Lélegzet

Az ember néha úgy gondolja, hogy vásárol egy példányt a Fedél nélkül című lapból. Nem szeretem ezt a piros lámpánál várakozva megtenni, az autó ablakán kinyújtva a pénzt, mert van abban valami megalázó a hajléktalan számára, vagy talán inkább én restellem, hogy terpeszkedek a fél lakás árát érő kocsiban, ő pedig le-fel szaladgál a sor mellett, vörösre fagyott kezében szorongatva a lapokat. Egyébként is, mire megy azzal a száz vagy ötszáz forinttal? Semmire. Nem zavar, ha iszik belőle egy felest, legalább érezze jól magát.
A szemüket szoktam figyelni, annak alapján vásárolok. A büszke tekinteteket szeretem, azok tényleg megrendítenek. Az ilyen tekintet arra figyelmeztet, hogy nem kell őt sajnálni, hiszen egyenlők vagyunk, mint két marék por. Akik így néznek, talán nem is azt akarják, hogy kotorj nekik valami aprót, hanem legyél azzal tisztában, hogy bármikor fordulhat a kocka, és te is oda juthatsz, hogy rongyos kabátban és lomtalanításból túrt bakancsban szólítod le a járókelőket néhány forintért.
Legutóbb Újpesten vásároltam lapot, címe: Új fedél nélkül-i. A szakállas, ápolatlan fiatalember határozottan állta utamat, köszönt, és arra kért, vegyek tőle egy példányt. Nem akart szánalmat kelteni, hanyagul a két ujja között lógatta a kéttenyérnyi kis lapot, jelezve, neki mindegy, hogy döntök, de én fogom megbánni, ha nem vásárolok. Vásároltam. A mindössze kétlapos, soványka újságban találtam egy írást (Mai világunk), amelyet az alábbiakban teljes terjedelemben idézek. Nincs aláírva, a szerző ismeretlen. Így karácsony előtt három nappal azt ajánlom, szánjanak rá néhány percet, és olvassák el, mintha közösen vettünk volna egy Fedél nélkült. Vagy mondok mást: képzeljük el magunkat földre terített keménypapíron heverve, ahonnan térdig látjuk a világot, de tekintetünk az égig ér.
„Korunk paradoxona, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk. Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk. Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a Földet. Meghódítottuk az atomot, de az előítéletet, azt nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka. A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egy éjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek. Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban. Olyan időszak, amelyben a technika eljuttatja hozzád ezt az írást, te pedig választhatsz, hogy megosztod másokkal is, vagy egyszerűen csak kitörlöd. Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.”
És ne vígy minket a kísértésbe.