Egyik este, mikor betlehemi történetet meséltem a gyerekeimnek, hirtelen megkérdezte a fiam: Szűz Mária honnan tudta, hogyan kell szoptatni a Jézuskát?
Deáky Zita: Évezredeken keresztül belenevelődés útján tanulták meg az asszonyok a női szerepeket, hiszen sok gyermek született. A lakáskörülmények is olyanok voltak, a család élete is úgy szerveződött, hogy a kislányok mindenben részesültek, mindent láttak, pontosan tudták, mi lesz a dolguk, ha anyák lesznek. A szoptatás a világ legtermészetesebb dolga volt, a nagyobbacska lányok azt is megjegyezhették, hogy ha az anyjuknak valami problémája volt a mellével, a bába vagy a szomszéd Mari néni hogyan masszírozta meg, milyen borogatást tett rá. Az a jelenség, hogy mindezt a köznapi, egyszerű asszonyoknak is tanítani kezdték, a XIX. század közepén kezdődött, ekkor jelentek meg az anyák számára az első magyar nyelvű felvilágosító, oktató füzetek. Ezek megpróbálták elmagyarázni, hogy milyen a jó anya.
Krász Lilla: Ezek a kiadványok elsősorban közegészségügyi tudnivalókat tartalmaztak. Az első gyermekgyógyászatról szóló könyv magyar nyelven 1760-ban jelent meg Veszprémi István orvos tollából, Kisded gyermekekről való rövid oktatás volt a címe. A szerző meglepően szakszerűen magyarázza el, hogy mikor mit kell tenni. A gyermekbetegségekkel, az anya-gyermek kapcsolattal, a szoptatással foglalkozik, de elsősorban szakemberek számára íródott. A huszadik század fordulójára azonban annyira elterjedtek az orvosi felvilágosító könyvek, hogy akár felolvasás, akár elmesélés útján gyakorlatilag a legszegényebb, írástudatlan rétegekhez is eljutottak a csecsemőgondozással kapcsolatos legfontosabb higiéniai tudnivalók.
D. Z.: Ezek persze nagyon alacsony szintű ismeretek voltak, ne legyenek illúzióink.
– A csecsemő- és anyai halálozás radikális csökkenésére még évtizedekig kellett várni.
D. Z.: Érdekes, hogy gyakran ágyúval lőttek verébre, például a szoptatást propagálták a pórnép számára, pedig az ő körükben erre nem sok szükség volt. Nemcsak azért szoptattak, mert az volt a legegyszerűbb, hanem azért is, mert fogamzásgátló hatást tulajdonítottak a szoptatásnak. Az viszont tény, hogy a polgári családokban a XIX. század végére elterjedt a szoptatódajka-tartás szokása, aki megengedhette magának, mással tápláltatta a csecsemőjét.
– A dajkaság fogalmához kedves és bensőséges képeket kapcsolunk. Az önök könyvéből viszont az derül ki, hogy szívszorító drámák húzódnak meg a gyermeküket szinte a biztos halált jelentő lelencben hagyó asszonyoknak, kitaszított lányoknak az élettörténetében. Az angyalcsinálóknál hagyott kisbabákról nem is beszélve.
K. L.: Pedig Magyarországon nem is volt olyan elterjedt ez a szokás, mint Nyugat-Európában. Párizsban például a XVIII. század végén feljegyezték, hogy évente huszonegyezer gyermek születik a városban, és közülük csak ezerről gondoskodik az édesanyja. A többit kiadták dajkaságba úgy, hogy a születése utáni napon már valahol falun találta magát szegény baba, ahol aztán vagy megmaradt, vagy nem. Magyarországon egészen más családmodell szerint éltek az emberek, itt sokkal melegebb, összetartóbb viszony fűzte egybe a generációkat, inkább a dajka jött a családhoz, és nem az újszülöttet taszították ki.
D. Z.: A nyugati minták szerint élő polgárság gyengébb volt nálunk. Abból a szempontból érdekes a dajkaság intézményének elterjedése, hogy emiatt a mi orvosaink is elkezdenek tudományos igénnyel értekezni arról, mennyire helytelen, ha a csecsemőről nem az édesanyja gondoskodik.
– A várandósságot viszont több titokzatosság övezte, még a második világháború után sem illett úrinőnek hivalkodóan közszemlére tennie a nagy hasát.
K. L.: Elsősorban a bábák számára íródott tankönyvek foglalkoztak ezzel a kérdéskörrel a tizennyolcadik század második felétől. Persze a füveskönyvek, szükségben segítő könyvek korábban is írtak erről, hiszen például a várandósság tényének megállapítása, az, hogy hány hónapos terhes valaki, mikor fog szülni, bírósági ügyekben döntő lehetett, ez a peres iratokban jól nyomon követhető. De tudni kell, hogy a köznapi életben a szülés annyira természetes dolognak számított, hogy csak a szakemberek – orvosok, bábák, később a hivatalos szervek – foglalkoztak vele egészségügyi kérdésként.
– Az önök könyve az újkortól kezdve foglalkozik a születés kultúrtörténetével, noha a néprajz eszközeivel ennél sokkal ősibb időkig lehetne visszanyúlni.
K. L.: Ennek az az oka, hogy magyar nyelvű írásos emlékek erre vonatkozóan nagyobb számban a XVI. századtól jelentek meg, elég sok főúri levelet is közlünk, ezek tele vannak a család dolgairól szóló információkkal, nagyszerű forrásként szolgálnak. Két–háromszáz évvel ezelőtt ugyanis az volt a jellemző az arisztokraták életmódjára, hogy a férj az ország ügyeit intézte, az asszony pedig odahaza teljhatalmú ura volt a birtoknak, a cselédségnek, az egész otthoni életnek. Levél útján tájékoztatta a férjét az ügyes-bajos dolgokról, például a gyermek megszületéséről is. Korábbról a mi témakörünket illetően csak elszórt emlékeket lehet találni.
D. Z.: Azért választottuk ezt a korszakot, mert ekkor már sokféle irodalom jelent meg, és ez az anyag a néprajzi forrásokkal kiegészítve teljes képet ad a családok életéről, így alaposabban körbe tudtuk járni a témakört.
– A kötet négyszáz éven ível át. Mi az a legfontosabb változás, ami a születés kultúrájában végbement ez idő alatt?
D. Z.: Vizsgálhatjuk ezt néprajzi és történeti szempontból is. Ha néprajzilag nézzük, a szülés, születés intézményesedése, az orvosi értelemben vett szakmaiság elterjedése a XVIII. századtól olyan folyamatot indított el, ami a havibajtól kezdve a szülésen át a szoptatást felölelő közösségi hiedelem- és szokásvilágot szép lassan megváltoztatta, illetve elkoptatta. A régiek helyébe új szokásokat léptetett. Ezt a változást az 1950-es évekig követhetjük nyomon.
– Mi változott meg ekkor?
K. L.: Azért fordulópont 1950, mert ekkortól kezdve nem lehetett otthon szülni, csak kórházban, ahol megszűnt az első fürösztéshez kapcsolódó szokáskör, megszűnt az, hogy egy hétig a gyermekágyas anyának komatálat hordanak az asszonytársai. Eltűnt a születések közösségi jellege, mert a kórházban az orvos és a hivatásos személyzet van jelen, nem a családtagok, és ezzel kivesznek azok az óvó-védő, szerencsét, szépséget varázsoló praktikák, amelyek a baba életének első hetét kísérték évezredeken át. Persze nyomokban azért ma is megmaradt valami ezekből a szokásokból, sokszor a pszichológusok is megerősítik ebben az aszszonyokat – gondoljunk csak arra, hogy a várandós nőt óvni kell a megrázkódtatástól. Ma is sokan alkalmazzák az utolsó napokban a jól bevált szülést megindító vagy éppen magzatelhajtó praktikákat, legfeljebb nem ismerjük ezeknek a hiedelmeknek az eredetét.
– A dolgok természetes szokásrendje szerint ki állhatott a vajúdó mellé?
K. L.: A nővére, barátnője, az anyja.
D. Z.: Ez mindig női eseménynek számított, férfiak csak kivételes esetben lehettek jelen, az már rossz jel volt, ha rájuk is szükség lett a vajúdó ágya mellett: vagy a fizikai erejükre volt szükség, vagy valamilyen tragédia történt, orvosért kellett szaladni. Megesett persze, hogy a férj segített, de csak tanyán vagy pusztán, ahova a bába nem jutott el, és nem volt jelen a nő anyja vagy anyósa. Viszont az sem volt ritka, hogy az asszonyt a földeken érték a fájdalmak, és akkor megszült egyedül, az segített neki, aki akkor éppen ott volt. Az arisztokraták esetében más volt a helyzet: több levélrészletet is közlünk például Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya levelezéséből a XVI. századból. Kanizsai Orsolya nagy gyötrelmek árán esett teherbe majdnem húszévi meddő házasság után. Egy nagyon áldozatkész orvos, Szegedi Körös Gáspár – korának művelt és felvilágosult doktora – kísérte figyelemmel a várandósságot, és ennek kapcsán folyamatos levelezésben állt a nádori tisztséget betöltő Nádasdyval, aki a sárvári birtoktól messze az ország ügyeit intézte. A doktor többször is engedélyt kért a férjtől, hogy a megfelelő körülmények megteremtése mellett megvizsgálhassa az asszonyt, sőt sürgette a férjet, hogy térjen haza, hogy ezeket a vizsgálatokat megejthessék.
– Manapság sok anyában eszményi kép él a háborítatlan, bábák kísérte szülésről. Önök idéznek egy soproni statisztikát, amely szerint a XVIII. század végén az asszonyok negyede belehalt a szülésbe. Sokszor a bábák szakmai tudását is erősen meg lehetett kérdőjelezni.
D. Z.: Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a tragikus esetek leírásai többnyire orvosok tollából származnak, és ők – gondolom, egyfajta szakmai féltékenységből vagy kenyéririgységből – igyekeztek felerősíteni a negatív tapasztalatokat. Kétségtelen, hogy van a könyvnek egy olyan fejezete, amely a szülési tragédiákról szól, de szerettük volna láttatni azt is, hogy a szülésznő a közösségben élő, minden asszonyt ismerő, barátként kezelt személy volt, akiben tényleg megbíztak. Csak a XVIII. század végén erősödik fel az a szemlélet, amely a bábákat teszi felelőssé a születés körüli magas halálozásért. Ezért jelennek meg szerte Európában és Magyarországon is a bábák szakszerűbb képzését előíró rendeletek, törvények.
– Mi okozta a nagy csecsemőhalandóságot?
K. L.: A bábáknak a szülés biológiai levezetése csupán egyik feladatuk volt. A legfontosabbnak látták a köldökzsinór elvágását vagy az anya ellátását. Számtalan olyan szokás élt, amely súlyos fertőzést okozhatott: például beletették a fürdővízbe az anya véres ruháját, és kitörölték vele a baba szemét-száját. A köldökzsinórcsonk is könnyen begyulladhatott, volt, ahol kacsalábat tettek az első fürdővízbe. A csecsemőhalandóságot egyéves korig számítják. Sok csecsemő valóban a szülést követően halt meg, de korántsem annyian, mint akiket gyermekbetegségek vittek el. Bár az orvosok sokszor vádolják a szülésznőket azzal, hogy orvosnak képzelik magukat, de az is tény, hogy ezeknek az asszonyoknak sokszor hihetetlen tapasztalatuk és meglepően pontos tudásuk volt, noha gyakorlatilag semmilyen eszköz nem állt a rendelkezésükre, hogy betekintsenek az anya szervezetében lejátszódó folyamatokba. A csecsemőhalandóságot az is növelte, hogy a torzszülötteket egyfajta hallgatólagos megegyezés értelmében a legtöbbször átsegítették a túlvilágra, hiszen egy szörnyszülött szégyent hozott a családra és szerencsétlenséget a közösségre. De hát a világ semmit nem változott: ma is van magzatelhajtás, csecsemőgyilkosság, ma is raknak ki gyerekeket, mindig is raktak, sőt már Kálmán király megemlíti a törvényei között az úgynevezett alácsúsztatás tilalmát, vagyis azt, hogy az egyik asszony gyermekét ellopták és a meddőnek adták, mert az tudott fizetni érte. Tudni kell azt is, hogy Magyarországon a bábák a nyugat-európai esetekhez képest lényegesen ritkábban álltak bíróság előtt boszorkányperek vádlottaiként, sokkal inkább tanúként vagy szakértőként hallgatták meg őket.
– Hogyan született a Századvég Kiadónál megjelent könyv, melyikük ötlete volt?
D. Z.: Néprajzosként kezdtem foglalkozni a nyolcvanas évek első felében az anyaság, a kisgyermekgondozás témakörével, ebből írtam a szakdolgozatomat, bukovinai székelyek három nemzedékét vizsgáltam. Beszéltem olyan Bukovinában született asszonnyal, aki huszonkét gyermeket szült, öt maradt meg belőle. A Bácskába telepített családok már csak három-négy gyermeket vállaltak, azok, akik Baranyába kerültek, már egykéztek. A kisdoktori, majd PhD-disszertációmat a bábaság történeti néprajzából írtam, és azóta is kutatom ezt a témakört.
K. L.: Én történészként kezdtem foglalkozni a bábasággal tíz évvel ezelőtt. Csakhamar rájöttem, hogy hihetetlen kincsesbánya, én is ebből doktoráltam. Zita is, én is megjelentettük könyv formájában a diszszertációnkat, és így született az elhatározás, hogy összedugjuk a fejünket, és írunk közösen egy könyvet.
D. Z.: Nem szeretném, ha bárki is női könyvnek gondolná a munkánkat, mi ezt tudományos igénynyel megírt, történeti-néprajzi áttekintésnek szántuk. Igyekeztünk olyan képeket összeválogatni, amelyek még soha nem jelentek meg, sokat mi kaptunk a gyűjtéseink során. Látható például egy kétszáz éves, méhlepényt – és a köldökzsinórral kapcsolódó magzatot – ábrázoló, elképesztően élethű viaszpreparátum, mellette pedig ennek pontos másolata egy bábatankönyvből. A XVIII. században II. József meglátogatta Firenzében a testvérét, a későbbi II. Lipótot – aki akkor toscanai nagyherceg volt –, és ott akkor már volt természettudományi múzeum, ott látta ezeket a viaszból készült, művészinek mondható preparátumokat. Van egy oldalpár, amelyet mindketten nagyon szeretünk. Egyszerre láthatjuk egy arisztokrata família képét – Pálfy Miklóst a családjával – és egy debreceni kispolgári család fényképét a XX. század elejéről. Időben is, társadalmi rangban és rendben is nagy a különbség, de a lényeg ugyanaz.
Dr. Deáky Zita (1955) etnográfus, fő kutatási területe a XIX–XX. századi Magyarország közegészségügyi helyzete, az ezt leíró orvosi és művelődéstörténeti források bemutatása.
Dr. Krász Lilla (1971) történész, a kora újkori nyugat-európai és magyar társadalom- és kultúrtörténet, illetve orvostörténet kutatója.
(Farkas)
