Míg 2003-ban majdnem 900 millió dolláros aktívummal a harmadik legnagyobb importpartnerünk volt Olaszország, tavaly már a negyedik helyre szorult vissza, s 2005-re az aktívum fokozatosan nullára olvadt. A változások hátterében a hazai kereslet szűkülése és ezzel párhuzamosan az olasz termékek versenyképességének csökkenése áll, míg a másik oldalon a magyar kivitel bővülése, ami a 2003-as exportlista harmadik helyéről idén az ötödik helyre csúszott.
Az olasz–magyar relációban a legmarkánsabb visszaesés az olasz feldolgozott termékeket, gépeket, szállítóeszközöket és energiahordozókat érinti, míg az élelmiszerek és nyersanyagok behozatala gyakorlatilag változatlan maradt, bár ezek jelentősége jóval kisebb a többi termékcsoporthoz képest. Mivel a két ország közötti kereskedelmi forgalomban olasz részről történt változás, ennek hátterét és mozgatórugóit érdemes jobban szemügyre vennünk.
Olaszország a világ hetedik legnagyobb exportőre – a világexport 4 százalékát birtokolva. Az ország jó gazdasági pozícióit azonban több oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt a tetemes adóterhek, közülük is a magyar iparűzési adóhoz hasonló, a forgalom után fizetendő helyi adó, mely – hazánkat leszámítva – példátlan az unión belül, s csak jövőre törlik el fokozatosan. Másrészt az Európa legerősebb szakszervezetei által kiharcolt magas bérek és drága foglalkoztatási körülmények drágítják az előállítási költségeket. A legnagyobb problémát azonban mégis az jelenti, hogy a hagyományosan kisvállalkozásokon, azon belül is főleg családi vállalkozásokon alapuló olasz gazdaságot készületlenül érte a távol-keleti importdömping, rengeteg hazai céget a csőd szélére sodorva.
A jórészt Kínából és Indiából származó árucikkek pontosan abban a szektorban okoznak kárt az olasz gazdaságnak, amelyben hagyományosan a legerősebb, egyszersmind a legsérülékenyebb is. Az alacsony árú, „koppintott” textilipari termékek és lábbelik beáramlása éppen a méltán világhírű olasz dizájn- és divatipart találta el, felmérhetetlen eróziós folyamatokat indítva el gyártó- és beszállítócégek körében egyaránt. A munkanélküliséget a Silvio Berlusconi vezette kormánynak ugyan sikerült 9 százalék alá szorítania, de a déli tartományokban továbbra is aggasztó méretű az alacsony foglalkoztatási ráta.
Nem csoda, hogy a 2001-ben hatalomra kerülő Berlusconi az olasz néppel kötött egyoldalú „szerződésében” egymillió új munkahelyre, adócsökkentésekre, infrastrukturális beruházásokra tett ígéretekkel tudott nyerni. Az őt megelőző balközép kormányok ugyanis hatalmas államadósságot, a 60 százalékos limit dupláját, 120 százalékos GDP-arányos rekordot és a nyugat-európaitól jóval elmaradó fejlődést hagytak a hazájában csak „Lovagként” emlegetett Berlusconira.
A hatalmas adósságot jó ideje tolták maguk előtt az egymást követő olasz kormányok: ennek hátterében jórészt a kilencvenes években piacra dobott, kirívóan magas hozamú államkötvények terhe áll, amivel egyértelműen túlvállalta magát a központi büdzsé.
Bár a Berlusconi-kormányciklus alatt apránként ugyan sikerült lefelé tornázni az adósságszintet, amelynek jelenlegi mértéke még mindig 108 százalék körüli, de a szükséges, évek óta halogatott s valószínűleg vérveszteséggel járó reformok jelentős részét még mindig nem merték vállalni. Az óriási államapparátus, a magas közszolgálati fizetések, a korai nyugdíjazások, a kevés születés és hosszú élettartam miatt elöregedő társadalom pedig egyre nagyobb terheket rak a költségvetésre, amit már nem lehet újabb adókkal kompenzálni.
A jobbközép törvényhozás vitathatatlan érdeme, hogy nemrég elszánta magát az elkerülhetetlen nyugdíjreformra, amelynek hatása azonban csak hosszú évek múlva jelentkezik. Időszerű volt a tartományi költségvetések megkurtítása is: a horribilis tanácsadási díjak és az elképesztően nagy utazási keret lefaragása a költségvetés egyensúlyát javította, így idén „csak” 4,3 százalékos GDP-arányos deficittel számol a Giulio Tremonti vezette gazdasági minisztérium.
Az Economist kimutatása szerint az 1990-től 2004-ig tartó periódusban Itália átlagos fejlődése csekély mértékben, de elmaradt a spanyol, német, francia és angol bővüléstől, ez a különbség mára minimalizálódott, a kedvezőtlen konjunktúra hatásával ugyanis csaknem egyformán küszködik Nyugat-Európa minden állama. Az olasz– magyar relációt érintő másik legfontosabb makrogazdasági tényező – EU-csatlakozásunk mellett – az euró 2002-es bevezetése Olaszországban. A nem szerencsés átváltási rátának köszönhetően a folyamatos felfelé kerekítgetések végeredménye olyan markáns áremelkedés lett, amely hamar begyűrűzött a magyar importőrökhöz is, így nem csoda, hogy a versenyképtelenebb olasz beszerzési árak egyre nehezebben állják meg helyüket az immár EU-tagállam Magyarország piacán. A két ország cserekereskedelmének számsorai tisztán mutatják, hogy a visszasírt, régi és gyengécske líra milyen hatalmas exportelőnyöket jelentett az olaszoknak, amit sokáig sikeresen ki is tudtak használni.
A negatív hatások ellenére az itáliai gazdaság stabil alapokon áll: a világ műkincseinek közel 70 százaléka itt található, az évente ideérkező több mint százmillió turista állandó húzóágazattá teszi a turizmust.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
