Az álom vége

Hideg, száraz idő köszöntött New Yorkra 1980. december 8-án. A zord nappalt jóval enyhébb este követte, és a West Side 72. utca előkelő környékén sokan sétáltak nagykabát nélkül. A 72. utca nyugati oldalán, a híres Dakota épület előtt egy csapzott hajú, farmeres fiatalember járt föl s alá, fejét a földre szegezve. Úgy fél tizenegy körül a sarkon megjelent John Lennon és Yoko Ono, éppen a stúdióból tartottak hazafelé. Már a bejárathoz értek, amikor a hátuk mögött megszólalt egy hang: „Mr. Lennon!” A művész megfordult, és az ekkor már közvetlenül mellette álló fiatalember, Mark David Chapman négyszer a testébe lőtt. A mentőkocsi gyorsan a helyszínre érkezett, de a legendás zenész a kórházba szállítás után belehalt sérüléseibe. Később kiderül, hogy Chapman aznap már találkozott Lennonnal, autogramot is kapott tőle az akkor megjelent Double Fantasy című lemez borítójára.
A gyilkosság sokkolta a nyugati világot. Az amerikai televíziós csatornákon a bemondók alig tudták visszatartani könnyeiket, de volt olyan is, aki élő adásban hangosan felzokogott. Jimmy Carter amerikai elnök is könnyes szemmel méltatta a zenész életművét. A Dakota épület bejáratát órákkal a gyilkosság után elborították a gyász virágai, a tragédia helyszínén több ezer ember virrasztott régi Beatles-dalokat énekelve. John Lennon személyében a világ elvesztette azt az embert, aki a hatvanas években negyedmagával nemcsak a zenét forradalmasította, hanem új kultúrát is teremtett. A Beatles üstökösként robbant a rock világába, s minden képzeletet felülmúló népszerűségével egy évtizedig bűvkörében tartott egy egész generációt.
A zenekar alapító tagja, John Lennon 1940-ben született Liverpoolban. Édesanyját korán elveszítette, nagynénje nevelte fel. Gyűlölte az iskolát, de rajongott a zenéért. Első megtakarított pénzén gitárt vásárolt, s gyermekkori jó barátjával, Paul McCartneyval együtt pengették a húrokat. Tizennyolc évesen ismerkedett meg George Harrisonnal, aki nemcsak gitározni tudott, hanem saját felszereléssel is rendelkezett. Velük alakította meg Lennon 1958-ban első zenekarát Quarry Men néven. Mivel a csapat sok nehézséggel küszködött, ráadásul egymás után alakultak meg a bandák, elhatározták, hogy Európába mennek szerencsét próbálni: 1961-ben a zenekar Hamburgba tette át a székhelyét. Ott nemcsak a nevük változott később Beatlesre, hanem a frizurájuk is. Egy helybeli pincérnő javaslatára ekkor fésülték előre a hajukat, és talpig bőrbe öltözve pengettek a Top Ten klubban, többnyire részeg matrózok és kábult prostituáltak figyelmétől kísérve. Aztán 1962-ben lejárt a munkavállalási engedélyük – Anglia még nem volt tagja a Közös Piacnak –, és visszatértek Liverpoolba, a legendás Cavern Clubba.
Itt fedezte fel őket egy zseniális tehetségkutató, Brian Epstein, majd indította el a Beatlest a világhír felé. A következő évben már az övék az ország egyik legnépszerűbb együttese, a Lennon–McCartney szerzőpáros ontotta a slágereket, amelyek minden hónapban az angol toplista legelején szerepeltek, például a „She loves you”, „From me to you” és különösen az „I want to hold your hand”, amely egy év múlva Amerikát is meghódítja.
Első amerikai turnéjukra 1964 februárjában indultak. A fogadás a Kennedy repülőtéren egyszerűen leírhatatlan, a New York-i rendőröknek óriási erőfeszítésükbe került, hogy a bandától biztonságos távolságban tartsák a hisztérikusan visítozó tinilányok százait, akik közül sokan ájultan estek össze a liverpooli fiúk láttán. Az ekkorra huszonnégy éves John időközben elvette feleségül ifjúkori szerelmét, Cynthiát, ám erről csak a beavatottak tudtak. (Paul McCartney volt az egyik tanú.)
A gombafejűek, ahogy az akkori sajtó becézte őket, február 9-én felléptek az NBC televízió híres Ed Sullivan vezette show-műsorában, s innentől kezdve a világ páratlan diadalmenetnek lehetett tanúja: 1965-ben a Beatles már nemcsak világhírű volt, hanem fogalommá vált, a szabadság, a zenei virtuozitás és az abszolút zsenialitás fogalmává. Még abban az évben a királyi ház is felfedezte a bandát, Erzsébet királynő októberben lovaggá ütötte a négy zenészt. (John Lennon későbbi beszámolója szerint a szünetben mind a négyen füvet szívtak a királyi mellékhelyiségben.)
Korlátlan úr volt azokban az időkben a beatzene, a műfaj sztárjai bejáratosak voltak a legelőkelőbb helyekre, így eshetett meg, hogy az örök rivális, a Rolling Stones szólóénekese, Mick Jagger a királynő húgával, Ann hercegnővel teázgatott együtt a Buckingham-palotában.
Az állandó koncertezés, a kicsapongó életvitel, amelyhez ekkor már a drogok fogyasztása is hozzátartozott, fásulttá és kedvetlenné tették a bandát, 1966 az utolsó közös koncertek éve volt, a szeptemberi San Franciscó-i fellépés pedig a búcsút jelentette. A Beatles ezek után már nem játszott együtt, a zenekar tagjai a saját életüket próbálták élni, de a stúdiókban, zárt falak mögött még ekkor is csodálatos albumokat készítettek; ilyen volt például az 1967-ben kiadott „Sergeant Pepper’s Lonely Heart Club Band” vagy az 1968-ban megjelent dupla Fehér album. Ezekben az időkben mérgesedett el a viszony John és Paul között, majd Brian Epstein öngyilkossága után a Beatles menedzser nélkül maradt, egy ideig nehézségekkel küzdött, amelyek végezetül az együttes felbomlásához vezettek.
A hatvanas évek végén Lennon már elvált Cynthiától, és egy londoni kiállításon összeakadt egy japán művésznővel, Yoko Onóval, akibe azonnal beleszeretett. A szerelmespár 1969-ben Gibraltáron kötött házasságot, és az ifjú férj, engedelmesen eleget téve arája feltűnési viszketegségének, sebtiben megszervezett egy hétnapos „bed-in”-t, vagyis ágyban levést a világbékéért. Ez abból állt, hogy John és Yoko egy héten keresztül hevertek pizsamában az amszterdami Grand Hotel luxuslakosztályának hálójában, hair-peace (hajbéke) és bed-peace (ágybéke) feliratok alatt. Zenetörténészek egybehangzó véleménye szerint Yoko volt az igazi okozója a zenekar szétesésének, mert állandó jelenlétével irritálta a banda tagjait – különösen Paul McCartneyt –, és lehetetlenné tette a közös munkát. Lennon ebben az időben kezdett politikával foglalkozni, sorra komponált olyan dalokat, amelyek a vietnami háború ellen agitálnak, mint például a himnikus „All we are saying is give a peace a chance” (Csak annyit kérünk, adjatok egy esélyt a békének).
A házaspár áttette székhelyét New Yorkba, noha a bevándorlási hivatal kiutasítaná a zenészt arra hivatkozva, hogy Lennont már elítélte egy angol bíróság kábítószerügy miatt, így az amerikai törvények értelmében nemkívánatos személynek minősül az Egyesült Államokban. Az igazi indíték azonban valószínűleg az volt, hogy Lennonra nagyon is neheztelt a Nixon-kormány háborúellenes kampánya miatt. Kétéves bírósági harc után 1972-ben felemás döntés született: ha John Lennon elhagyná az Egyesült Államok területét, többé valószínűleg nem térhetne vissza. Ekkor fogant meg az a fatális elhatározás, hogy a házaspár végleg New Yorkban telepedjen le. Később Lennon megkapta a hőn áhított zöldkártyát az amerikai hatóságoktól, és nem akart többé visszatelepülni Angliába. Ezek az idők a művész talán legtermékenyebb korszaka. 1971-ben kiadta a lírai „Imagine” nagylemezét, egy évvel később megjelent a „Walls and Bridges”, majd 1975-ben a „Plastic rock’n roll”.
A termékeny éveket azonban visszaesés követte: a hetvenes évek közepétől Lennon úgy érezte, hogy már nem képes zeneileg újat nyújtani a világnak, elhagyta Yokót, és Los Angelesbe költözött, ahol megkezdődött a csaknem két évig tartó tivornyázás, kábítószerezés és nőfalás kora. Lezüllött, rossz társaságba került, klubok és hírhedt bárok kidobóembereinek kedvelt céltáblája lett. Alkotói válságát csak fokozta az 1977-ben a könnyűzenébe betörő új műfaj, a diszkó, amely – akkor legalábbis úgy tűnt – az utolsó szöget veri be a rock and roll koporsójába. Szerencsére egy kitartó barátja, Frank Zappa, talán a műfaj egyetlen értelmiségi nagysága rábeszélte a tékozló fiút, hogy béküljön ki feleségével, költözzön vissza New Yorkba. Lennon hallgatott rá, hamarosan visszazökkent a megszokott kerékvágásba, és tele önbizalommal újra komponált.
Az élet menete azonban most sem tökéletes. Egy késő esti órán megszólal a kapucsengő a Lennon-rezidencián, és egy valamikori kedves barát, Paul McCartney jelentkezik be, mondván, hogy éppen arra járt, és arra gondolt, John és ő írhatnának egy-két nótát, mint a régi szép időkben. A másik oldalon azonban fagyos csend a válasz, és az ajtó zárva marad a világhírű barát előtt. Lennon ez idő tájt rengeteget dolgozik, bizonyítani akar magának és a világnak. Élete utolsó évében jelenik meg a „Double Fantasy” című album, amely a várakozással ellentétben nem üti meg azt a mércét, amelyet a közvélemény várt, egy-két betéttől eltekintve, mint például az „I am losing you” vagy a klasszikus Beatles-stílusban íródott „Watching the Wheels”. A többi szám Yoko hatását tükrözi, ami talán segített kapcsolatukon, de a zene minőségén kevésbé. Az album címoldalán John és Yoko látható, amint csókban forrnak össze, a hátoldalon pedig a Dakota épület keleti oldalán vannak lefényképezve, amint a kilátásban gyönyörködnek. Ugyancsak a hátoldalon a következő szöveg olvasható: „Külön köszönet azoknak az ismert és ismeretlen embereknek, akik segítettek nekünk Amerikában maradni, és akik nélkül ez az album nem jöhetett volna létre. Szeretettel John és Yoko.”
A West Side 72. utcában, a Dakota épület falán egyszerű emléktábla áll, amely a huszonöt évvel ezelőtti tragédiára emlékeztet, és egyfajta zarándokhellyé vált. Az ide látogató vándor a tiszteletadás percei után elgondolkozhat azon, hogy vajon jobb lett volna-e a világ, ha Richard Milhous Nixon, az Egyesült Államok 37. elnöke eltökéltebb annak idején, és kiutasítja John Lennont az országból. Vajon jobb lett volna a világ, ha Lennon életben marad, tovább alkot, és még egyszer megmutatja az utat annak a generációnak, amely mélységesen tisztelte őt? Talán igen. De nem szabad elfeledkeznünk arról, amit még 1970-ben írt Lennon a „Dream is over” (Az álom vége) című számban.

The dream is over, what can I say?
The dream is over, yesterday,
I was the walrus, but now I am John
So, please dear friends, you just have
to carry on…

(Az álomnak vége, mit is mondhatok,
Tegnap még én voltam a rozmár,
ma már csak John vagyok,
és így barátaim, keressétek tovább
egyedül utatok…)