Gyorsan bekövetkezett a kijózanodás időszaka a sokat ünnepelt újraegyesítés után. A falmaradványok eltakarítása, kiárusítása után ugyanis meglehetősen komoly szociális és társadalmi problémákat kellett megoldani az akkori vezetésnek. Azaz kellett volna. A „fordulat éve” óta folyósított 1,4 billió euró nem volt elegendő ahhoz, hogy nyugati színvonalra emelje az új tartományokat, s a két országrész között feszülő ellentét szinte minden téren meglehetősen kilátástalannak tűnt. A keletnémeteknek a mai napig nemcsak a fizetésük kevesebb, hanem a közigazgatásban, oktatásban és a politikai életben is jóval csekélyebb szerepet játszhatnak. A különböző statisztikák egyértelműen bizonyítják, hogy Németország anyagi és szellemi javairól jóformán kizárólagosan a Nyugat dönthet. A riasztó arányok megváltoztatásában nagy feladat vár az új kancellárra, Angela Merkelre. Az első női kancellár és CDU-elnök, illetve az SPD vezetését kézbe vevő Matthias Platzeck népszerűsége a kormányalakítást követően ugrásszerűen megemelkedett.
E bizalom – minden pártpolitikai ellentét dacára – elsődlegesen a rájuk jellemző hasonlóságokból fakad. Szülőföldjük, neveltetésük és életpályájuk számos ponton érintkezik, még a sors is azonos útra terelte őket. Sikerük az eddigi politikai nómenklatúra kollektív kimerültségének az eredménye. Amikor pedig elhangzott az „új erők” utáni vágy, és kialakult az előzőleg elképzelhetetlennek tartott hatalmi felállás, akkor rajtuk kívül senki más nem állta a kihívást. Wolfgang Thierse, a parlament volt elnöke így jellemzi őket: „Mások, mint nyugatnémet kollégáik, sokkal kiszámíthatatlanabbak. Ideológiamentes hozzáállásuk védetté teszik őket a Nyugat politikai kultúrájának merev egyformaságaival szemben.” A politikusok olyan típusát váltják le, akik rendszeresen a jövőre hivatkozva keverték kártyáikat, ahelyett, hogy a pillanatnyi problémák megoldására összpontosítottak volna. Azon korosztályhoz tartoznak, amely még kénytelen volt alkalmazkodni az NDK hatalmi rendszerének szabályaihoz, de már kivette részét a szocialista Németország összeomlását eredményező erőfeszítésekből.
Nem kergettek illúziókat, pragmatikusan terveztek, elsősorban gyors megoldásokra törekedtek, az ideológiai és taktikai meggondolásokat háttérbe szorították. Mint Matthias Platzeck fogalmaz, „a keletieket összeköti az a tapasztalat, hogy semmi sem tart örökké”. E felismerés gyakorlati alkalmazásában a két keletnémet politikust tanult foglalkozásuk tapasztalatai támogatják. A természettudományok specialistái – Merkel fizikus, Platzeck a biológiai kibernetika mérnöke – a szellemi elit tagjaiként viszonylag sértetlenül vészelték át az NDK-t, józan tevékenységgel keresték a kenyerüket, élvezték a viszonylagos stabilitást, nem kínozta őket a diktatúra traumája.
A Merkel–Platzeck kettős útját elemző biográfusok érdekes tényre hívják fel a figyelmet: egyikőjük sem rendelkezik széles kapcsolati hálózattal, holott enélkül a két nagy néppártban mindeddig senkinek sem sikerült a hierarchia csúcsára feljutnia. Ennek hiánya azonban az ő esetükben eddig inkább előnyt jelentett. Aki nincs lekötelezve és nem tartozik másnak hálával, azt nem fenyegeti a szívességpolitika veszélye.
Múló szolidaritás. A keletnémet tartományok lakosainak tizenöt esztendő óta folyósított és minden nyugati adófizetőt közvetlenül érintő támogatás, az úgynevezett Soli beszüntetését követelte az a házaspár, amely a minap Münsterben fordult ez ügyben a bírósághoz. Mint keresetüket indokolták, az állam csak akkor jogosult külön hozzájárulást követelni, ha szükségállapot okozta károkat kell fedeznie. A felperesek szerint a hajdani NDK esetében ilyen helyzet már nem áll fenn. A bíróság elutasította a keresetet, mondván, a Soli nem pótdíj, hanem adó, és továbbra is behajtható. (MN)
