Kutya nélkül lehet, de nem érdemes élni. Minek? Barátomtól kapott öreg magyar vizslám éppen betöltötte a tizenötöt – kutyamércével ez aggastyánkor –, süket volt, vak volt, de a tüzelő süldő szukára (szintén vizsla) még rámozdult. Egy héttel később temettem el, itt fekszik a lelkem a kert csücskében, fejfáján három szó: „Élt, szolgált, szeretett”.
Négy pici született a nászból, hármat elajándékoztam, a negyedik (kan, ő is a Betyár nevet kapta apja után a keresztségben) most, míg írom a cikket, a papucsomat szaggatja, gyakorlatias ember hozzávágna egy sámlit, de ez tőlem messze áll, lenyúlok hozzá, szelíden megdorgálom, mert látni benne az öreg Betyárt, a kitörölhetetlen pajtást, aki mindig odatörleszkedett a lábamhoz, ha érezte, valami elpattant bennem, sajog itt belül, felbillent bennem a balansztengely. Az apák génjeit továbbviszik a fiúk. Nagy Betyárok…
Míg szaggatja a papucsomat, arról morfondírozom, mivel lepjem meg szentestén. Mert az a nap neki is szenteste. Az biztos, hogy itt lesz a házban (ketten leszünk, ez itt a létszám), begyújtok a cserépkályhába, akácfával tüzelek, míg pattog a tűz, ő odatörleszkedik a lábamhoz, felnéz rám (végre valaki), a szemében meg olyat látsz, ami embertől is ritka.
Szóval így, kettesben lesz majd a gyertyagyújtás. Kicsit valószínűleg szipogni fogok majd (ez már a korral jár), de aztán összejövök magammal, megbékélek a sorssal, meg a tavaszra gondolok, amikorra más lesz itt minden. Kis Betyárt is viszem a választásra, a kapunál megvár, rám kacsint, én meg vissza rá. Együtt dobog a szívünk.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
