Héroszok és franktirőrök

Olyan nyomorúságos korban, mint amilyenben élünk, s olyan szerencsétlen generáció, mint a mienk, ezekből vagy ezekhez hasonló absztrakciókból alkotja meg történet- és világszemléletét. Ezekhez a képzetekhez és tapasztalatokhoz igazítja politikai gondolkodását. Nem hisz többé az epikus történetírásnak, amely Bossuet óta egy isteni világterv megvalósulásának változatait látja a történeti fejlődés különböző fázisaiban. A mi magyar nemzedékünk akkora mélységbe zuhant, amelynek feneketlen sötétségébe alig hatol le a napsugár, ahonnan nem látja az ég vigasztaló kékjét és az élet boldog szépségeit. A történetet egészen más világképek sorozatában konstruálta meg, mint azok a nemzetek és azok az ivadékok, amelyek a történelem napsütéses tájain vigadnak. (…)

Úgy érezzük, hogy létünk etikai egységébe vetett hitünk megrendült, hogy hiába vagyunk jók és erényesek, hasztalan tűrők és remélők: a politika fittyet hány a bárányokra, mert nekik rókákra és oroszlánokra van szükségük. A pénzhamisítás erkölcsi súlyegyenét vesztett társadalmaknak ebből a lelkiállapotából s ebből a történetszemléletből pattant ki. És hogy mennyire szétszakadt régi erkölcsi világrendünk templomkárpitja, semmi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy ez a kétségbeejtően bárgyú csíny Magyarországon senkinek erkölcsi érzületét sem horzsolta. (…)

A magunk balsorsa tanított ki, hogy a történet demiurgoszai többnyire nem gránitból és márványból, hanem sárból és homokból építtettek. A történet kohójában – úgy látszik – több a nemtelen fém és a salak, mint a nemes érc. És azok az öntvények sikerülnek legjobban, amelyeknek amalgámjában sokkal, de sokkalta több van az előbbi anyagokból, mint az utóbbiakból. Hogy az emberi civilizáció és a politika története egyúttal az Olümposz, vagyis az erkölcsiről való felfogás tisztulásának és civilizációjának fejlődése volna: azt bátrak vagyunk kétségbe vonni.

Hegel azt mondja, hogy az államoknak és a nemzeteknek normális életében, vagyis a történeti esetek legnagyobb részében tehetséges, ügyes és tisztességes emberekre van szüksége. A csodálatraméltó és megdöbbentő héroszok akkor jönnek döngő léptekkel, amikor a nemzeteket válságok gyötrik vagy szerencsétlenségek sújtják. A mindennapi kenyér és a mindennapi erkölcs embereit ilyenkor túlszárnyalják az arányok és a kötelességek, amelyekben a héroszok történelmi szükségessége jelentkezik. Az előbbiek abba a korszakba valók, amikor csekély a történelmi lendület és gyenge a teremtő erő. A moralista történetírók, mivel mindent az erkölcsi perfekció mértékéhez igazítanak, magasztalják a középszerű, ügyes és tisztességes embereket, és zord arcot vágnak a nagyokra és a bűnösökre, a cézárokra, a Cromwellekre és a Napóleonokra. Pedig ha a történelem csak erkölcsi értékmérés volna – mondja Croce –, akkor a szegény és erényes munkás éppoly értékes vagy éppen értékesebb elem volna, mint a történelem legkiválóbb hérosza. Az a paradicsomba fog jutni, míg a másik a purgatóriumba vagy egyenesen a pokolba. A történeti elbeszélésekben azonban ez a gyarló hérosz dicsőséggel fog bevonulni, a másik pedig az örökéletű feledésbe hull vagy vakcsillagként tűnik el a jelentéktelenségben. Nekünk most ilyen gyarló és bűnös héroszokra van inkább szükségünk, mintsem ügyes és tehetséges filiszterekre. A magyar nemzet tragédiájának egy mozzanata ötlik a szemünkbe abban a horatiusi szatírában, hogy lestük a hegyek vajúdását, és megszületett a kis egér, hogy egész korszakunk és nemzedékünk vemhes volt a héroszvárástól, és íme franktirőrök jöttek helyette.

(1926. március 7.)