Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni – írja Pilinszky János. – Az imádság mégis semmi egyébbel nem helyettesíthető, pótolhatatlan. Az imádság elővételezett nász, vendégség, atyai ház és terített asztal, akkor, amikor még senkink nincs, koldusok, tékozló fiúk és szomjazók-éhezők vagyunk.
A ma nyolcvannégy éves Dobó József volt az első rab, aki 1950. szeptember első napjaiban a recski kőbányából megszökött. A pokolból. Akkor már egy esztendőt a kistarcsai internálótáborban töltött, és nyolc-tíz napja volt Recsken.
– Elég hamar megelégeltem… – mondja. – A helyzet szülte a percet, amit ki kellett használni. Nagyon jól tudtam, hogy az akkori körülmények között nem maradhatok az országban.
Az egykori katonatisztet, a volt csendőrt 1949-ben a szó szoros értelemben elrabolták Pöstyénpusztáról, az Ipoly mellől. Zavarta a hatalmat a múltja, a felfogása a világ dolgairól. A recski munkatáborba is azért került, hogy a tegnapjáért megfizessen. Akkor már a tábor szálláscsinálói – az egykori szociáldemokraták –, akik nem üdvözölték a kommunista párttal való egyesülést, pár hónapja recski levegőt szívtak. Csonttá lesoványodott emberek fogadták az újabb különítményt. „Amit eddig a nép ellen elkövettek, azt most jóvátehetik bizonyosan!” – zengett a fogadtatás. Reggel ötkor kihajtották őket, és sötétedésig ment a kőtörés. A munkatábor jó részét erdő borította, ezért lett a robot anyaga a fa.
– Húztam be az egyik rakásba a levágott lombos gallyat – emlékezik Dobó József –, és azt érzékeltem, hogy megoszlik az őrök figyelme a munka menete és a rabok őrzése között. Mintegy ötvenméterenként voltak felállítva az őrök. A vér az agyamba tolult, jobban kezdett verni a szívem, és arra gondoltam: eljött a pillanat, hogy megpróbáljam. A szeptemberi melegben derékig levetkőzve dolgoztam, de arra már nem volt időm, hogy a zubbonyt is magamra rántsam. Utólag visszagondolva: az életemmel játszottam, hiszen ha észrevesznek, bármikor rám süthették volna a fegyvert. Igyekeztem kifigyelni, mivel foglalatoskodnak az őrök. Az egyik éppen egy rabtársamat dolgoztatta, és a másik figyelmét sem én kötöttem le. Meghúzódtam a feltornyosult gallyrakás mögött, egy-két percig még kitartottam, s akkor eldöntöttem: na most!
Megindult. Úgy, ahogy volt, félmeztelenül. A bokrok, a fák és a cserjék nyújtották feléje karjaikat. De egy szögesdrótkerítésen is át kellett jutnia. Akkortájt őrtornyok még nem voltak a táborban. Néhány másodpercre megállt. Hallgatódzott. Az erdő ugyanúgy lélegzett, mint máskor. Kiáltozás nem zavarta meg a némaságot. Szétfeszítette a szögesdrótkerítést és szabad volt.
Hét óra körül járhatott. A Nap már felkelt és ráállt a pályájára. Csak akkor nyugodott meg, amikor a sűrű befogadta. Hét vége volt, szombat vagy vasárnap. Ezt onnan tudta, hogy a személyzet egy része eltávozott, és dalolásuk (Fel vörösök, proletárok!) az erdő széléig is elhallatszott. Dobó József északnyugatnak vette az irányt. Balassagyarmaton laktak a szülei. Két napig gyalogolt. Nappal az erdőben, éjszaka toronyiránt. Vackot vakart magának, az volt a nyughelye, erdő-mező gyümölcseivel táplálkozott. Egy patak szegődött mellé darab időre útitársnak. Levette a bakancsát, és a patakban folytatta, arra gondolva: ha kutyákkal indulnak utána, elveszítik a lábnyomait. Recsken csak az esti létszámellenőrzéskor derült ki, hogy valaki megszökött.
Nógrádgárdonyban, a Mailáth grófok egykori birtokán egyik rokonához, Tóth Zoltánékhoz zörgetett be. Ő adott neki háromszáz forintot, akit később ezért Recskre vittek. Szülei házánál is éjszaka kopogtatott.
– Fiam, add fel magad! – mondta az édesapja. – Azt tanácsolom neked, hogy menj és jelentkezz! Te nem tudod, milyen világ van itt… Most mindnyájunkat be fognak börtönözni!
– Ez lehetetlen! – felelte a fiú. – Nem azért szöktem meg, hogy most jelentkezzem.
Apa és fia között megfeszült a szó. Mindkettő hadakozott. Önmagával és a másikkal. Végül a fiú nem fogadott el semmit az apjától, és úgy ment el, mint aki nem tér vissza soha többet. Cseh földre lépett, és egyik nagybátyja házában húzódott meg. Az volt a szándéka, hogy Pozsonyig megy, s arról a környékről próbál meg Ausztriába jutni. A házban azonban arról értesült, hogy túszul ejtették a szüleit. Az édesanyját a vonatról szedték le – a nyílt pályán állították meg a vonatot! –, egyházi konferencián volt a Dunántúlon.
– Azért adtam föl a tervemet – mondja Dobó József ma –, mert lelkileg nem tudtam elviselni a történteket.
Az édesapa kezdetben nem ismerte el, hogy megszökött fiával találkozott. De miután megfenyegették, hogy a szeme láttára fogják megerőszakolni a feleségét, bevallott mindent. Az ő vallomása alapján fogták le Tóth Zoltánt is és vitték Recskre, ahol tüdőgyulladás következtében elhunyt.
Dobó József elkeseredésében a tizenhét éves húgát kereste fel, de az éjszaka leple alatt, a szülői háznál lecsaptak rá, és vitték egyenesen Péter Gábor elé.
– Miért szökött meg? – kérdezte az Államvédelmi Hatóság feje. – Merthogy tudja-e, mi fog most következni? Ki kell vinni Recskre – mondta a mellette álló alezredesnek –, és jól össze kell verni. Hogyha akarják, az internáltak is verjék meg…
– Ezek a szavak máig megragadtak bennem – vallja be az idős ember.
Visszavitték Recskre, és egy földbe vájt bunkerba lökték. Kísérője, egy ávéhás százados lement mellé. Felállt az ott lévő priccsre, és ráordított:
– Hajtsa le a fejét! Még mélyebbre!
Ezután többször a nyakára vágott a csupasz kezével. Az ütés a gerincoszlopon keresztül villámcsapásként érte. Minden egyes alkalommal szinte összerogyott. Dolga végeztével a százados levette róla a bilincset, és meghagyta, hogy a továbbiakban szórakozzanak vele mások. Amikor estefelé visszaérkeztek a munkából a rabok, a politikai tiszt felsorakoztatta őket.
– Na hát, itt van ez a Dobó – mondta. – Látják, innen nem lehet megszökni. Maguk most neki köszönhetik, hogy nem lesz se ez, se az…
Különben se lett volna. Veszszőfutáshoz sorakoztattak fel harminc-negyven szociáldemokratát. A sorfaluk között kellett Dobónak elhaladnia. Mindnyájan ott rúgtak belé, és ott ütöttek rajta, ahol érték. Elesett. Közben még szitokszavak repültek felé:
– Te rohadt piszok, miattad nem láthatom az anyámat!
Különben sem láthatták volna. Recsk titkos hely volt, ahová nem jutott el látogató. Dobó Józsefnek orrán-száján folyt a vére, de a sor végére ért. Megmenekült és nem ájult el. Elzavarták a kúthoz, hogy fürödjön meg. A táborparancsnok kiadta, hogy hagyják békén. A tábor orvosa, jóbarátja, dr. Hoyos János vette kezelésbe, aki később Amerikában telepedett le. Tőle tudta meg, hogy időközben szabadon engedték a szüleit.
Rövidesen a Mosonyi utcai magánzárkába került, itt tartották fogva hét hónapig. A bírósági tárgyaláson két év tíz hónapot kapott, amelyet felváltva, Vácott és a Gyűjtőben töltött. Négy év és tíz hónap után, 1953. július 31-én szabadult.
A börtönévek alatt a szülei nem tudtak róla semmit. Amikor újra beállított a házukba, az édesapja megölelte és azt mondta:
– Édes, legjobb fiam…
Aztán már nem tudott szólni. A nyakába borult a fiának, és sírtak mind a ketten.
– Nem beszélt – emlékezik viszsza Dobó József –, én meg nem faggattam őt a történtekről. Meghurcolták őt már előtte az oroszok is.
Hogyan alakult később Dobó József élete? Segédmunkás lett, traktorvezető, földgyalus gépvezető, kompresszorkezelő, majd villanyszerelői tanfolyamot végzett, végül az elektromos szakmában érvényesült. 1956-ban újra gondolt rá, hogy elhagyja az országot, de akkor már volt egy menyasszonya, akit később elvett feleségül. Menyasszonya kötődött a szüleihez, így aztán maradtak. Négy gyermekük született. Három fiúk egyetemet végzett, az édesapa segédmunkás mivolta előnyt jelentett a számukra. A gyerekek csak akkor tudták meg, mit élt át az édesapjuk, mikor már fölserdültek.
– A reményt nem vesztette el soha? – kérdeztem Dobó Józsefet.
– Nem – felelte. – Hívő ember lévén bíztam az Úristenben, hogy egyszer megszabadít a sok szörnyűségtől.
1950 karácsonyán Tabódy István egykori huszártiszt – Dobó József jóbarátja már Kistarcsán is – szervezte meg a recski táborban a betlehemi gyermek világra jöttét. Imádkoztak és énekeltek. Tabódyt beárulta valaki, akit az ünnep megszervezéséért összevertek, majd fogdába küldtek. A karácsonyi énekek miatt az egész barakkot megbüntették, meghajszolták őket, és még kevesebbet kaptak enni.
„Megváltásunk záloga egyetemes betlehemi csillagával a karácsony. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van” – írta a költő.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
