Supka Manna – intenzív

Jezovics unokája odasorakozott elébe:
– Nem figyelsz rám, nagyapa?
– Hagyjál egy kicsit békében, kicsim!
– Nem szoktál kicsimezni. Nem figyelsz?
– Nem. Magam szeretnék lenni.
– Mannuskával?
– Ne faggass most, gyerek!
– Tudom, hogy nem figyelsz. Látom a szemeden. Befele nézel. Vagy verset írsz, vagy szenvedsz.
– Jó.
– Nem jó. Alig vagyok veled, és nem figyelsz. Mannuskával akarsz lenni.
– És?
– Ne félj. Csak higgy.
– Ezt olvastad valahol, mi?
– Nem olvastam. Mondom. Én mondom.
– Pedig Máté is ezt mondja.
– Máté, az unokatestvérem? Aki elment dzsessztrombitásnak, pedig tanárt akartatok belőle?
– Hagyjál, kicsim!
– Hagyjál, kicsim, hagyjál, kicsim! Neked is szükséged lehet arra, hogy dédelgessenek.
– Jó. Dédelgess. De ezt nem az unokatestvéred mondta, hanem Máté evangélista… Tudod, ki az evangélista?
– Tudom. Istent hirdeti.
– Na. Ő mondja.
– Mit?
– Jaj, kicsim!
– Ne légy türelmetlen. Tudod… Azt mondtad, aki gyermekével…
– Te nem a gyermekem vagy, hanem az unokám.
– Még rosszabb. Kisebb vagyok. Aki gyermekével türelmetlen, az egyéb… hogy is… gonoszságokra is képes.
– Akkor képes vagyok. Hallgass már!
– Tudom, min töröd a fejed. Pedig anya azt mondta, papa, vigyázz a gyerekre, hamar jövök. De te nem vigyázol. Nem vagy velem. Elcsatangolsz. Hogy tudtunk együtt lenni! Odabújni. Vihorászni. Vihorászni a legjobb. Mannuskával is azt szerettél legjobban.
– Hagyj engem már a Mannuskával! És főleg légy csendben, mert… odasózok!
– Na, ugye. Azelőtt ez se volt. Sose mondtál nekem ilyet! Kapaszkodsz. Ezzel vagy elfoglalva. Tudom. Hiába is tagadnád.
– Mi a jó istenbe kapaszkodnék, te… majom?
– Emlékszem. Egy éve találkoztunk utoljára Mannuskával. Csak anynyit kértem, hadd kortyoljak egyet abból a nyavalyás sárga sörből, ami úgyis olyan keserű, mint az élet, és akkor is rám szólt. Emlékszem. Azt mondta, te, ennek a lánynak még a szeme sem áll jól. Kedves. Ilyet mondani. De én nem haragudtam rá. Ilyen volt, és kész. És káromkodott, mint a záporeső.
– Szeretném összeszedni egy kicsit…
– Magadat?
– Nem. Az reménytelen. A gondolataimat legalább.
– Hát szedd. Én nem akadályozlak benne.
– Hát mit csinálsz?
– Látlak. Látlak, cigány! Emlékszem, ezt is Mannuska mesélte. Ott voltunk a Zöldfában.
– Ahol te söröket akartál inni.
– Nem leled a helyedet. Az az igazság. Nem játszol velem. Nem akarsz velem beszélni, semmit sem akarsz, ami én vagyok.
– Hát mi a jó nyavalyát akarok, itt vagyok veled, nyúzol, mint egy csirkehúst, nem hallgatsz el egy percre sem…
– Mit akarsz? Bemenni a Mannuskádhoz! A vendéglőben is vele voltál elfoglalva. Így Mannuska, úgy Mannuska… Nem akarsz még egy sósperecet? Nem akarsz még egy söröcskét? Gügyögtél.
– Hagyd abba!
– Igen! Be akarsz osonni, lopódzni a Mannuskádhoz! Hallottam a telefont. Szentkirályi utca, meg Üllői út, meg vasrácsos kapu, meg menj neki bátran az üvegajtónak, kinyílik, egyenesen a második emeletre, ne kérdezz semmit, megállítanak, egyenesen az intenzívre vagy effektívre… hülyeség… és suttogj neki! Hajolj egészen közel a füléhez… Duruzsolj talán? Mért, nem hall már?
– Te… agyoncsaplak!
– Próbáld meg. Megmondom anyának. Nem velem foglalkozol. Azon töröd a fejed, hogy bemenj a klinikára a Mannuskádhoz. Hát menj be! Nem fogok sírni utánad! Beosonni! Jaj, drága Mannuska… halkan beszéljünk… suttorásszunk… Tudom. Itt ez a nyavalya vers – bezzeg nekem nem írtál verset három éve –, itt van ez az… ócskaság… Nevetnem kell… ezeket írja. Felnőtt fejjel ezt körmölgeti itt, mint egy kisiskolás… Hát ki neked ez a Manna? Ki az isten csodája? Már akartam is kérdezni. Fontosabb, mint én vagyok? Mint mi vagyunk, az unokáid? Meg a lányaid? Nincs neked elég rokonod? Valami nagynéni? Vagy régi szerelmed? Hát itt vagyunk mi vagy ötvenen is! Mindig azt hirdeted! Ki ez a Manna neked? Hogy semmi sem számít? Ki ez a repülőgép? És mi itt állunk valami iszapban? Ne nevettesd ki magad! Nem voltál te ilyen! Rohanj csak be, vidd ezt a versezetet is. Attól majd föléled.
Jezovics pofon legyintette Johannát. Persze az rákezdett.
– Tessék! Tessék! Üt is! Egy nőért! Ilyen verset:
„Hatalmas szárnyú gép az égre billen,
mi lesz, ha fönn a csúcson mégis leesik,
vagy eltűnik a képzelgéseinkben,
– nem eshet le, annyian szeretik.

Bukdácsol föl-le, föl-le a magasban
és lebegteti angyalszárnyait,
mi…
– micsoda? csontközépig… combközépig… – na, ne…
állunk az iszapban.
– Nem eshet le, annyian szeretik!”

De leeshet. Igenis leeshet! – ordított a lány. Széttépte a verset. Kiszórta az ablakon, a felét meg Jezovics elé vágta.
– Nesze. Ezt beviheted neki!
Átölelte Jezovics térdét, rázkódott. A vén költő maga elé motyogott:
– Mannuska, ne hagyj magamra! Nem menj!