András harminchat éves, születése óta állami gondozásban él. Anyja és ikertestvére belehaltak a szülésbe, apja intézetbe adta. Tizenhat évesen, az általános iskola elvégzése után került a dunakeszi rehabilitációs intézetbe.
Patrícia harmincéves, ő is születése óta állami gondozott. Anyja él, apja két éve halt meg. Az általános iskola elvégzése után került Dunakeszire. Andrissal kilenc éve él együtt.
Gyula huszonegy éves, tízéves kora óta nevelkedik intézetben. Szülei élnek. Zavaros otthoni körülmények miatt vették állami gondoskodásba. Egy éve él Dunakeszin, augusztus óta Saci élettársa.
Imre harminchat éves, árva, világéletében intézetben nevelkedett. Végül ő is Dunakeszin kötött ki. Imrének nincs párja, ezért a védett albérlet nappalijában rendezkedett be.
Az öt ember most egy modellkísérleti program résztvevője. Az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium pályázatán nyert kétmillió forintból az Értelmi Fogyatékosok Rehabilitációs Intézetének vezetése áprilistól jövő júliusig lakást bérelt számukra a városban, ott élnek most önállóan. Dolgozni járnak, bevásárolnak, főznek, takarítanak, esténként tévéznek, mint oly sokan mások. Jól megvannak, bár Imre olykor bömbölteti a CD-lejátszót, és az új lakásban a zuhany miatt ázik a fal, de mindannyian a maguk ízlése és lehetősége szerint rendezték be a zugukat, szobájukat. András és Patrícia közös konyhán van Imrével, felváltva főznek. Némi kifogás csak Gyuszi ellen merül fel, a fiatalember még iskolába jár, kertésznek tanul („ezt a lehetőséget én annak idején nem kaptam meg” – mondja Andris) és sportol. Jelenleg a BEAC speciális kosárlabdacsapatának igazolt versenyzője. A sportolásnak köszönhetően ötször volt már külföldön. Mindezek miatt jóval kevesebbet van otthon, mint a többiek, így kevésbé veszi ki részét a közös munkából. Lakótársai, bár olykor perelnek vele, tudják, Gyuszi fiatal, mások az igényei. Most szabadult ki a szorosabb intézeti felügyelet alól, hagyni kell, hogy tombolja ki magát.
A napok egyformán telnek. Reggel fél ötkor felkelnek, reggeliznek, megetetik a három macskát, negyed hétkor elindulnak munkába, hogy hétre odaérjenek a Technológiai Szerelő és Tervező Szövetkezetbe (Teszt). Csomagolás, címkeragasztás. Jól érzik magukat, a Teszt védett munkahely, ahol megváltozott munkaképességű embereket alkalmaznak. Délután háromig dolgoznak, hazafelé vásárolnak („már ha van még kenyér a boltban” – jegyzi meg Patrícia), azután tévéznek, beszélgetnek, fürdenek és lefekszenek. Hét végén szórakoznak, vizitbe járnak. Azt mondják, itt béke van, a maguk urai.
Havi jövedelmükből, ami a munkabérből, a rokkantnyugdíjból és a családi pótlékból jön össze, ötven–ötvenötezer forintot kapnak kézhez. A többit az intézet kezeli, és megy a megtakarításukhoz. A közös költség, a rezsi havonta fejenként tízezer forint, a maradékból kell a hónap kiadásait kigazdálkodniuk. Ez a képesség is feltétele annak, hogy valaki megkaphassa az önálló élet lehetőségét. Készülnek már a karácsonyra, az ajándékokat megvették, az ünnepeket együtt töltik.
A fiatalokat közben azért vigyázó tekintet is kíséri. A fölöttük levő lakásban él Szilvi néni, Mami, aki a rehabilitációs intézetben dolgozik, így jól ismeri mindegyiküket. Bármi gond van, neki lehet szólni. („Minden reggel felkiabálunk a kaputelefonon: csókolom, Mami!” – mondja Patrícia.)
A helyzet pillanatnyilag tehát megnyugtató, ám ez a biztonság mulandó, mindössze másfél évre szól. Mi lesz jövő június után? András tizennégy évet élt lakóotthonban, és esze ágában sincs visszamenni. Szeretne a saját lábára állni, és ehhez Patrícia nyújthat segítséget.
– Sokan mentek már ki az intézetből, de sokan vissza is kerültek – mondja. – Csak addig kellettek, amíg a megtakarított pénzük tartott. Mi azt tervezzük, hogy ha lejár az albérlet, megszüntetjük az intézeti jogviszonyt, összeházasodunk, kölcsönt veszünk fel, abból vásárolunk házat itt Dunakeszin – már ki is néztük –, a többiek pedig beköltöznek hozzánk albérlőnek. Amit fizetnek, abból tudjuk majd a kölcsönt törleszteni. Ha lenne pénzünk, gyereket is vállalnánk.
Az elképzelés egyhangú sikert arat az asztaltársaságban, nyilvánvaló, hogy sokat beszéltek már róla, sokat formálgatták az esték során. Az ellen ugyanis egyelőre mindannyian tiltakoznak, hogy – amint azt az intézet vezetése tervezi – saját költségükön albérletbe menjenek. A lakásért kért száznegyvenezer forintos bérleti díjat, mellé a rezsit drágának tartják.
A jövőkép tehát egyelőre csak formálódik. Bár mindannyian maguk dönthetnek a sorsukról, a felelősség mégis az intézeté, amelyik bátorítja őket, és egyszer kénytelen lesz elengedni a kezüket. Kelemen Mária, a dunakeszi rehabilitációs intézet igazgatója sorolja a halmozottan hátrányos helyzet ismérveit. Ezeket a fiatalokat nemcsak szellemi korlátaik sújtják, hanem az is, hogy állami neveltként nehezebb a szocializációjuk, és nincs mögöttük segítő, befogadó család sem. Kétséges, hogy a körülöttük lévő sok bizonytalanság miatt bármelyik bank ügyfelet lát-e bennük, hiszen az átlagosnál is nagyobb a kockázata annak, hogy elveszítik a munkahelyüket. A nyílt munkaerőpiacon a sérülteket küldik el először, mivel akkora támogatást nem ad a foglalkoztatásuk után az állam, hogy érdemes lenne épp őket alkalmazni. Inkább fizetnek a cégek a rehabilitációs alapba. A múltkor egy munkahelyteremtéssel kapcsolatos fórumra meghívták a környék összes kereskedelmi multicégét. Egyik sem jött el.
Az értelmi fogyatékos emberek természetesen nem „priusszal” kerülnek a munkaerőpiacra, de nem tudják eltitkolni a korlátaikat. Nem olyan dörzsöltek, nem vág úgy az agyuk, kimaradnak a munkahelyi évődésekből. Ugyanakkor jobban tűrik a monoton munkát, az egyszerű faladatokat kiválóan teljesítik. Jobban, mint sok ép társuk.
Hogyan végződhet ez a történet? Abban a szakemberek egyetértenek, hogy kockázatos kísérletbe kezdtek, hiszen ha az önálló életre indítás kudarcba fullad, nehezen tudják visszafogadni az öt embert a lakóotthonba, ahol a helyüket időközben már betöltötték.
A közelmúltban az Országos Módszertani Intézet megvizsgálta, milyen eséllyel valósítható meg a szociális törvény 72. paragrafusa, amely a rehabilitációs intézetek számára a bentlakók életvezetési képességeinek kialakítását, helyreállítását tűzi ki célul. Mi lesz a gondoskodásból kikerülőkkel, milyen esélyeik vannak hosszú távon, tudják-e menet közben kompenzálni az anyagi veszteségeket, például a jövedelmük csökkenését, be tudnak-e tartósan illeszkedni egy munkahelyen, egyszóval jó lelkiismerettel és felelősséggel magukra hagyhatók-e? A felmérés a 2000 és 2004 között rehabilitált értelmi fogyatékosok helyzetére terjedt ki.
A jogszabály azt a fogyatékost tekinti rehabilitáltnak, aki öt-, maximum nyolcéves felkészítés után elhagyja az intézetet, visszatér családjához, vagy önálló lesz. A vizsgálat arra kívánt választ kapni, hogy a tények ismeretében elegendőnek látszik-e az öt–nyolc éves rehabilitációs időszak, hány gondozott bizonyult sikeresnek az életben, és hogy végleg magára hagyható-e a rehabilitált fogyatékos ember. Tizenöt intézet adatait dolgozták fel. Kiderült, hogy a négy év során a 2204 intézeti gondozottból csupán száztizenhárom személy, tehát nyolc százalék rehabilitációja tekinthető sikeresnek. Ehhez azonban a felüknél tíz évnél hosszabb felkészítésre volt szükség. A számok egyértelműen mutatják, hogy a rehabilitációnak elengedhetetlen része a munkára nevelés. Az intézet elhagyása után 24-en tudtak elhelyezkedni a nyílt munkaerőpiacon, további 24 élt alkalmi munkákból, 37 emberről nem lehetett kideríteni, mivel foglalkozik. Látványos, hogy az intézetekben még 97 százalékos foglalkoztatás „kint” a felére csökkent.
Az önálló életet választó fogyatékosok 34 százaléka egyedül él, 41 százaléka ép vagy fogyatékos társsal; 40 százalékuknak van ingatlantulajdonuk, 20 százalékuk viszont albérletben kénytelen lakni. Négyen lettek hajléktalanok. Fontos, hogy az önálló életbe indulónak legyen saját tőkéje, amit a legjobban az intézeti évek alatti megtakarítás tud biztosítani.
Jelenleg 221-en vannak, akiket a rehabilitációs program során már felkészítettek az önálló életre, de családi és anyagi háttér hiányában továbbra is intézeti lakók. Vajon honnan várhatnak segítséget? Pedig bizonyára ők is tele vannak tervekkel.
Demográfia
Magyarországon a népesség 5,7 százaléka, 577 ezer ember él fogyatékkal. A népszámlálásból származó adat azonban a Központi Statisztikai Hivatal szerint is alábecsült, a valódi szám hatszázezer körül van. 17 százalékuk születése óta fogyatékos. A hatszázezer 43,6 százaléka mozgássérült és testi fogyatékos, tíz százaléka értelmi fogyatékos, 14,4 százaléka vak és gyengén látó, hallásfogyatékosságban, beszédzavarban 10 százalék szenved. Az egyéb fogyatékkal élők száma 1990 és 2001 között 6,7 százalékról 21,6 százalékra nőtt.
Nyolc százalékuk kap intézeti elhelyezést.
Nagy eltérést mutat az országon belüli megoszlás. A dél-alföldi és az észak-magyarországi régióban nagyobb a fogyatékos emberek száma, magasabb az arányuk a községekben (40,3 százalék), mint a városokban (29,6 százalék), a legalacsonyabb pedig a fővárosban (14,2 százalék). Az általános iskolánál magasabb végzettségből a szellemi fogyatékosok szinte teljesen kirekesztődnek. A fogyatékos személyek iskolai végzettsége általában is alacsonyabb szintű, mint a népesség egészéé. Harminckét százalékuk nem fejezte be az általános iskolát, szakképesítéssel csak 25 százalékuk rendelkezik, egyetemi és főiskolai végzettsége öt százalékuknak van.
2000 és 2003 között a fogyatékosoknak mindössze egyharmadát sikerült elhelyezni a munkaerőpiacon. Alacsony iskolai végzettségük és a rossz arányú foglalkoztatás következménye a társadalmi kirekesztettség. A beilleszkedést nehezíti, hogy a rehabilitációs szolgáltatások csak a nagyobb településeken érhetők el, az önálló életvitelt segítő eszközöket önerőből sokan nem tudják beszerezni.
