Emlékezhetünk rá, olykor milyen felszínes és a tényeknek ellentmondó információkat közöl ez a lap Magyarországról, kizárólagos itteni forrásainak köszönhetően. Tavaly májusban például azt a hihetetlen képtelenséget írta le, hogy az egykor farmerben, majd később a „neoliberálisokra jellemző öltönyben” járó Orbán Viktor a 2002-es választási veresége után gyakran mutatkozik „a népszerű lódenkabátban”, ami csalhatatlanul jelzi Meciar-féle populistává alakulását. És ez a hetilap volt, amely 2003 júniusában azzal kezdte az „orbáni” Magyarországról festett cikkét, hogy Schweitzer József nyugalmazott főrabbi a zsinagógában retteg, mert Orbán országlása a hitleri időkre emlékezteti.
De a Spiegel most nem hazánkról ír, és szerencsére betartva az újságírás klasszikus szabályait igen fontos forrásokból merít. A belga fővárosban angolul terjesztett különkiadás nyelvezete olyannyira „angol”, hogy az olvasónak néha az az érzése, nem is fordításról van szó. Mintha a szerkesztők és közreműködők e globális nyelven készítették volna a kiadványt. Egyetlen példa: az indiai szövegösszefüggésbe helyezett „cash and carry” (fizesd készpénzzel az árut, és vidd el) lefordíthatatlan szójátékkal „cash and curry” lett. (A curry az indiai konyha ismert fűszere, de legnépszerűbb fogásainak gyűjtőneve is.) A hetilap egyszerre követi nyomon azt a tektonikus erejű változást, amely a világban megy végbe rakétasebességgel, forradalmi technológiákkal, egyes országokat a mélybe rántva, másokat hirtelen emelve ki a mocsárból.
A Spiegel javára legyen mondva az is: igyekszik három lépés távolságból szemlélni a globalizáció megállíthatatlan folyamatát, bemutatva a lehető legtöbb oldalát, vagyis a nagyon jót, a jót, a rosszat és a szörnyűt.
Az eredmény rendkívül izgalmasra sikeredett; az összeállítás első részét a két óriás, az Egyesült Államok és a feltörekvő Kína roppant iszapbirkózása tölti ki.
Harc a túlélésért
A könyvecske terjedelmű folyóirat első „darabjának” címe: A párbajozó titánok. Két fotó illusztrálja: New York és Sanghaj felhőkarcolóinak látképe, illetve a két ország alapvető adatai. És itt rögtön következzék egy kritikus megjegyzés. Anélkül hogy a Spiegelnek bármilyen törekvését érzékelni lehetne az objektivitás manipulálására, talán nem ártott volna az Egyesült Államok és Kína bruttó nemzeti termékét (az előbbié 11 734 milliárd, az utóbbié 1662 milliárd dollár) nemcsak valutaátváltási számokban kifejezni, hanem vásárlóerő-paritáson is, hiszen ez legalább olyan jellemző képet nyújt egy ország helyzetéről, mint az előbbi. Márpedig vásárlóerő-paritásban Kína messze jobban áll az Egyesült Államokhoz képest, mint valutaátváltási adatokban. Mindegy: a cikk nem azzal foglalkozik, utoléri-e Kína gazdasága az amerikait, hanem azzal a sokkal izgalmasabb kérdéssel, hogy ez mennyi idő alatt következik be. Húsz vagy negyven év alatt?
Kína gazdasága hosszú évek óta lényegesen gyorsabban fejlődik az amerikainál: míg az utóbbi növekedése jelenleg évi 4,2 százalékos, addig az előbbi fél híján tíz százalékkal bővül. Amit a Spiegel emberei Kínában tapasztalnak, az sokat látott és igen képzett újságíróik lélegzetét is elállítja. Noha Kína kommunista ország, a világ legnagyobb bevásárlóközpontja – „shopping mall”-ja – már régen nem a kanadai Alberta tartomány fővárosában, Edmontonban található, hanem Pekingben. Ahogyan a világ legtöbb mérnöke nem a kaliforniai Berkeley és a massachusettsi Harvard Egyetem között elhelyezkedő amerikai egyetemektől kapja diplomáját, hanem Kínában végez. Szám szerint 440 ezer.
A cikket élénkítő egyik, Amerikára nézve igen fájdalmas tényeket szemléltető táblázat adatai azt mutatják, hogy az Egyesült Államokban 1995 és 2005 között a munkahelyeknek milyen aránya veszett el. A legtöbb munkahely a textil- és ruházati iparban tűnt el: e területen a csökkenés 57,5 százalék. A két óriás birkózásáról írt tanulmány egyik következtetése, hogy az amerikai gyártók folyamatos élethalálharcot vívnak a túlélésért, de nem nagy sikerrel.
Csoda Kalkuttában
Ma már az amerikaiak rettegnek a kínaiaktól. Ők, akik évtizedeken át azt hitték, hogy a szabad kereskedelemből csak hasznot húznak, rájöttek, a kínaiak megtanulták a játékot, és annyira jól „játsszák”, hogy a haszon már az övék. Így azután a szabad kereskedelemnek korábban az égig magasztalt szabályait meg akarják változtatni, és szükség esetén meg is változtatják, amire jó példa, hogy miként akadályozták meg a kaliforniai Unocal olajtársaság kínai felvásárlását. Egyébként a kínai átalakulás az egész dél-ázsiai térségben hatalmas méretű átrendeződést eredményez: az Egyesült Államok leghűbb szövetségesei, Japán és Dél-Korea egyre inkább a kínai gazdaság hatása alá kerülnek, és függővé válnak Kínától.
A Spiegel különszáma mesterien tartja fenn olvasói éberségét az elemző cikkek és a világ kiemelkedő személyiségeivel készített interjúk váltogatásával: a nagylélegzetű bevezető cikk után Szingapúr 82 éves „főminiszterével”, Li Kuan Juval – a földkerekség talán legokosabb politikusával – készült háromoldalas interjú olvasható, amelynek tartalma iskolapéldája annak, hogy egy gyakorlati sikereket halmozó szuperintellektus milyen letisztult egyszerűséggel képes szemlélni a világot, nem is szólva „termékének”, Szingapúrnak a kézzelfogható eredményeiről. Amikor pedig a Spiegel német újságírói Szingapúr demokráciadeficitjére kérdeznek rá, a volt miniszterelnök így felel: „Miért lennék a demokrácia ellen? A britek idejöttek, és soha nem adtak nekünk demokráciát egészen a távozásukig. De a rendszeremet nem tudom az ő szabályaik szerint működtetni. Módosítanom kellett, hogy a népem helyzetének megfeleljen. Többfajú társadalmakban az emberek nem a gazdasági és társadalmi érdekeiknek megfelelően szavaznak, hanem a fajuknak és vallásuknak megfelelően. Ha a britek rendszerét honosítom meg, akkor a malájok a muzulmánokra, az indiaiak az indiaiakra, a kínaiak pedig a kínaiakra szavaznak. A parlament folyamatos csatározások színhelye lett volna, amelyre nem lehetett volna megoldást találni, mivel a kínai többség mindig felülkerekedik, úgyhogy kitaláltam egy olyan formulát, amely ezt megváltoztatta.”
A Spiegelben ugyan erről nincs szó, de Li a kínai kormányt is instruálta. Talán az ő tanácsainak is szerepük van abban – főként azután, hogy Teng Hsziao-ping kínai miniszterelnöknek 1978-as szingapúri látogatása után „tátva maradt a szája” –, hogy Kína oly hihetetlen mértékben fejlesztette gazdaságát: míg 1990-ben az egy főre jutó bruttó nemzeti terméke a 400 dollárt sem érte el, mára már az 1400 dollárt is meghaladja.
Az első negyven oldalt követően a lap, részben búcsút mondva a témának, Németország felé fordítja figyelmét A német munkarulett című cikkével, amelynek bevezető fotója mindennél beszédesebb. Rajta védősisakos, aggódó arcú, a jövőbe mindennel, csak bizalommal nem tekintő dokkmunkásokat lehet látni. Amiről pedig a cikk szól: csökkenő fizetések, a munkahelyek elvándorlása, a vállalatvezetők több millió eurós fizetése, és egyes konglomerátumok rekordprofitja. A vesztesek egyértelműen a német munkások, a nagyvállalatok pedig a globalizációs verseny nyertesei. A kérdés az, meg tudják-e változtatni a szabályokat a német politikusok.
Nehezen, derül ki a Spiegel elemzéséből. Míg egyes német munkások órabére akár az 50 eurót is elérheti, a kelet-európai – főleg lengyel – nyomás óriási: száz- és százezrével dolgoznak a lengyelek akár hazájukban, akár Németországba települve a német bérek töredékéért. Ami pedig a német munkások közmondásos nagy termelékenységét illeti, az mára inkább mítosz, mint valóság. 1997-ben egy spárgatermesztő megbízott egy céget, hogy mérje fel a német és a lengyel parasztok termelékenységét. Az eredmény: a németek óránként átlagosan három kilogramm spárgát szedtek, míg a lengyel bérmunkások hét kilót.
A német vállalatok vezetőit azonban csak a profit érdekli: ha az Opeleket Lengyelországban annak az összegnek a töredékéért szerelik össze, mint Németországban, miért ne telepítsék át a gyárakat keletre? Ők pedig az égig emelik a fizetésüket. A Spiegelben közölt táblázat szerint 2004-ben a Deutsche Bank igazgatósági tagjának évi fizetése 6,28 millió euró volt, a BMW hasonló beosztású vezetőié kétmillió euró, a DaimlerCrysleré 2,6 millió euró.
Egyértelmű, hogy Nyugat-Európa nem boldog a munkakiáramlás miatt. A német hetilap szerint ez volt az egyik fő oka annak, hogy a franciák és a hollandok leszavazták az uniós alkotmányt. (Míg Hollandiában a minimális havibér 1265 euró volt, addig Magyarországon 232 euró, Szlovákiában pedig még ennél is kevesebb, 167 euró.)
Két évvel ezelőtt Paul Samuelson, a most 90 éves Nobel-díjas közgazdász azzal váltotta ki sokak nemtetszését, hogy kétségbe vont egy olyan elméletet, amelyet korábban meg sem kérdőjeleztek a szakértők. Samuelson ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy a szabad kereskedelem nem részesíti előnyben az abban részt vevő összes nemzetet, mivel olyan országok, mint Kína, ahol alacsonyak a bérek, technológiailag is felzárkóznak, és ezért a fejlett országokat saját térfelükön fenyegetik. Ennek következtében csökkennek a nyugati gyártmányú termékek árai, és ez a fejlett országok erős pontjait semlegesíti. A gyakorlat Samuelson igazát bizonyítja. Ma már a Volkswagen Tuareget – Demszky kedvenc terepjáróját – és a Porsche Cayenne dzsipet is a volt kommunista országokban (Szlovákiában és Litvániában) készítik olyanok, akik a töredékét keresik az amerikai és nyugati autógyári munkások bérének.
A hetilap globális vállalatokkal és pénzáramlásokkal foglalkozó részei után az Apró tigrisek című fejezetében rátér Kelet- és Közép-Európára. Keleti terjeszkedés felirat alatt grafikon látható a volt kommunista országok gazdaságának éves fejlődéséről. A listavezető, vagyis a legnagyobb léptekkel rohanó három tigris a három balti ország, azaz Litvánia, Észtország és Lettország, míg a gazdaság növekedésében a sereghajtó Magyarország. Kiderül az is, hogy nemrég a Világbank a Cseh Köztársaságot „emelkedő piacú” országból „fejlett” országgá minősítette.
A fejezet másik érdekes grafikonja az Európai Unió nettó befizetőit és nettó részesedőit mutatja be. Az egy főre jutó értéket tekintve az utóbbi kategóriában szintén hazánk a sereghajtó, ugyanis nálunk egy emberre 19 euró uniós pénz jut, míg egy írre 407 euró, egy litvánra pedig 107 euró.
A volt egypártrendszerű országok gazdaságával foglalkozó fejezet után a lap a 45 éves Ivan Miklost, a szlovák pénzügyminiszter miniszterelnököt interjúvolja meg. Miklos elmondta, hogy az adómentes sávot 32 ezer koronáról 82 ezer koronára emelték, és ennek következtében a lakosság tizenöt százaléka semmiféle adót nem fizet. „Reformjaink eredményeként senki sem járt rosszabbul” – jelentette ki.
Ezek után a lap visszatér Ázsiára, de a vizsgálat tárgya ezúttal a földgolyó másik, egymilliárdnál több lakosú országa, India. Pontosabban Kalkutta, amelynél szörnyűbb, tragikusabb, a rothadás és a pusztulás leheletét nagyobb erővel magából kilövellő várost nem lehetett találni a földkerekségen. Egészen a legutóbbi időkig. Amikor is valamilyen megmagyarázhatatlan csoda folytán megrázta magát és feléledt. Méghozzá – akár az óriásléptekkel fejlődő Kína – egy vállalkozóbarát kommunista, Nyugat-Bengál főminisztere, Battacsardzsi vezetése alatt. A város egyes részeire egy idő óta rá sem lehet ismerni. Itt működik, szinte a semmiből kinőve, a világ egyik legjobb műszaki egyeteme. Divatbemutató divatbemutatót ér. Az utcákon megjelentek a hatalmas limuzinok, és az információs ipar csodákat művel. Mindez a kormány hathatós segítségével történt. Például azzal, hogy az információs cégeket a kommunista főminiszter „lényeges szolgáltatást” végzőknek minősítette, vagyis egyenrangúvá tette az ágazat által végzett munkát a víz- és villanyáram-szolgáltatással, amelynek eredményeként az információs ipar területén szintén tilos a sztrájk. A befektetők legnagyobb örömére, akik alig győzik önteni a pénzüket a világ szoftvernagyhatalmává fejlődött India korábban élhetetlen városába. Kalkuttában egyébként már kevesebb az áramkimaradás, mint a szubkontinens egyéb városaiban, de még az indiai szoftverfővárosban, Bangalorban megszokottnál is – írja a Spiegel.
A hosszú oldalakon Indiát tárgyaló fejezetek után a meglehetősen reménytelen kontinenssel, Afrikával foglalkozik a lap, majd a befektetőkkel.
Ezután ismét Kína a téma, hogy a hetilap a két ázsiai gigász, India és Kína fejlődését hasonlítsa össze, az utóbbi javára. A Spiegel különszáma ezután a világkereskedelmet és a globális folyamatokat irányító három legfontosabb intézményt, a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és – főként – a genfi székhelyű Kereskedelmi Világszervezetet veszi szemügyre, meglehetősen érdekes szemszögből. Az utóbbi meghökkentően kis büdzsével – évente 110 millió dollárral; szemben a valutaalap 309 milliárd dolláros alapjával – és kevés alkalmazottal működik. Napi 13-14 órát dolgozó munkatársai általában diplomaták külföldön felnőtt gyermekei, akik több nyelven beszélnek, de sehol sincsenek otthon, és akiknek szinte kivétel nélkül megfeneklett a családi életük.
Extra gazdagság és bizonytalanság
A következő cikk a konténerekkel foglalkozik, hiszen ezek nélkül a globális kereskedelem messze nem ott tartana, ahol tart. Megtudhatjuk, hogy a konténert 1956-ban találta ki egy amerikai, amikor teherautójára nézve rájött, hogy a legjobb az egész teherautót beemelni a hajóba ki- és berakodás nélkül, s innen már csak egy lépés volt, hogy teherautójának megfelelő „dobozt” készíttet az áruszállításhoz. Egyébként e fejezetből az is kiderül, hogy a világ legnagyobb teherhajózási vállalata a dán Maersk Sealand, a második pedig – ki gondolta volna? – a tenger nélküli Svájc MSC nevű cége.
A Spiegel egyik utolsó fejezetében lélegzetelállítóan izgalmas módon mutatja be a 130 dollárért kapható elektromos „globális fogkefét”, illetőleg nyomon követi azt, hogy hány országban gyártják (10) és hol szerelik össze (Egyesült Államok).
A különkiadásra a Paul A. Samuelsonnal készült interjú teszi fel a koronát, aki a „szabad kereskedelemről” forgalomban lévő számos mítoszt oszlat szét. Elmondja például, hogy Amerika protekcionista hatalomként került ki a gyarmati múltjából, és hogy George W. Bush republikánus pártja mindig is a saját piacot védő párt volt. „Aminek – mondja Samuelson – akár darwini gyökerei is lehetnek, mert csak akkor lehetünk túlélők az őserdőben, ha gyanakszunk a kívülállókra.”
A Nobel-díjas közgazdász szerint – akinek 1948-ban először megjelent közgazdasági tankönyvét már a tizennyolcadik kiadásban forgatják az egyetemisták – a globalizált amerikai társadalomban nő a különbség a jövedelemmegoszlás felső és alsó fele között. „Míg a globalizáció extra gazdagságot hoz létre, extra bizonytalanságot, feszültséget és nagyobb egyenlőtlenséget is kelt.” Amerikában pedig megfélemlített munkaerőhöz vezet.
Samuelson ezután arról beszél, hogy a híres amerikai műszaki egyetem, az MIT matematika szakán tanuló tíz diákból jó, ha egy amerikai, illetőleg Amerikában született. Azért, mert míg régen az itteni fiatalok feladatokat oldottak meg, ma tévénézéssel töltik idejüket, és csak saját magukkal foglalkoznak. Az öregedő amerikai lakosság pedig nem takarékoskodik – holott ezt kellene tennie, mégpedig „őrült” módon –, hanem a mának él, és hitelre vásárol. Az Egyesült Államok egésze gyors ütemben adósodik el, Kína – az előszobában lévő 400 kilós gorilla – pedig boldogan hitelez neki. Ez tizenöt év múlva végzetessé válhat – fejeződik be az interjú és vele a Spiegel különkiadása.
origo.hu
Nézzen képeket az érettségiző diákokról!
