Egy walesi gyerek ünnepe

Évente megizzaszt a feladat: tárcát írni a karácsonyról. Megírtam már gyermekkorom karácsonyait, az én gyerekeim karácsonyait, másokéit; régi, ködbe veszett legendákat hoztam a napfényre, mondákat, meséket poroltam le és találtam ki.
Egy biztos: a karácsony nem egy dátum, nem is egy ünnep, hanem egy érzés. Honvágya támad az embernek, még ha otthon is van. Ilyenkor jó gyereknek lenni, és ilyenkor legrosszabb magányosnak. Valahogy minden megszelídül egy pillanatra a világon, s ha fehér karácsonyunk van, jótékonyan eltakarja gondozatlan kertjeinket, házainkat és lelkünket. Már ezért megéri kereszténynek/keresztyénnek lenni. Csak ez a vásárlási dühbe fojtott bűntudat ne lenne. Most már hitelbe is akár. Akinek a lelkében nincs karácsony, akiben nem születik meg újra és újra a kisded, tehet annyi ajándékot a fa alá, hogy eltakarja azt – hiába. Az a karácsonyt nem találja. Egyre nehezebb a csomagolásból kihámozni a karácsony értelmét. Aki pedig ilyenkor úgynevezett hasznos ajándékot merészel adni a gyerekének – nos, az az ember vagy hóttszegény, vagy kormos lelkű. A mozgásban lévő szeretet ünnepén gondoljunk arra, hogy ha szeretünk, akkor van karácsony. Az év bármely napján.
Bár kitartana egész évre. Végül is egy ünnep van igazából, a többi évforduló. Rövid az idő, amíg az ember önmaga próbál lenni. A fa méretével meg ne törődjetek. Még ha kicsi is, gyermekeitek óriási szálfának látják. A legszebb díszítés rajta pedig a mosoly.
Itt tartottam elmélkedésemben, amikor felvidult a szívem, mert eszembe jutott, kihez is jártam én fiatalabb éveimben magyart tanulni. Hát Dylan Thomashoz, a nagy walesi bárdhoz. Mert ő jobban tudott akkoriban angolul, mint én magyarul. Természetesen csak a prózáit fordítottam, a versei nyelvéhez, metaforái sűrűségéhez ma sem érek föl. Egyetlen fordításomat sem jelentettem meg, magánhasználatra írtam őket. Hanem most eszembe jutott egy novellája, amibe csak belekezdtem. Előkerestem hát (már az is szép volt tőle, hogy nem bújt el a polcon, nem adtam más kezére, vagy nem tette magáévá valamely könyvbarát). Rövidíteni, sűríteni fogom, mert az angolban hiába nevezik „short storynak” a novellát, a rendelkezésemre álló hely kevés volna hozzá. Lássuk a megrövidített walesi gyereket.
Az egyik karácsony annyira hasonlított a másikra azokban az években, abban a kis tengerparti városban, ahol éltem. Csak a régi hangokat hallom álmaimban, nagyon távolról szólnak. Néha elalvás előtt hallom őket, és visszaemlékszem azokra az időkre, amikor hat nap, hat éjszaka esett a hó, amikor tizenkét éves voltam, vagy pedig tizenkét napon és éjjelen át, amikor hat.
Az összes karácsony végiggördül az utcánkon a kétnyelvű tenger felé, mint a hideg hold, akár egy batyu odafönn; és megállnak a jégperemű, halfagyasztó hullámok előtt. Én belemártom kezemet a hóba, és kihúzom, amit találok. A kezem belemerül az ünnepek gyapotfehér, harangszóba bújt labdájába, amely megáll a karácsonyi énekekkel teli tenger partjainál, és akkor jön Mrs. Prothero meg a tűzoltók.
Szentkarácsony este még nem köszöntött be, délután volt, és én ott lapultam Mrs. Prothero kertjében a fiával, Jimmel macskákra várva. Havazott. Mindig havazott karácsonykor. A december az én emlékeimben olyan fehér volt, mint a Lappföld, bár rénszarvasok, azok nem voltak. De voltak macskák. Türelmesen fagyoskodtunk, a kezünk harisnyába bújtatva, vártunk, hogy megdobáljuk hógolyóval a macskákat. Szőrmekucsmás, mokaszinba bújtatott lábú, hiúzszemű trappernek képzeltük magunkat, akik hosszú, lopakodó, surranó, a falon átugró jaguárokra vártunk. A Hudson-öböli, Mumbles utcai vadászok mi voltunk. De a bölcs macskák sosem jöttek.
Nyugodtak voltunk, eszkimójárású, sarki mesterlövészek az örök hó süket csöndjébe zártan – örök, már egész szerda óta örök –, és nem is hallottuk meg, amikor Mrs. Prothero először felsírt az iglujában, amely a kertje mélyében volt. Vagy ha egyáltalán meghallottuk, olyan volt számunkra, mint ellenségünk és prédánk régi, messzibe tűnt kihívása, a szomszéd sarki macskája. De a hang csak erősödött.
„Tűz van!” – kiáltotta Mrs. Prothero, és megkondította a vacsorára hívó gongot.
Végigszaladtunk a kerten, karjainkban hógolyókkal, a ház felé, tényleg füst ömlött ki az ebédlőből, és Mrs. Prothero úgy jelentette be a katasztrófát, mint egy pompeji túlélő. Ez jobb volt Wales összes macskájánál.
Valami tényleg égett, talán Mr. Prothero, aki ebéd után mindig az arcán egy újsággal aludt. De most a szoba közepén állt, és azt mondta: „Szép kis karácsony!” És egy papuccsal hessegette a füstöt, mintha vezényelne.
„Hívd a tűzoltókat” – kiáltotta Mrs. Prothero, és tovább ütötte a gongot. „Nem lesznek a helyükön” – mondta Mr. Prothero. „Karácsony van.” A tüzet nem lehetett látni, csak a füstfelhőket. „Csinálj valamit” – mondta. Mi bedobtuk a füstbe az összes hógolyónkat, azt hiszem, elvétettük Mr. Protherót. Kirohantunk az utcára.
„Hívjuk a rendőrséget is” – mondta Jim. „És a mentőket.” „És Ernie Jenkinset is, ő szereti a tüzeket.”
De csak a tűzoltókat hívtuk, és a tűzoltókocsi nemsokára jött is szirénázva, és három magas férfi sisakban behúzta a házba a tömlőt. Mr. Prothero épphogy ki tudott jutni, mielőtt elkezdték a vízzel az oltást. Senkinek nem lehetett ennél zajosabb karácsonya. És amikor a tűzoltók kikapcsolták a vizet, és ott álltak a csuromvizes, füstös szobában, Jim nagynénje, Miss Prothero jött lefelé a lépcsőn, és rájuk bámult. Jim és én nyugodtan vártuk, mit mond nekik. Mindig fején találta a szöget. Ránézett a három tűzoltóra, ahogy ott álltak fényes sisakjukban a füstben és hamuban, az olvadó hógolyók között, és azt mondta: „Nem akarnak valamit olvasni?”
Hosszú évekkel ezelőtt, amikor még voltak Walesben farkasok, és a madarak vörös alsószoknyájukban repültek a hárfa formájú dombok fölött, egész éjszaka és egész nap énekeltünk és fetrengtünk a vasárnap délután szagú barlangokban, és esett, és esett. Egy kisfiú azt mondta: „Tavaly is esett. Készítettem egy hóembert, de fivérem ledöntötte. Erre én leütöttem a fivéremet. Utána teáztunk.”
Aztán jöttek a piros orrú postások meg a többi házakhoz járó ember, és karácsony másnapján megkapták a maguk ajándékát.
„De a ti ajándékaitok, még előbb?”
„Bizony hasznos ajándékok voltak többnyire, ruhák, meleg zoknik, sálak, teáskannatartók szövetből a nagynéniktől, akik mindig varrtak, kötöttek, és a gyapjúpulóvert a bőrükön viselték, és bajuszuk volt. Aztán voltak könyvek is, de egy kép se volt bennük. Arról szóltak, hogy a kisfiúknak megtiltják, hogy a tavon korcsolyázzanak, de ők nem hallgatnak a szép szóra, beszakadnak, és belefulladnak. Vagy mindent elmondtak a darazsakról, de nem mondták meg, miért.”
„Most a haszontalan ajándékokról mesélj.”
„Zacskók, melyekben sokszínű zselébabák voltak, összehajtott zászló, fölköthető álorr, villamoskalauz sapkája és lyukasztója, soha egy katapult; egyszer tévedésből, amit senki sem tudott megmagyarázni, egy kisebb bárd, celluloidkacsa, amelyet, ha megnyomtál, egész más hangot hallatott, mint a kacsák, inkább olyan »bú«-szerű hangot adott ki, mint egy törekvő macska, amely szeretne tehén lenni; borsózöld madarak, marcipán, ólomkatonák, kis mérnökök hobbijátékai, használati utasítással, egy síp, amitől a kutyák vonyítani kezdenek, mire szomszéd öregember akkorát vágott a botjával a falunkra, hogy egy képünk leesett; és cigaretták, melyekkel az ember kiállt a sarokra, egy öreg néni leteremtette, erre az ember lenyelte, mert cukorból volt.”
„És voltak nagybácsik a házunkban?”
„Karácsony nem lehetett nagybácsik nélkül. Mindig ugyanazok a nagybácsik voltak. A kandalló mellett ültek karácsony reggelén, gallér nélkül; rágyújtottak az új szivarjaikra, karnyújtásnyira eltávolították maguktól, köhögtek egyet, újra az ajkaik közé illesztették, akárha azt várnák, mikor robban; volt ott még néhány apró nagynéni, akikre nem volt szükség a konyhában, tulajdonképpen sehol sem, a szék szélére ültek csak le, féltem, hogy eltörnek, mint fakó csészék és csészealjak. Ebédre pulykát ettünk és pudingot, utána a nagybácsik visszaültek a kandalló elé, kigombolkoztak, nyögtek egyet, és elaludtak. Az anyák, nagynénik és lányok siettek ide-oda, mintha sok dolguk lenne. Bessie néni, aki frászban volt egy felhúzható egér miatt, a pohárszékből kivette a feketebodza boros üveget. A kutya beteg volt. Dosie nénikém bevett három aszpirint, Hanna néni a hátsó udvarban énekelt a hóban. Én megpróbáltam a léggömböket felfújni, amekkorára csak lehetett, de egymás után kidurrantak, és akkor a nagybácsik felpattantak. Én délután hadihajómodellt ragasztgattam, a nagybácsik meg úgy lélegeztek, mint a delfinek, én meg ott ültem a kínai lampionok között, a kis mérnökök használati utasítását olvasva.
Vagy kimentem az utcára az új csizmámban a fehér világba, a tenger felé vezető dombra Jimmel, Dannel és Jackkel. Nagyokat léptünk, és azt mondtuk, hogy ezek vízilovak lábnyomai. Vízilovak a mi utcánkban?
Aztán Mr. Daniel háza elé értünk.”
„Tegyünk hógolyót a postaládájába.”
„Írjunk csúnyákat a hóba.”
„Írjuk azt, hogy »Mr. Daniel néz, mint egy spániel« végig az egész előkertjében.”
Vagy kisétáltunk a fehér tengerpartra. „A halak látják a hóesést?”
Aztán hazamentünk, szegényes utcákon, ahol pirosra fagyott kezű gyerekek hógolyócsatát vívtak. A dokkból madarak vijjogása és hajók tülkölése hallatszott. Otthon a nagybácsik már rendbe jöttek a teára, az asztal közepén egy nagy torta volt, olyan, mint egy márványsír. Hannah néni rummal itta a teát egyszer egy évben.
Túlzó, képtelen történeteket mondtak. Szellemek huhúztak be a kéményen, nem is mertem hátranézni, és a gázóra ketyegett.
Aztán elmentünk az elhagyott házig a többi gyerekkel, és énekeltünk jó hangosan, a kezünkben kő. És a kulcslyukon át hallottuk, mintha egy kicsi, gyönge, száraz hang énekelné velünk a dalt.
„Lehet, hogy szellem” – mondta Jim.
„Menjünk haza, hátha maradt a süteményből.”
És mentünk.
Karácsonyeste mindig volt zene is. Az egyik nagybácsi hegedült, egy unkatestvér az Érett cseresznyét énekelte. Egy másik nagybácsi a Drake rumját. Nagyon meleg volt a kis házban. Hannah néni, aki már benyakalt a borból, elénekelte A vérző szívek és a halált. Aztán újra nevetett mindenki; utána lefeküdni mentem. A hálószoba ablakán át láttam a holdat, a véget nem érő, füstszínű havazást, láttam a dombunkon lévő többi ház ablakainak fényeit, és hallottam a zenét a hosszú, kitartó éjszakában. Letekertem a gázt, ágyba bújtam. Mondtam néhány szót a szent sötétben, és elaludtam.
Hát nem szebb ez, mint a mai, plázákban tolakodó, hangoskodó, ünnepnek hazudott kereskedelmi örömnap?