Isten, cár, haza. Ezek voltak mindig az orosz élet sarokkövei. E szavakkal éltek, imádkoztak és haltak az emberek. A 20. század első két évtizedének viharai, a világ-, majd a polgárháború, az éhezés, a nélkülözés azonban elvadították a társadalmat. Testvér a testvérre, fiú az apjára támadt. Az ország intellektuális elitjét elpusztították vagy külföldre száműzték. Az egyházat üldözték, lerombolva egyúttal a hétköznapokat átható pravoszláviát. Megrendültek a korábbi morális-erkölcsi alapok, amelyekre építeni lehetett volna az új Oroszország jövőjét. Ebben a helyzetben került 1924-ben hatalomra Sztálin, aki felismerte, hogy egy leendő nagyhatalom számára a gazdasági újjáépítésnél is fontosabb a társadalom érzelmi-ideológiai támaszainak megteremtése. Új hitre volt szükség.
Ami a cárt illeti, e szerepre adott volt maga Sztálin. A hazával is viszonylag egyszerű volt a helyzet, lett helyette szülőföld. A vallással akadt némi probléma, de Sztálin és a párt gyorsan megtalálta a megoldást. Mauzóleumot építettek, s abban elhelyezték Lenin bebalzsamozott tetemét. Megkezdődött alakjának mitologizálása. Lenin lett a gyerekek barátja, a legjóságosabb ember. Hosszú sorok kígyóztak a fagyban, hogy fejet hajtsanak a világforradalom vezérének holtteste előtt. Az „új isten” megteremtésének folyamata elkezdődött. Ennek kiteljesüléséhez azonban több nemzedékre lett volna szükség. Nem kellett hozzá két évtized sem, s a szovjetizált emberek a „hazáért és Sztálinért” haltak meg a második világháború frontjain, az „új isten” azonban csak nem akart megszületni. Ehhez kevés volt az idő. Lenin alakját nem sikerült misztikus homályba burkolni, a vezér ismert és nem publikált munkáin, a visszaemlékezéseken át-átütött Vlagyimir Iljics Uljanov igazi arca. A körülötte zajló kvázi vallásos kultuszt a hatalom minden erőfeszítése ellenére is meg-megtörték az 1917 utáni évek valós történetéről nyilvánosságra került adatok, a terror képei, de nem segítette az idealizálást annak sematikus volta sem. Rombolták az aszketikus forradalmárról kialakított isteni képet a Lenin magánéletéről – szerelmi viszonyáról vagy halála valódi okáról – kiszivárgott titkok is. Mindezeket nem tudták ellensúlyozni a Lenin agyának különlegességéről bedobott tudományos hírek, miközben az emberek szemét egyre inkább felnyitotta az eszme, a kommunizmus beteljesülésének egyre kínosabb elmaradása. A szakralizálás tehát elmaradt, a balzsamozás eredeti funkciója is régen kiürült, a test azonban máig látogatható a Vörös téren. Turistalátványosság. Igaz, már az egykori ünnepélyes őrségváltások nélkül. A történelem és a városkép része, bár a nagy, hivatalos Vörös téri díszszemlék idejére a Kreml jelenlegi urai diszkréten eltakarják.
Lenin eltemetésének kérdése először a peresztrojka éveiben vetődött fel, igazából azonban csak 1991-ben, az augusztusi puccs után foglalkoztak vele komolyan. Jelcinnek végül a társadalom ellenállása miatt nem sikerült kitennie a kommunizmus atyját a mauzóleumból. Legközelebb öt éve, a választási kampány idején lángolt fel ismét a vita, amikor a liberális Jobboldali Erők Szövetsége a himnusz körüli vitákban elszenvedett vereségért kompenzálta volna Lenin eltávolításával a híveit. A kampány azonban elmúlt, s Nyemcovékat sem nagyon érdekelte ezután az ügy. Néhány hónapja azonban a Kremlhez közel álló körök élesztették fel a vitát. Georgij Poltavcsenko elnöki megbízott, majd nyomában Nyikita Mihalkov rendező vetette fel a kérdést. Az értelmiség kifejtette a véleményét, többségében az eltemetés mellett, a kommunisták pedig szokás szerint tiltakoztak. A vitában a morális, vallási alapú érvek mellett gyakran hangzik el, hogy e polémia korántsem új keletű, hiszen a bebalzsamozás ellen tiltakozott már 1924 telén Lenin özvegye, Nagyezsda Krupszkaja és testvére, Dmitrij Uljanov is.
Túlzás lenne ugyanakkor azt állítani, hogy mindez lázba hozza az orosz társadalmat. Nagyrészt közönyösen állnak e kérdéshez. Ha valami, akkor sokkal inkább az foglalkoztatja őket, hogy legalább a saját halottaikat méltóképpen el tudják búcsúztatni. A Lenin eltemetésével szembeni ellenállás érezhetően csökken, ám még mindig mintegy 40 százalék véli úgy, hogy maradjon minden úgy, ahogy van. Nagyjából ugyanennyien vannak, akik eltávolítanák a „múmiát” Moszkva központjából. Közben mindenki tudja, hogy a döntés a Kreml kezében van. Putyin utoljára öt éve szólalt meg e kérdésben. Akkor az elnök úgy érvelt, hogy egy ilyen lépés az emberek jelentős hányadának érzékenységét sértené. A mostani újabb vitában az ország első embere hallgat. Szondázza a hangulatot. Eközben egyre gyakrabban dübörög a rock a Vörös téren. Gyakoriak a koncertek s egyéb látványos rendezvények. Egyik évben jégpályává alakították a teret. A többség pedig azt sem tudta, mi az az emelvény a melegedők mögött.
Az oligarcha megvilágosodása. Mihail Hodorkovszkij a börtönben jött rá, hogy a rendszerváltás utáni orosz fejlődésből valami kimaradt. Az egykori szocialista tábor országaival ellentétben ugyanis Oroszországban elmaradt a baloldali fordulat. Emiatt némi lelkiismeret-furdalást is érez, hiszen a „hét bojár” egyikeként komoly része volt abban, hogy 2006-ban Borisz Jelcin legyőzze a kommunista Zjuganovot. De ami késik, nem múlik. Hodorkovszkij szerint itt az idő, s ha Oroszországban demokrácia van, akkor 2008-ban bekövetkezik a baloldali fordulat. Csakis ők, a nemzeti baloldali Rogyina vagy a kommunisták képesek ugyanis helyrebillenteni a kizökkent időt, egyensúlyba hozni a szabadságot és az igazságosságot, emelni a politikai morált, és perspektívát nyújtani a társadalomnak. Az oroszok többségének szemében Hodorkovszkij víziója nem több egy oligarcha önmaga rehabilitására tett elkeseredett (vagy éppen cinikus?) kísérleténél. Legfeljebb azon gondolkodnak el, hogy talán mégiscsak javítani kellene a börtönviszonyokat Oroszországban. (S. G.)