Disznóölés

A szokásos hajnali kakaskukorékolást vidéken már a sertések kétségbeesett, vergődő segélykiáltása váltja fel. Megkezdődtek a disznóölések. Fellobban a disznót perzselő hagyományos szalmaláng az udvarokon, fenik, élesítik a késeket, megbuggyantják a pálinkásbutykosokat, mindent a forgatókönyv szerint. Örömteli, nagy napok ezek.
Emlékszem, amikor kisdiák voltam, és hittanórán a plébános feltette a kérdést, hogy ki tudná megmondani, melyik a legnagyobb ünnepünk, a kis Varga Jóska felnyújtotta öklét a magasba. „Én tudom, plébános úr! A disznóölés!”
Helyeselt az egész osztály, a plébános meg csak mosolygott.
Volt valami igazság abban, amit a kis Varga mondott. A disznóölés nagy ünnep egy-egy család életében. Ezen a napon a gyerekeket sem engedi a gazda iskolába, akad sok olyan munka, ami rájuk vár ilyenkor. Például az üstök, kemencék, tűzhelyek állandó tüzelőanyag-ellátása. Nyalábban hordják a csutkafélét, a száriziket, az apróra tördelt gallyakat, ahogy a nagyi irányítja őket, mert ő ennek az értője és felelőse.
A disznóölésre már napokkal a nagy esemény előtt alaposan felkészülnek. Beszerzik a fűszerfélét, sót, borsot, paprikát, megpucolják a hagymát, fokhagymát és kiosztják egymás között a nagy előadás szerepeit. A nagymama süti majd ki a zsiradékot a kotlában. A háziaszszony végig jelen lesz és részt vesz a hurka és a kolbász töltésében. Vigyáz, nehogy elsózzák. Meg arra is figyel közben, hogy ne legyen folyton kézben a pálinkásüveg. Az esti torra ő süti a finom töpörtős pogácsát. Kijelölik a perzselőfelelőst is, aki hordja a szalmát, éleszti a tüzet, jutalmul ő eszik elsőnek a sertés megpörzsölt farkából, ami igazi csemege.
A böllér valamelyik sógor vagy koma, hivatásos mészáros már nem kell a disznóöléshez. Az öreg Zséli a Gyepsorról tíz disznót is levág és feldolgoz évente. A környékbeliek őt hívják az öléshez. Be is állít már kora reggel. A gazda meg addig előkészíti a pálinkát. Jól meghúzzák a butykost, aztán megkezdődik a színjáték. A gazda sunyi árulóként az ólhoz lép, kinyitja az ajtaját, kicsalogatja az áldozatot.
A sertés mit sem sejtve előjön az ismert hangra, szereti a gazdát, mert az meg-megvakargatja a füle tövét. Mos is hasonlót vár, de csalatkozik, mert erős kezek markolják meg a fülét, kiráncigálják a tetthelyre, az eperfa alá, leteperik. Sikoltozik kegyetlenül, segítséget kér a gazdától, de annak nem esik meg rajta a szíve. A böllér kése elmetszi a torkát.
Hörög. A szüle felfogja sugárban ömlő vérét, jó lesz hurkába keverve. A nagyapa nagyon szereti. A leölt sertésre aztán ráterítik jó vastagon a szalmát. Van, ahol eltérnek ettől, és forró vízben kopasztják le a sörtéjét. De a pörzsölés az igazi, külön hangulata van a hajnali udvaron.
Ilyenkor szokták elmesélni azt a szakállas viccet (vagy talán igaz is volt), annyira beittak az összesereglett férfiak, hogy a disznó torka helyett a böllér a sógor combjába szúrt az éles késsel. Nehogy ez ismétlődjék, a gazdaaszony a köténye alá rejtve eloson a pálinkásüveggel, s azt csak hurkatöltés után veszi ismét elő.
Az asszonynépség kap a frissen pörkölt sertés füléből, farkából egy kis ízelítőt, majd szétdarabolják a megperzselt tetemet. Eközben elkészül a reggel is, egy kis szalonnát falatoznak hagymával. Az asszonynépség hozzálát közben a belek tisztításához, majd abálébe kerül a hurka, és befejeződik a darabolás. Egy része a húsnak sóba kerül, van erre egy külön teknő. A friss húsból néhány szeletet zsírban tartósítanak, a többi, a sonka, kolbász, szalonna meg a füstre kerül néhány napra.
A déli ebéd már a friss sertésoldalas sült krumplival, és ecetes uborkával harapják. A hurka, kolbász és a pogácsa csak estére kerül az asztalra. Addigra a szüle a töpörtőt is kisüti. Ebből aztán kapnak fél marokkal a kántálók, az utca odacsődült gyermekei, akik rigmusokat mondanak. Néha a pogácsából is jut nekik. Aztán minden elcsendesül, mire felragyognak az első csillagok. Csak a hír szalad tovább, házról házra: „Hallottátok, az öreg Bujdosó az idén már a második disznót vágta…”