát a hivatalos brit vélemény szerint nincs mitől félniük.
A tavaly novemberi Van Gogh-gyilkosság után igen feszült a helyzet Hollandiában is. Mint a Spiegel hírmagazin írta, a bevándorlás kérdéseivel foglalkozó holland miniszter asszony a további törvényi szigorítások híve. Olaszországban Romano Prodi, az ellenzék első embere feltehetően nemcsak rémiszteni akarta az olaszokat, de ha ez volt a célja, azt biztosan elérte: „Csak idő kérdése, hogy mi is szembetaláljuk magunkat hasonló problémákkal – jelentette ki. – Európa legborzasztóbb külvárosai Olaszországban találhatók.” Ő csak tudja, elvégre ő volt az Európai Unió vezetője.
Spanyolország, a földrész százalékosan legtöbb bevándorlóval rendelkező állama, ahol a második nemzedék részéről eddig nem fordultak elő a franciaországihoz hasonlító összecsapások, éberen figyeli az események kimenetelét. Eddig csupán a legálisan Európába érkezőkkel számoltunk. De hova lesz a különböző felmérések szerint évente 500–800 ezer ember, aki engedély nélkül mégiscsak belép az „Európa erőd” területére, amely néha igencsak átjáróháznak tűnik? A demográfusok szerint Európának az elkövetkező 25 évben 20 millió, más földrészről jövő dolgozóra lesz szüksége, hogy elvégeztesse a nehéz és piszkos munkát. Ha beszüntetnék a legális bevándorlást, az illegálisokból már majdnem összejönne a kívánt mennyiség. Hogy végre egységesen próbáljuk felvenni a harcot a nem kívánt elemekkel, egységesíteni kellene mind a 25 ország bevándorlási törvényét, ugyanis csak akkor lehetne hatásosan fellépni a törvénytelenül érkezőkkel szemben. Mint az unió belügyi biztosa elárulta, még e nem várt esetben is két évbe telne, hogy minden ország ratifikálja az új szabályokat.
Az azonban biztos, hogy Párizs a május végén az európai alkotmányra mondott elutasító válasza után korántsem vágyott e különleges figyelemre. A francia kormány megengedhetetlenül sokat késlekedett a szükséges intézkedések meghozatalával. Chirac elnök gyakorlatilag eltűnt, Villepin kormányfő is későn közölte, hogy a prefektusok kijárási tilalmat vezethetnek be. A támadások ellenére egyedül Sarkozy állta a sarat, kitartva a kemény kéz politikája mellett. Igazi pókerjátékos: ha a lázadás rövid időn belül elcsitul, ő visz mindent, és jók lesznek az esélyei a másfél év múlva esedékes elnökválasztáson, mivel a franciák többsége az ő álláspontját osztja. Az elnyúló zűrzavar viszont megfojthatja a belügyminiszter elnöki ambícióját.
Ám mit számít Sarkozy államfői álma, ha közben a bevándorlók társadalmi integrációjára semmilyen vagy csak látszatmegoldás születik. Ennek nagy az esélye – francia és európai szinten is. Mindenki tudja, hogy a nyugati civilizációt évtizedek óta feszítő gondokra nincs varázsszer. Nem zárható ki, hogy az amerikai jósoknak lesz igazuk, akik szerint Európa felolvadhat az iszlám tengerben.
origo.hu
Halálos baleset történt az M1-esen
