Köznapló

December 22., csütörtök
Hazacipeltem a könyvtárból Fábry Sándor könyvét. Súlyos olvasmány, van vagy három kiló. Hosszú időt töltöttem vele, így konstatálhattam, ez a legjobb könyv a Kádár-évekről, amelyik a kezembe került. Annak ellenére mondom ezt, hogy végigkacagtam az elejétől a végéig, ám e nevetés olyan volt, mint régi pincében az elemlámpa: mindent megvilágít, ami korábban homályban maradt. Pedig Fábry erénye nem annyira az, hogy észrevesz valamit, ami mellett mások elmennek. Ez csak az első lépés, amelyet – én így mondom – a stafétaeffektus követ: a szem megpillantja, a kéz utánanyúl, az agy elhelyezi a maga koordináta-rendszerében, azon emberünk csavar egyet, és hirtelen a feje tetejére kerül, ami addig a talpán állt, ami a jobb oldalon volt, a bal félen találja magát, mi meg csodálkozunk, hogy így is lehet.
Fábry munkájának címe Dizájn Center, és valójában történelemkönyv. Azok történelmének a könyve, akiket nagyon átvertek, ám próbáltak valami módon mégis úgy tenni, mintha ők járnának túl átverőik eszén, és ezen a kettősségen egyszerre lehet sírni és kacagni. Fábry könyve egyidejűleg azt is jelzi, hogy rossz idők jönnek a hazug historikusok munkáira, az embereket immár jobban érdekli a kis történelem: hisz a másik, a nagy kizárólag tömeggyilkosokról, rablókról és politikai szélhámosokról szól.
Ezért nézzük tágra nyílt szemmel a könyv képeit, az atlétatrikóban épített kiskerteket Óbudán és Józsefvárosban, a bringásokat, akiknek nyeregre húzott svájcisapka volt az ülepük alatt; az agyafúrtan összeeszkábált zuhanyozót a telken, a fantáziadús cekkereket, a szomorú kutyaólakat, az ihletett vécébelsőket – ezeket mind megidézi a könyv, s ráébredünk, hogy nem a csuklós Ikarus meg a Skála Áruház, hanem a sok ócskaság volt ötven évig a hazánk. Ha tehát felnevetek, mert eszembe jut: jé, tényleg!, akkor (Gogollal szólva) magunkon röhögök, és ez jó jel, mert azt mutatja, kezdünk túljutni sivár tegnapi világunkon.
Aki ennyi limlomból és vacakból össze tud rakni egy mértékadó könyvet, az komoly ember, és Fábry Sándor az, ami igaz akkor is, ha időnként gagyi beszélgetéseket folytat Győzikével, Fekete Pákóval vagy épp Anettkával. Éles szemmel csap le minden ócskaságra, amik ellepleznek, s közben próbálja levenni a kendőt sokak szeméről, amelyet a „vakulj, magyar, ne láss, tót” jegyében kötött rá a politika.
A könyvből leginkább a 66-os villamos tábláját irigyeltem a 178. oldalról, ez járt a házunk táján, a Zsigmond téren át, amelyről egyszer – tízévesen – leugrottam menet közben az Újlaki mozinál. A kalauz utánam ugrott, és lecsavart két hatalmas pofont, amelyet természetesen megérdemeltem. A rómaiak szerint kellemesek az átélt szenvedések. Latinul elfelejtettem, a római közmondások könyvét pedig nem hozta vissza egy szomszéd, akinek kölcsönadtam. Arra viszont emlékszem: si tacuisses, philosophus mansisses – ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna, bár ez aligha illik ide.

December 23., péntek
A magyar tévécsatornák az alábbiakról adtak hírt az elmúlt huszonnégy óra alatt: 1. Kiraboltak egy pénzszállító autót az óbudai Agip-kútnál, a zsákmány több mint százmillió forint. 2. Mások tajkártyájával kezeltette magát különböző kórházakban egy ismeretlen beteg 2,5 millió értékben. 3. Hamis bankkártyákkal vettek ki automatákból pénzt, a „technikust” nem találják. 4. Ötveneuróst hamisítottak kiváló pénzpapírra Egerben, a kivitelezőket megfogták, a megbízót nem. 5. Szeszhamisítók az elmúlt két évben havonta százezer liter „gyümölcspálinkát” dobtak piacra. A fagyállóból készült pálinka nemcsak hamis volt, mérgező is. A pancsolás kitűnő üzlet, a fiúk 3,5 milliárdot kerestek vele.
Eszerint sok a hamis ügy? Attól függ, honnan nézzük. Ha Ausztriával vetjük össze őket, mint Kóka János, a hivatalos mániákus szokta, akkor máris jobbak vagyunk. Ha viszont mindazon pénzügyi „akciók” mértékét nézzük, amelyek elkövetői a szocialisták holdudvarában sertepertélnek, akkor a fenti öt eset: öt tyúklopás. Hogy értsék, mire gondolok: a hasonló műfajban mozgó pálinkahamisítóknak egyértelmű bátorítást adott, hogy a főként elvtársakat gyanúba hozó olajszőkítés főkolomposai máig büntetlenek: építkeznek, beruháznak, pedig a kár, amelyet ők okoztak, nem 3,5 milliárd, hanem tízezermilliárd forint, márpedig ha ennyi a kár, a haszon is ennyi volt – néhányaknak. Ki tudja a nevüket?
Azon se kéne hát megbotránkozni, hogy Egerben egy csapat amatőr ötveneurósokat hamisított, hiszen Vecsésen a szocialisták emberei a számlahamisítást nagyüzemi módon művelték. És ne felejtsük Kulcsár Attilát és szépszámú kormány közeli cimborájának milliárdjait, de rezgett a léc Gyurcsány Ferenc ingatlanjainak értéknövekedése körül is. És okkal kérdem azt is: van-e tudója, mi minden történt a kormányzati függöny mögött, amelynek takarásában egymást lökdösik a látszattanácsadók, a vastag állami megbízásokra leső barátok meg azok a profik, akik mindig idejében érkeznek, ha sejteni lehet, hogy „ügyes” privatizáció van soron.
Eredmény? Ó, van, hogyne. Faludy Györgynél olvasható – Jegyzetek az esőerdőből: ha megbuknak a kommunisták, a kapitalisták példátlan elszemtelenedése várható. A könyv 1988-ban íródott, a költő akkor még nem tudhatta, hogy elszemtelenedni sokkal inkább a kommunistákból lett kapitalisták fognak, és ehhez pompás példatár a Magyar Köztársaság. Első lapjain a pártmuftiból lett brüsszeli képviselő szerepel, aki barátnőjét vitte magával az unió fővárosába, feleségként szerepeltette mindenütt, elszámolva repülőjegyeit, szállodaszámláit. Máshol belebuknának, itt nem, nálunk másként van minden.
Ugyan gondol-e ez a jeles pártember arra, mialatt barátnője közpénzen repül és kosztol, hogy odahaza, Magyarországon egyre több a szegény, hogy nő a tébécések száma, mely betegség, mint tudjuk, leginkább a nincstelenek nyavalyája. Nem hiszem, hogy a pártmuftinak eszébe jut ilyesmi, vagy szeme előtt lebeg Gandhi példája, aki úgy emelte föl Indiát, hogy oxfordi végzettséggel közösséget vállalt az érinthetetlenekkel. Ha tehát összevetem a pártember esetét a sápadt jövedelmű civilével, alig értem, mint lehetett hír, hogy egy beteg magyar mások tajkártyájával kezeltette magát alig 1000 euró értékben. A repülőjegy ára Brüsszelből Hawaiira.
Mármost az a kérdés: milyen összefüggés van a fentiek és aközött, hogy a közszolgálati tévé karácsony előtt szünet nélkül nyomta a toborzót a „Kell 1 pasi” primitív vetélkedőjéhez? Hogy tucatszor mutatta, milyen jól bánik a kormány a hajléktalanokkal: lám, olyan szállást nyitott nekik, ahol internet is van. Ezenfelül azt mondta egy okostojás, hogy a karácsony lényege a sötét hónapok elmúlása fölött érzett öröm, miközben a német és az osztrák tévék ünnepi műsora a Megváltó születéséről szólt.
Ha ott úgy, nálunk miért így? A válasz egyszerű: a mi „szocialistáink” félnek, mint ördög a tömjénfüsttől, ha a Szentírást veszi elő valaki, mert rögtön kiderül, Jézus az igazi szocialista, nem ők. Bizonyságul idézzük szavait Máté evangéliumából, ahol a farizeusokról szól: „Annakokáért a mit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik. Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik, de ők az ujjokkal sem akarják azokat illetni. Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek.” Később így folytatja: „Jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák. Éppen így ti is, kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belől rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel” (Máté 23:3, 4, 5, 27, 28).
Ezért álság a kormányzati jótékonykodás, hiszen csak kívülről akarnak igaznak látszani. Mert a valódi jótékonyság az, ha a szegény visszakapja elvett méltóságát – vagyis munkát adnak neki. Ám ehhez se tehetségük, se szándékuk, ezek helyett van az ajándékcsomag meg a meleg koszt, s azt is úgy adják, hogy érte hála jár. Nem jár, és megmondom, miért. A frissen avatott internetes hajléktalanszálló falán ott lógott a kormány egyik jelmondata: „Magyarország célba ér.” Vagyis számukra a szegény és a karácsony ugyanolyan reklámhordozó, mint egy plakát vagy egy póló. Ha már nem lesz szükségük rá, félrelökik, elhajítják.

December 27., kedd
Megszerettem Láng Györgyöt. Az amerikai vendéglőst vagy hivatalosan: a gasztronómust. Ráday Mihály készített filmet róla, fel akartam venni videóra, de az első résznél késtem, a másodiknál műsorváltozás volt: már javában ment, amikor bekapcsoltam, így csupán tíz percet őrzök a másfél órából. Sajnálom, mert Láng olyan ember, akitől tanulni lehet, és én szeretek másoktól tanulni. Tőle kaptam igazolást arra, hogy ha jön az idő és vele a szerencse, lépni kell, mert egy szakmát sem lehet kitanulni úgy, ha ölbe kapja is az embert a szerencse, hogy csak ül és vár.
Nem tudom, kihoztam-e magamból, amit lehet, csak azt, hogy Lángból árad valami, amiről úgy gondolom, hogy szenvedély, és semmit nem tisztelek jobban, mint azt, aki szenvedéllyel űzi a mesterségét. Belőle ez árad, holott hegedűművész akart lenni. Aztán hallotta játszani Heifetzet, és rádöbbent, hogy belőle sose lesz nagy hegedűs. Nem tört össze, volt ereje újrakezdeni. Az újrakezdés képessége sok rossztól mentheti meg az embert. Valamikor geodéta voltam, és láttam, mint fog neki velem dolgozó barátom a toronylevezetésnek. Attól fogva tudtam, belőlem csak szürke mérnök lehet, annak meg nincs értelme. Otthagytam.
Megvettem Láng könyvét is, találtam benne egy mondatot: „Olyan jónak kell lennetek, hogy legjobb teljesítményetek nyolcvan százaléka is jónak számítson.” Ennyi a titok. A többit megtudni a Gundelben. Az övé.