Köznapló

December 14., szerda
Végre jobb idő jár építészeinkre, legalább van részük némi méltatásban. Megjelennek albumok a múlt nagyjairól és a jelen legjobbjairól, külön könyv köszöntötte a hetvenéves Vadász Györgyöt és Makovecz Imrét, Prima Primissima díjat kapott Csete György, a Hír Televízió pedig épp most sugározza Csontos János és Györgyi filmjét tizenkét „kőmíves” alkotóról. Nem mindennapi az sem, hogy Anthony Gall ausztráliai építész azért jött Magyarországra, hogy itt letelepedve életét Kós Károly munkásságának kutatásával töltse, ma pedig két fiatal dokumentarista mutatta be filmjét Medgyaszay Istvánról a Magyar Művészeti Akadémián. Munkájuk mintha a ház szellemében készült volna. Itt mondta Makovecz: „Győzteseket akarunk nevelni, egészséges és normális embereket.”
A Medgyaszay-film története: tündérmese, s azért az, mert Zajti Ferenc és Gábor, a két alkotó őse, Zajti Ferenc a magyarságkutatás zsenije volt, akinek teljes életműve elpusztult (nem úgy, mint barátjáé, Csontváryé, akiét a sors megmentette). Az ifjú emberek, mint egy veszni látszó szellem hercegei, fogadalmat tettek, hogy pótolják azt, ami hiányzik a magyar értelmiség emlékezetéből. Ennek jegyében készítettek filmet előbb Zajti Ferencről, most pedig Medgyaszayról.
Az utóbbi volt a könnyebb: egy építész dolgait nem lehetett teherautón a MÉH-be hordani, legfeljebb átalakítani, mint tették Medgyaszayval a szakma cselszövői; az iskolák, a templomok, a színházak mégis állnak, s láttukra lelassít az ember akkor is, ha nem tudja, ki az alkotójuk. Lelassít, mert érzi, köze van hozzájuk: talán az, hogy az építész a magyar pentaton formakincs birtokában tervezte a homlokzatot, a tornyokat, a kupolát és mindent; ezért pásztáz rajtuk a szem otthonosan. Ráadásul erőt adnak; Medgyaszay épületei, mint megannyi nagyra nőtt testvér: a véreink, akikben bízni lehet, nem csapnak be, pedig anyaguk éppúgy vasbeton, mint a hetyke avantgárd sok termékének.
Az építészet Bartókja, ez a film címe, nem véletlenül. Medgyaszay 1904-ben Kalotaszegen, majd a Székelyföldön, 1906-ban a Dunántúlon, 1911-ben Afrikában, 1931-ben Indiában járt tanulmányúton. Megállás nélkül rajzolt, később fényképezett, gyűjtötte az építési módok, a viseletek és a helyi hagyományok jellegzetességeit – már ezért is megérdemelte volna, hogy neve fönnmaradjon. Miért ítéltek róla mégis úgy, hogy életművének nem jár megkülönböztetett figyelem? Azért, mert a tökmagjankók, a nímandok, a percemberek megbízatása ez: rombolni. A Medgyaszay-filmet újranézem a két ünnep közötti csendben, és szólok még róla.

December 17., szombat
Úszni, hogy felnézve kékebbnek lássa az ember az eget; hogy minden tempó ölelkezés legyen a vízzel, amely lágy, mint az asszonyok karja; úszni, hogy érezze, az öt őselem egyike veszi körül – a másik négy: a fa, a tűz, a föld és a fém itt nem éri el, a kínai filozófia viszont igen. Mikor erre gondol, mintha nem is a Széchenyi fürdő nyitott medencéjében volna, hanem Ázsiában, ahol beléphet egy sziklás tájról készült festménybe, mint a legenda szerint Vu Tao-ce a nyolcadik században, ezerkétszáz éve. Ennyi választja el a szegénysorból magasra jutott festőtől, aki kőbe véste Konfucius vonásait, és félelmetes sárkányokat festett. Ezerkétszáz év sok annak, aki történelemkönyvet lapoz, ám semmi, ha a piramisokra tekint vagy a libanoni cédrusokra: akkor ennyi idő lecsorog, mint bőréről a víz, ha a medencéből kilép, de még nem lép, úszik tovább, ám hirtelen megtorpan: a lépcső tetejéhez támasztva ott egy műláb…
Leáll, de nem a látvány bizarrsága fogja vissza, ellenkezőleg: csodának érzi, hogy valaki itt úszik mellette, szemben vagy a háta mögött, hiányzik a lába, ám ezt nem venni észre, a vízben egyforma másokkal, s ha aggódik az ember valamiért, inkább azért, hogy a parton ez a demokrácia véget ér. A puha víz segít pótolni a hiányt, a kemény, kőből rakott part viszont kiemeli, hogy ez az ember nem annyi, mint a többi: kevesebb, ami nem igaz. Egy másik kínai, Lao-ce egyenesen azt állítja (Weöres Sándor fordításában): „Nincs lágyabb, mint a víz, / mégis a köveket kivájja: / nincs különb nála. / A gyenge legyőzi az erőset, / a lágy a keményet…”
Friss szél fut végig a medence fölött, hullámokat vet, pár órája talán még a Szahara homokját formázta, de fut tovább innen is, északon van dolga, várja a tenger vagy egy tóparti ház, ahol szikár arcú finn férfi rak tüzet, segíteni kell neki. Rengeteg a dolog, a szél nem állhat meg soha, hiszen ha kifullad, leállnak a szélmotorok kerekei, nem lobognak a buddhisták színes zászlai, és nincs, aki formázza a ködből kiáradó füstöt: ó, a szél igen szorgalmas munkás.
Odaér az ember újra a fordulóhoz, szemét megint a műláb felé kapja, talán csak azért, hogy folytassa az előbbi gondolatot, de csalódik, már nincs ott, és hiába tekergeti a nyakát, a parton sem látni, hogy kihez tartozott, nyilván a zuhany alatt áll vagy törülközik, hogy felöltözve újra megküzdjön az egészségesek tekintetével, ahogy árad belőlük a sajnálkozás.
Az ember abbahagyja a töprengést, elrúgja magát a parttól, úszik tovább, de érzi, hogy valami másként van, nem úgy, mint pár perccel előbb: a víz mintha hűvösebb lenne, szemből egy pillangózó a képébe fröcsköl, és az ezerkétszáz év, amely elválasztja Vu Tao-cétől, hirtelen sok lesz, elképesztően sok. Miután leúszta a nyolcszáz métert, és a kabinos kinyitja előtte a szekrényt, a pipaszárlábak és a sörhasak sűrűjében nem arra gondol már, mit adott a világnak Ázsia, nem is arra, hogy a gyönge legyőzi az erőset – egészen másra. Arra, hogy szerencsés, akinek csak a lába hiányzik, ám a bátorsága teljes: vele nem eshet meg, hogy eltiporják, hogy félrelökik; és feleljen, aki tud: vehet-e magának a gyógyászati segédeszközök boltjában felcsatolható lelkierőt, akit a gyárból jó szó és köszönet nélkül küldtek el harminc év után, akit földönfutóvá tett egy mocsok pénzintézet, vagy per fosztott meg gyermekétől – ezek is balesetek, és szörnyű, hogy a világ egyiket sem veszi annak, pedig többen szenvednek tőlük, mint attól, hogy hiányzik a lábuk.

December 21., szerda
Karácsony hetében van egy nap, amikor a Pilis fölött különös formájú felhők gyülekeznek. Nem a nyári zivatarok felhői ezek, nem is titokzatos ködfüggönyök, amelyek mögött az ősz bújócskázik – gomolygásuk sokkal rejtelmesebb. Azt hinné az ember, hogy égnyi vastagságuk karácsonyig sem múlik, aztán a Prédikálószék mögül hirtelen előtűnik a nap, s mintha fényében a napkeleti bölcsek közelednének vagy, ahogy gyakrabban mondják, a háromkirályok.
Milyen furcsa, hogy csak az idén jutott eszembe: nem tudom, kik ezek a bölcsek. Baj ez? Biztosan, bár nagyobbnak vélem, hogy vannak, akik szerint szentségtörés ilyesmi után kutatni, és minden efféle kérdés vagy kiokoskodott válasz az ördögöt boldogítja. Eszerint kételye csak a hitetlennek lehet? Mert akkor többre jut az ateista – ami az újszövetség dolgában fölöttébb nagy szégyen volna…
Hogy ne legyen az, kerestem néhány könyvet, s ekkor akadt a kezembe A napkeleti bölcsek, szerzője Adrian G. Gilbert. Hebehurgya munka, látni abból is, hogy tele van bulváros mondatokkal, mentségére szól, hogy nem akárkikre hivatkozik. Gurdjieff, Ouspensky, J. G. Bennett vagy G. R. Mead szenvedéllyel vágott bele mindenbe, egyikük ezért juthatott arra a gondolatra, hogy a valóságban egymás mellett két történelem létezik. Az egyik bűntények története, ezt tanítják az iskolákban, míg a másik láthatatlan marad, pedig az hozza létre a főbb értékeket, amelyeket utóbb a bűntények történelme magának tulajdonít.
Gilbert fáradhatatlan munkás: mindent összehord, könyvének olvasása közben eljutunk a párthus birodalomba, megtudjuk, mint zajlott a második keresztes háború, s azt is, hogy Edesszában volt a legendás mandülion. Ezt mondják Krisztus hiteles képmásának, Konstantinápolyból tűnt el 1204-ben, azóta egy ismeretlen kastélyban vagy a Vatikán pincéiben lehet. Zúg a fejünk mindattól, amit Gilbert ránk zúdít, csak az nem derül ki, amivel az elején kecsegtet: kik voltak a napkeleti bölcsek? Úgy véli, egy testvériség tagjai, ennek küldöttei, akik Mezopotámiából útnak indultak, hogy megtalálják a helyet, ahol egy király született. Az olvasó szerencséje, hogy Gurdjieff röviden összefoglalta mindazt, amit nem árt tudni erről az ünnepről, ő pótolja Gilbert igyekezetét. Így:
„Időről időre a másik világból – »fentről« – egy szent lény inkarnálódik emberi formában, magasrendű és különleges küldetéssel, akinek a munkája nem látható ezen a világon, és amelyet csak a követők és a különlegesen felkészült társak észlelnek. Ez a küldetés nem ezen a világon játszódik, csak annyira, hogy emberi alakot ölt véghezvivője. Abból a királyságból, ahol lehetetlen nem létezik, némi lehetőség érkezik hozzánk. Ez olyan dolog, ami nem tartozik a világ ok-okozati összefüggéseihez, ennélfogva az egész helyzetet megváltoztatja. Ennek megtörténte és hogyanja láthatatlan. De azután, általában amikor szükséges, hogy valami láthatóvá legyen, manifesztálódik úgy, hogy az a bizonyos dolog a látható világban a szokásos felfogóképességgel rendelkező emberek között működjék. Ez a küldetés megvalósításának második része, hogy szent képzet jön létre, és ennek korlátlan hatalma van, mert forrása a létező világon túl található. A szent látomás vagy kép, ami szemünkbe tűnik, az egy vallás alapítója, egy próféta vagy az Isten egy reinkarnációja, aki új reményt ad az ember életének.”
Hiszem, hogy a háromkirályokból mindünkben van egy kevés. Így, ünnep közeledtével mi is elindulunk, hogy felleljük a helyet, amely fényt sugároz ránk: a betlehemi csillag hajdani fényét. Ki templomba megy, ki Isten ege alá, ki a Prédikálószék felé fordul, de mind azért, hogy biztatást nyerjen. Ehhez nem kell térdet hajtani vagy keresztet vetni, elég a hit, annak hite, hogy megszületett a remény.