A gyors hírközlés korai formái – őrtüzek és tükörrendszerek, hadihajók zászlójelzései – a perzsák, rómaiak technikai újításai, a modern távíró közvetlen előzményeit azonban még akkor is a XVIII. századi kísérletek jelentették, ha ezen eljárások közül csak nagyon kevés tudott elterjedni. Az 1700-as évek végén már tömeges igény mutatkozott a gyorsabb hírtovábbításra; a politika és a haditechnika mellett az üzleti élet érdekei is ezt követelték. Számtalan találmány igyekezett kielégíteni az igényeket, ám ezek az eljárások költségességük és nehézkességük miatt nemigen terjedtek el. Johann Andreas Benignus Bergstrasser (1732–1812) például a synthematographiának nevezett optikai távírót találta fel az 1780-as években. Az eljárás lényege, hogy az ábécé betűit különféle, magasba lőtt rakéták kombinációi jelentették, és ezeket távolból is észlelni lehetett.
A francia Claude Chappe (1763–1805) is optikai távírórendszerrel kísérletezett a forradalom idején. 1792. március 22-én a konvent elé terjesztette tachygraf névre keresztelt felfedezését. Az eszköz elnyerte a nemzetgyűlés tagjainak tetszését, és Chappe hamarosan három állomás felállítására kapott engedélyt, őt magát pedig a távjelzőhálózat igazgatójává nevezték ki. Az eljárás működésének lényege egy látótávolságon belüli őrlánc, amely a jelek továbbítására képes. A 133 kilométeres Párizs–Lille távjelzővonalon 22 jelzőállomást telepítettek. 1803-ban már hat távjelzővonal működött Franciaország-szerte, 519 állomáson keresztül. Egy perc alatt 125 kilométer távolságot tudott megtenni egy jel. 1855-ig használták Chappe találmányát Franciaországban. Ma már csupán a régi vasúti szemaforok emlékeztetnek a tachygrafra.
Chappe találmánya Magyarországon sem volt visszhangtalan. Páratlan gyorsasággal, két évvel a találmány bemutatása után kis füzet jelent meg Bécsben A francia telegráfusnak, azaz: a minap kitaláltatott messze író alkotmánynak rövid leírása címmel. Nálunk csak ismertették, de Poroszországban használták is a tachygrafot: a Berlin–Köln–Koblenz vonalon létesítettek kizárólag katonai célokra használt távjelzőrendszert. A szigorúan titkos jeleket másoló rendszer alkalmazói nem is tudták, milyen üzenetet továbbítanak.
Szintén francia találmány volt 1782-ben Simon-Nicolas-Henri Linguet (1736–1794) újságíró öt különböző hangmagasságú haranggal működő akusztikus távírója, amely nem tudott elterjedni. Hasonlóan visszhangtalan maradt a magyar Chudy József (1753–1813) pozsonyi zeneszerző és karmester optikai és akusztikai távjelzőrendszere. Chudy, akinek nem utolsósorban az első magyar operát, a Pikkó hertzeg és Jutka Perzsit is köszönhetjük, valószínűleg már Chappe előtt publikálta találmányát Beschreibung eines Telegraphs, welcher im Jahr 1787. zu Pressburg in Ungarn ist entdeckt worden címmel. A Fernschreibmaschine nevű optikai távíró egy olyan szekrény volt, amelyen vízszintesen öt nyílást ütöttek. Az ablakok mögött lámpák világítottak, és az egyes ablakokat tetszés szerint be lehetett zárni és ki lehetett nyitni. A sötét és világos ablakok kombinációi más és más betűt jelentettek. A vevőállomáson Chudy nyomtatott űrlap használatát javasolta, amelyen csak be kellett húzni, melyik ablak sötét, melyik világos. Ez a praktikus segítség egyszerűvé tette a kód megfejtését. 1787-ben Pozsonyban bemutatón ismertette találmányát, amely sikert aratott, pénzt azonban elterjesztéséhez és gyakorlati alkalmazásához nem kapott.
Az első elektromos távíró, az eletrolízisen alapuló Sömmering-féle készülék egy savas vízzel telt vevőkádból állt. A vízbe érő aranyozott végű tűk egy-egy betűt jelentettek, és amikor a tű elektromosságot kapott, a folyadék bugyborékolni kezdett, ami azt jelentette, hogy az üzenetben az adott betű következik. Samuel Thomas von Sömmering a müncheni akadémián mutatta be találmányát 1809-ben. Érdekes, de kissé nehézkes volt a rendszer, soha nem terjedt el, mert rengeteg vezeték kellett hozzá, és ez meglehetősen költségessé tette. Sömmeringnek azonban 10 000 láb hosszú kábelen sikerült jeleket továbbítania.
Ennél lényegesen egyszerűbb volt Karl August Steinheil (1801–1870) eljárása. A müncheni tanár 1836-ban szerkesztett mágnestűs távírókészüléket, amely a királyi akadémia laboratóriumát a bogenhauseni obszervatóriummal és Steinheil lakásával kapcsolta össze. A három állomást a levegőben vezetett rézdrótok kötötték össze, amelyeket nemezréteg választott el egymástól. Steinheil részint saját kutatásai, részint a világszerte fejlődő távközléstechnika segítségével fejlesztette tovább elképzeléseit. Az ő nevéhez fűződik az első föld alatti kábelvezetés is. Az osztrák tartományok távíróhálózatának megépítése is Steinheil érdeme: 1849-ben lett az osztrák kereskedelmi minisztérium telegráfosztályának főnöke. Sikerei hatására 1851-ben Svájc kérte föl távíróhálózatának kiépítésére.
Bár Steinheil találmánya megelőzte Morséét, a világ mégis Samuel Finley Breese Morse (1791–1872) nevéhez köti a távíró felfedezését. Morse, aki festő- és szobrászművészként is tevékenykedett, egy Európából Amerikába tartó hajóút alatt figyelt fel utastársának, dr. Jacksonnak a mutatványára, aki az utazás unalmát egy elektromágnessel végzett szórakoztató produkcióval enyhítette. Morse első távírókészülékét 1837. szeptember 2-án mutatta be; e szerkezet egy lehasznált festőállványból készült, amelynek egyik lábára volt erősítve a lágyvas, a középső tartófán helyezkedett el az elektromágnes, a papírt pedig egy kezdetleges óraszerkezet mozgatta egyenletesen az irónban végződő lengőkar előtt. Hosszabb ideig tartó áram hosszabb jelet eredményezett a papíron, a rövidebb ideig tartó áram rövidebb jelet, és Samuel Morse e két jelből alkotta meg ma már talán egyre kevésbé ismert ábécéjét. E kezdeti, tökéletlen és súlyos berendezés sohasem terjedt el, ám Morse hamarosan korszerűsítette találmányát: a vevőkészülékhez hosszú papírszalagot alkalmazott, amelyet a delejzárra erősített tompa hegyű tű nyomott be a jel hosszúságának megfelelően. Az adókészülékhez kényelmes billentyűt szerkesztett. Ez a berendezés már könnyen kezelhető volt, és az Amerikai Egyesült Államok kormánya 1843 márciusában 30 000 dollárt szavazott meg Morse részére távíróhálózat létrehozása céljából. Az első, 60 kilométeres vonal Washington és Baltimore között jött létre 1844-ben, a világ első Morse-táviratát 1844. május 7-én váltották.
Morse készülékének nagy hátránya volt, hogy az üzenet dekódolása időigényes és szemrongáló munkát jelentett, ezért a feltalálókat már nagyon korán foglalkoztatni kezdte a betűnyomó gépek megalkotásának gondolata. David Edward Hughes (1831–1900) New York-i zenetanár 1858-as szabadalmát elsőként Franciaország vásárolta meg, majd hamarosan Oroszország, Ausztria és Poroszország is. Az első távíróvonal, ahol a Hughes-betűírót alkalmazták, a Párizs–Lyon közötti volt 1861-ben. 1867-ben a találmány elnyerte a párizsi világkiállítás nagydíját, és az 1868-as bécsi nemzetközi távíró-konferencián a hosszú nemzetközi vonalakon a Hughes-betűírók rendszeresítését fogadták el. Hughes találmányában az adó és a vevő azonos szerkezetű, és működésének lényege, hogy mind az adókészülékben, mind a vevőben egy acélkorongra körben a karakterkészletet vésték fel, a két korong pedig egyenletesen, egymással szinkronban mozog, ugyanabban a pillanatban ugyanaz a betű volt a papír előtt. Az elektromágneses nyomtatószerkezet jel hatására a papírszalagot odanyomta a kerékhez. Az adókészülékben viszont a szükséges betűnek megfelelő zongorabillentyű egy rudacskát hozott mozgásba, ami akkor ért a forgó koronghoz, ha a megfelelő betű került pozícióba. Ekkor záródott az áramkör, és mind az adó-, mind a vevőkészülék leírta a megfelelő betűt.
A magyar távírdavonal felállításának koordinálásával Pawlowsky Jánost, a pozsonyi állomás hajdani főnökét javasolták kinevezni. Széchenyi István közlekedési miniszter figyelmébe is melegen ajánlották a tehetséges szakembert. A Pest és Pozsony közötti távíróvonal már csak a szabadságharc bukása után készült el. Hihetetlen gyorsasággal, mindössze egyetlen esztendő alatt fektették le a csaknem kétszáz kilométeres kábelt, és 1850. október 1-jén üzembe helyezték az első pesti távíróállomást, melyet – nyilván nem véletlenül – a Károly kaszárnyában helyeztek el. Az első havi forgalom mindössze 72 távirat volt. A Károly kaszárnya távíróállomása már Morse-féle domborírógép volt, vagyis egy tompa végű tű karcolta a papírra a hosszú és rövid jeleket. Később áttértek a kékíró rendszerre, ami megkönnyítette a táviratok leolvasását. 1853-ban a budai várban, 1864-ben Kőbányán, 1866-ban Óbudán, 1869-ben az Országházban, 1874-ben a tőzsdén nyíltak meg állomások. Fontos stratégiai szerepe is volt a szabadságharc bukása után a gyors hírközlési rendszernek: a Brüsszelbe emigrált báró Jósika Miklós egyik 1860-as levelében arról írt, hogy a Pestre irányított ágyúkkal felszerelt gellérthegyi erődöt távíróvonallal a budai várral kötötték össze.
A Monarchia távíróhálózatának kialakítása Karl Ludwig Bruck (1798–1860) kereskedelmi, ipari és munkaügyi miniszter alatt kezdődött meg. 1851. október 19-én kelt miniszteri rendeletével egyesítette a posta és a távírószolgálat igazgatását, és azt is elrendelte, hogy a postagyakornokok fél évig gyakorolják a telegrafálást. Amikor Bruckot 1851-ben megbuktatták, a postaügy is az abszolutizmus céljainak lett alárendelve. A magyar rebellisektől való félelem olyan nevetséges postaügyi rendeleteket eredményezett, mint az 1852. szeptember 22-én kelt, amely a tisztviselők számára megtiltotta a Kossuth-szakáll viselését, postai alkalmazottak csak kiborotvált állal növeszthetnek szakállt, Ferenc József példáját követve.
A kiegyezés után az országos távíróhálózat központja Bécs helyett Budapest lett, 1867–74 között átalakították az országos távíróhálózatot. Jelentős volt a technikai fejlődés is: 1873-tól a Daniell-elem helyett Meidinger-elemet használtak áramforrásnak. Magyarországon 1867-ben vezették be a Hughes-rendszerű betűnyomó gépet a Budapest és Bécs közötti távíróvonalon. A példátlan fejlődést mutatja, hogy 1887-ben már 702 távíróhivatal működött országszerte, és a hazai távírórendszer fejlettséget nemzetközileg is elismerték, aminek jeleként 1896-ban Budapesten rendezték meg a nemzetközi távíró-konferenciát. A századfordulón Magyarországnak Ausztriával 54, Bosznia-Hercegovinával 10, Romániával 6, Németországgal és Szerbiával 2-2, Nagy-Britanniával és Törökországgal 1-1 távíróvonala volt.
A szédületes fejlődést nem akasztották meg sem a XX. századi háborúk, sem a forradalmak, sem a Monarchia szétbomlása. A gyors üzenettovábbítás egyre elemibb érdekévé vált a gazdasági, politikai, katonai és hírközlési hatalmaknak. A technikai haladás töretlen volt, a XX. század végére azonban a telefonhoz és főként a világhálóhoz való mind tömegesebb hozzáférés egyre anakronisztikusabbá tették a távírás hagyományos módozatait. A távirat visszaszorulásával és várható eltűnésével azonban biztosan szegényebbek leszünk: eltűnik egy hajdanában fontos érintkezési forma, s vele együtt előbb-utóbb kivész, átalakul a nyelv táviratozásra vonatkozó szókészlete.
Aki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása műtételében. Egy rejtélyes izenet, aminek tudása oly sürgetős volt, hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósítás, mely a légen keresztül jött; melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet, nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.
(Jókai Mór: Az új földesúr)
A Magyar Posta belföldi táviratának díjszabása
Közönséges és állami távirat
első oldal 1360 Ft
minden további oldal 140 Ft
Levéltávirat
első oldal 880 Ft
minden további oldal 140 Ft
Távközlési eszközre történő továbbítás
első oldal 320 Ft
minden további oldal 140 Ft
sürgős jelzésű távirat pótdíja 240 Ft
