Visszaszállás

„Ne elvtársozzál, mert úgy pofán váglak, hogy attúl koldulsz! Hát nem a komád vagyok, vagy mi a fene?” – szólt vissza tréfásan Vendel „elvtárs”, miközben a kanizsai laktanya felé haladtunk.
„Most mit vagy úgy oda, hát nem azt írja elő a szabályzat, hogy elvtársnak szólítsuk egymást? A politikai oktatáson elmagyarázták, hogy Lenin elvtárs…” – feleltem, de Vendel „elvtárs” belém fojtotta a szót: „Na jó, hagyd már abba, inkább azt nézd meg, hogy milyen finom házi pálinkát kaptam Bódis szakitól!”
Meghökkentem, amikor megláttam a zsákból előkerülő ötliteres fonott demizsont. Nagy kincs volt a pálinka az ötvenes évek elején, hiszen tilos volt a kisüsti főzése. Akinél megtalálták, legalább akkora büntetésre számíthatott, mintha feketén vágott volna disznót. Megszeppentem, hogy emiatt bajba kerülhetek, de Vendel már szőtte is tovább a mondandóját: „Kivisszük a lőgyakorlatra, és megosztjuk a fiúkkal, hogy jobban menjen a célba lövés! Ne feledd, megérdemeltük a nagy meló után, amit öt napon át csináltattak velünk!”
Vendel a kanizsai turulszobor és az országzászló lebontásának felügyeletére célzott. Mi, a helyi laktanya hivatásos katonái biztosítottuk a rendet. Az igazsághoz tartozik, hogy erre semmi szükség nem volt, hiszen a lakosokat jó előre felvilágosították, egyszersmind megfélemlítették. Mindössze néhány járókelő merészkedett a környékre, azok is sietve továbbálltak, miközben szemük sarkából figyelték, miképpen tűnik el a magyar állam jelképe.
„Miért adott neked ennyi kisüstit a Bódis szaki? Hiszen utál téged!” – kíváncsiskodtam.
„Azért adta, mert tudom, hogy a melósok eldugták a turult a gépgyárban. És hogy ezt ne mondjam el senkinek. Na. Úgyis beolvasztják egyszer, nem igaz? Az lesz a sorsa, nem lehet örökké rejtegetni. Mi meg potyázhatunk egy nagyot.”
Amikor Jani bácsi gondolataiban idáig jutott, görcsösen megszorította a botját. Körülötte nagy tömeg állt. Felhangzott a Himnusz, lecsúszott a lepel a régi nagykanizsai turulszoborról. Majdnem negyven évig várt erre a város. Tapsvihar tört ki, Jani bácsi szeméből pedig könnyek csordultak, s lassan elindult a temető felé, hogy elmondja az újságot Vendel komájának, aki már hosszú évek óta ott pihent.