Jancsika

Cicák elvihetők – olvastam egy viharvert papíron, mely a kerítésre volt erősítve. Egy utca végi romos portán ajánlották ilyen sallangmentesen figyelmembe az ott játszadozó kismacskákat. Íme a véletlen, a Teremtő rejtett szándékának megvalósulása, ujjongtam, mert már régóta dédelgettem a gondolatot. És ráadásul ilyen ősi egyszerűséggel, álca és titok nélkül a mai körmönfont, internettel fertőzött világban, ahol több a virtuális macska, mint a valódi, ahol sokszor még a szerelmesek sem láthatják egymást. Na nem, ilyen ismerkedésből nem kérek. Még hogy selymes szőrű, szobatiszta, írják, aztán amikor meglátod, ne tudd meg! Legszívesebben azonnal a kukába dobtam volna – csíptem el nemrég egy beszélgetést a buszon. Én a buszon sok érdekességet megtudok az emberekről, nem is értem, miért hanyagolom annyira a tömegközlekedést. Már nyúltam is át a kerítésen, és magamhoz öleltem azt a kis gombócot, amely később a Jancsika nevet kapta. Addig azonban még sok-sok útépítő munkás, kátyúbetemető művész hagyta ott nyomát a nevezetes Bosnyák utcán, valamint különbnél különb hölgyek és urak vonultatták el csúfabbnál csúfabb kutyáikat egymás előtt.
Az egész úgy kezdődött, hogy elfogyott a gyógyszerem, és elmentem az orvoshoz, aki régi szerelmem. Igaz ugyan, hogy az utóbbi időben kissé elhidegültünk egymástól, amikor utoljára voltam nála, úgy három-négy hónapja, egyáltalán nem akart beszélgetni velem, csak felírta a gyógyszert és kész. Nekem se kellett több, hanyagoltam én is.
De most muszáj volt elmennem, és valahogy mintha kedvesebb lett volna. Még a nagy gyógyszerkönyvét is elővette. Alaposan megzavarhatott ezzel, mert amikor kiváltottam a gyógyszert a patikában, egyszerűen elfeledkeztem róla, hogy kocsival vagyok, és gyalog indultam hazafelé. Már a nyakamban ült a macska, és éppen nevet próbáltam adni neki, amikor eszembe jutott, hogy a kocsimat otthagytam. És ennek köszönhetem a cicát, amelynek sürgősen nevet kellett adni. Nagyon egyszerű volt, a Bovarynét olvastam éppen huszadszor, világos, ez a macska csakis Emma lehet. Közben ugyanis a szomszéd hosszas vizsgálat után megállapította, hogy hölgycicával van dolgunk. Pontosan így mondta, kár, hogy nem szóltam neki, hohó, ezzel a macskával csak nekem lesz dolgom, de már mindegy.
A szóban forgó kölyökállat boldogan hallgatott az Emma névre egészen addig, míg meg nem jelent az állatorvos, és miután lazán megdobta egy injekcióval, a cica személyi igazolványának kiállításához kezdett. Mi a neve? Emma – válaszoltam kicsit szégyenkezve, mert nem voltam biztos benne, hogy az Emma megfelelő név egy macskának. Ez nagyon érdekes, mondta az orvos, mivel ez az állat kandúr. Egyértelműen fiúmacska, és mutatta is. Hirtelen persze nem tudtam dönteni, így a név rubrika kitöltetlen maradt. Majd ha lesz neve, beírom, mondta, és busás pénzek átvétele után távozott.
Persze nem akartam, hogy a cicának identitászavarai legyenek, de azt sem tudtam, mi a teendő ilyenkor. Kétségbeesésemben kimondtam az első nevet, ami eszembe jutott: Jancsika. Szerintem nem volt gond, úgy vettem észre, hogy hallgat rá, ugyanúgy, mint az Emmára. Lehet, hogy transzvesztita? Ez azonban jóval kevésbé izgatott, hogy miért épp a Jancsi név jutott eszembe. János – ízlelgettem. Netán van egy titkos szerelmem, akiről még én magam sem tudok? Ez a gondolat felvillanyozott, és Jancsival csak annyit foglalkoztam, mint minden normális macskagazda. Vagyis ő volt minden gondolatom. Ha otthon voltam, le kellett szerelni, ne szántson végig éles karmaival a hátamon, mert jelenlegi és egyetlen szerelmemnek hogyan fogok elszámolni a karmolásnyomokkal, ha elmentem, izgulhattam, bezártam-e a fürdőszobaajtót, nem húzta-e le magát a vécén stb. De ez mind semmi az ájuldozó és fitymáló megjegyzésekhez képest, amit ez a Jancsi kapott! Hogy ez milyen név, hogy jutott eszembe, nem illik egy macskához. Folyton azon törtem a fejem, milyen más név illene hozzá, aztán megállapodtam a Bogárnál, de valahogy nem állt rá a szám. Nem állt rá a szád? Kérdezte már említett szerelmem, és közölte, hogy akkor nem szabad Bogárnak hívni. Majd ő elnevezi, csak látnia kell. Azóta még nem jött. Szerintem fél. Bokros teendői miatt ugyanis többnyire én látogatom őt, csak sajnos elég meszszire lakik, fontolgatom is, hogy lecserélem valakire. Hogy meg fog lepődni, ha kiderül, hogy nincs már szükségem a kiváló macskanévadó képességeire.
A névkérdés annyira nyomasztott, hogy már aludni sem tudtam. Egyszer álmomban irtózatosan felborzolt szőrrel elém állt, és kihívóan közölte, vegyem tudomásul, hogy ő multikulturális macska, és nem fogja kiröhögtetni magát az óvodában ezzel a Jancsival. Óvodáról nem volt szó, akartam mondani, de rémületemben felébredtem. Délelőtt azonban gyanús melankólia vett rajtam erőt, és elkezdtem mondogatni nagyon csöndesen: Johnny. Azért mégis, Szegény Dzsoni és Árnika. Tudtam, mit jelent ez, a kezdődő elmebajt. Lassan két hónapja van nálad, és még nevet sem tudtál adni neki, mondta mély megvetéssel hangjában a húgom, akinek megszámolhatatlan kutyája volt már, de macskája egy se. Mit ért ő ehhez? Csak osztogatja a tanácsait. Azonnal döntsd el egyszer s mindenkorra, hogy mi lesz a neve, különben megbolondul és világgá megy, mint a mi egyik kutyánk, akinek a drága fiacskám nem tudta eldönteni a nevét. Utolsó neve Jennifer Lopez volt, akkor láttuk utoljára. Határoznod kell. Most. És letette a kagylót.
Néztem Jancsit, aki éppen a lábujjaimat harapdálta elmélyülten. Mi lesz velünk, Nagy Csonttörő, szóltam hozzá, aki újabb nevét meghallván eszeveszetten vágtatni kezdett a konyha felé.