Az én Bazinom

Gyerekkoromban, mint valami örökös, állandóan megújuló szél, úgy csapta meg fülemet a misztikus szó: Bazin. Bazin így, Bazin amúgy. Vannak szavak, amelyeket a mihaszna gyermek sajnálatosan nehezen fog fel. A Bazin, bizony, ezek közé tartozott. Pedig mi sem természetesebb, mint hogy az ember olyankor is a szülőföldjét emlegeti, amikor tán nem is kéne. Pláne, hogy öreganyám patetikusan mindig így mondta: „Bazin örökre elveszett.”
Lassan kiderült, Bazin nem valami francia műszó, amire sokáig gyanakodtam (akkor nagyon nazálisan kéne e-zni benne), és nem is valami műlovarnővel kapcsolatos titkos légyott helyszíne egy Krúdy-kisregényben – csak egy közönséges magyar–német–tót vagy német–tót–magyar, de leginkább tót városka a Kis-Kárpátokban. Ahonnét nagyanyám származott (ő valódi német volt, megtanult ugyan magyarul, de hosszú élete során korántsem tökéletesen, amin öcsémmel nevetgéltünk is eleget). Persze Bazinnak valóságos legendáriuma alakult ki, mint általában az olyasminek, amit sose látunk testközelből.
Aztán épp akkor érkezem először a misztikus gyermekkori helyszín közelébe, amikor apánk telefonja utolért: reggel meghalt a nagyanyám. A 101. matuzsálemi évét taposta. Mit volt mit tenni, tán fordulnánk viszsza Pozsony alól? – inkább körbeautóztunk egy közepesen lerobbant, valaha szebb napokat látott, eredetileg német városkát, amely persze öreganyánk aznapi halálával éppen nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna. (Hogy milyen is? Idegen és üres, említésre sem méltó.) Bazin (Pesinok, Bösing) tán leginkább Kőszegre, sőt még jobban Rusztra „hajazott”. Kicsi volt, arányos, tiszta formájú, és én akkor még azt is beleláttam, hogy egy rég elveszett birodalmi öntudatnak legalább olyan büszke hordozója is, mint amazok. Csak egyáltalán nem volt kiglancolva. Kimentem hát a temetőbe, ahol megtaláltam szétszóródott, nyoma veszett családom egynémely megmaradt sírkövét is (öreganyám nővéréét és unokahúgáét) – a régi része színtiszta lutheránus német temető volt. De hiába kerestem, nem akadtam a nyomára nagyanyám bátyja sírjának, aki anno egyedül maradt otthon a sok Ludwig gyerek közül, és valóságos Hrabal-figuraként élt, s akár ennek a Bazin-történetnek centrális figurája is lehetne. Viszont találtam szép számban Stéberleket, akik – legalábbis a nevükkel – a Ludwigok mellett szintén az én gyerekkori Bazinom voltak.
Mert Bazin a hatvanas évekbeli dél-alföldi szülővárosomban, a két Körös összefolyásánál egészen elképesztő és jobbára közönséges módon a gyulai kolbászt és a bort jelentette (legalábbis egyfajta bort). A gyulai kolbászt leginkább azért, mert azt a két háború közt érdekes módon épp egy kiváló bazini férfiú, bizonyos Stéberl András tette világhírűvé. Családja nagyanyámékkal együtt érkezett 1920-ban marhavagonokban és kitelepítettként a semmibe, a Dél-Alföldre, mivel kitoloncolták őket a demokratikus Csehszlovákiából. (Öreganyámat huszonhét évesen, egyéves csecsemőjével a karján.) A nagy hírű Stéberl aztán a reá jellemző ügybuzgalommal hamarosan nekilátott a máig ismert gyulai kolbász világhírének megteremtéséhez (terveztem is régebben egy regény megírását, a középpontjában Stéberl András heroikus és szomorú életével, Hogyan találtam fel a gyulai kolbászt? címmel) – öreganyám meg öregapámmal, aki háborús rokkant volt, nekiálltak a bús magyar valóság megdolgozásának.
A bor pedig úgy szerepel Bazin örök konnotációjaként, hogy bizony az én derék bazini dédatyámnak, bizonyos Carl Ludwignak, vagyis Ludwig Károly műbútorgyártónak (született 1853-ban) a Monarchia dicső napjaiban a műhelye mellett szép tábla szőleje is került a bazini határban, fönn a hegyen. De hát ezek a szigorú (és fösvény) német gazdálkodási törvények! Inkább eladták a végterméket, semmint fogyasztották. Kivéve az egyetlen Ludwig fiút, öreganyám bátyját, aki szerelmi csalódása miatt legénysorban maradt, és egyre inkább a különféle bazini borok jeles szakértőjeként írta be nevét a családi krónikákba. De – és ez már színtiszta csehszlovák történet – amikor dédszüleim elhaltak, Károly bácsi, átvéve az üzemet, egyben öntudatos lokálpatriótaként a bazini tűzoltóegylet vezetését is átvette. Volt itt rezesbanda, pumpás tűzoltókocsi, rohambrigád és szivattyúk és fecskendők. Carl-Károlyra aztán a szőlő is rámaradt (testvérei a világ négy égtája felé szétszóródva), s nősülni már – soha már. Egyetlen szerelme rég családanya a városkában – mésalliance-t emlegetve a kőszívű Ludwig dédapám nem engedte a szerelmeseket egymásnak. Aztán a harmincas évek derekán vagy tán később egy szép napon a jeles műbútorasztalos (nem annyira csillagos ötös, mint dédapánk, aki, nota bene, Bécsbe is szállított) – szóval az önkéntes tűzoltóparancsnok és borszakértő Károly bácsi estefelé egy demizsonnal a műhely felé vette az irányt. Itt az idő haladtával egyre inkább a híres, sok helyütt megénekelt bazini borok hatása alá kerülve elunta a józan robotot (noha nem elhanyagolható módon szorgalmas ember volt), és mélabúsan ledőlt a műhelydíványra. Az ám! Csakhogy az alvási műveletek megkezdésekor vastag, kunkorodó havannájából szivarfüstöt eregetett a csillagos égbolt irányába – a bazini tűzoltóegylet elnöke egyszerre szenderedett el, és gyújtotta fel a puha forgáccsal teli asztalosműhelyt. Így lelte halálát.
Pár napja néhány borász barátommal Dunaszerdahelyre utaztam, merthogy bemutatkozott ott a Vitis Pesinok nevű bazini – s tán a legnagyobb szlovákiai – cég, és bemutatta nyolc szép zászlósborát. Évtizedek óta izgatottan találgattam: vajon boldog emlékű Károly bátyámra miféle glorioso nedűk lehettek oly végzetes hatással? És hát nagyot kellett csalódnom. Ezek a mai bazini borok szépek voltak és jól kezeltek, sőt nagyon is megfeleltek az „európai normáknak”, viszont, hogy szakszerűen beszéljek, a határozott vonalvezetésű savgerinc még az egyetlen olaszrizlingjükből is hiányzott. Vagyis vékonyak, arc nélküliek, sterilek voltak ezek a borok, és B. Zoli barátommal még azt is tudni véljük, hogy jobbára éretlen, zöld szőlőből készítették őket. Bizony, nagy kár: hiányzott a lényeg, a személyiség, a karakter – egyáltalán nem illettek derék Károly bátyám szabálytalan szépségű, lángoló életéhez és halálához. Lógó orral jöttem haza, és most is csak abban látom az egyedüli reményforrást, hogy nem egy akkora mamutvállalat, mint amilyen a Vitis Pesinok, annak is panelprodukciója után illenék koslatnom. Inkább régi, kisebb táblákat keresgélni a bazini szőlők dzsungelében – ahonnét, á la Károly bácsi, valami klasszikus kistermelő szabálytalanabb kézműves borát ihatnám. S akkor bizonyára közelebb juthatnék mindenhez – éghez és földhöz, vízhez és tűzhöz, sőt az én Bazinom szép, szomorú családtörténetéhez is.