Magyar Nemzet: Sok szó esik mostanában az élettársi kapcsolat egyenjogúsításáról, az egynemű párok, illetve az egyedülállók gyermekvállalásáról. Arról is jelennek meg újságcikkek, hogy a tradicionális modell nem kedvez a termékenységnek. Mi lehet az oka annak, hogy ma fölmerülnek olyan kérdések, amelyekről néhány évtizede hallani sem lehetett?
Téglásy Imre: E problémakörben kitűnő segítséget nyújthat számunkra a termékenységfogalom történeti vizsgálata. Mintegy háromszázharmincezer évvel ezelőtt készítették azt az istennőszobrot, amelyre a Golán-fennsíkon bukkantak, s amely anyaságra utaló idomaival jelzi, hogy az ősi kultúra, amelyben alkották, központi értéknek tartotta a női termékenységet. Sok ezer képzőművészeti és irodalmi alkotást hozhatnánk fel annak igazolására, hogy ezt egyéni és közösségi értékként kezelték a XIX. század végéig Magyarországon is. Az ipari forradalom után a kapitalizmus, majd a napjainkra világméretű imperializmus kialakulása alapjaiban rontotta meg ezt a modellt. Azelőtt a nők nem voltak kitéve olyan kényszerítő társadalmi késztetéseknek, hogy használjanak fogamzásgátlót, ennek eredménytelensége esetén pedig hajtsák el nemkívánatos gyermekeiket, vagy öljék meg újszülöttként. Ezeket bűncselekménynek tekintette a társadalom. Ha az összmagyarság mai termékenységi helyzetét tekintjük, azt látjuk, hogy a természetes termékenységet leginkább megközelítő magyar etnikai csoport a moldvai csángó, amelynek tagjai átlagosan négy-öt gyermeket nemzenek. A nyugati típusú gazdasági modell az anyagi javak termelési és fogyasztási képességét fetisizálja, ezt tartja az egyetlen központi értéknek. Európában az első súlyos támadást Szovjet-Oroszország intézte saját állampolgárai természetes termékenysége ellen, amikor a világháborúban, polgárháborúban és forradalmakban elesett férfiak pótlása érdekében a nőket gazdasági-politikai eszközökkel is kényszerítették arra, hogy a hadiipari termelésben dolgozzanak. De kisebb-nagyobb eltéréssel ugyanez játszódott le a nyugati típusú országokban. Margaret Sanger, a feminista fundamentalizmus egyik mintaképe szerint a nőket mindenekelőtt a termékenységgel együtt járó nyűgöktől kell megszabadítani. Ennek eszköze a fogamzásgátlás, abortusz és sterilizáció. E magát nőfelszabadítónak nevező, lényegében azonban nő- és termékenységellenes mozgalom mára odáig fajult, hogy egyik kedvence, a Princeton Egyetemen hírhedtté vált Peter Singer szerint nemcsak a magzati életkorú, hanem akár az egyéves gyermek is nyugodtan elpusztítható. Egy ilyen gyermek szerinte semmivel sem értékesebb, mint egy ugyanilyen korú kutyakölyök. Hasonló értelemben nyilatkozik John Harris manchesteri bioetika-professzor is, aki a világra jött újszülöttet is elemészthetőnek tartja, ha annak sérülését magzati korban nem fedezték fel…
Magyar Nemzet: Nemrég született hazánkban egy törvénytervezet arról, hogy az egyedülálló nők is vállalhassanak gyereket lombikbébiprogram segítségével. Ez konkurenciát jelenthet az amúgy is megtépázott hagyományos családmodell számára, viszont az előbb mondottak fényében üdvözlendő lehet, hiszen a termékenység irányába hat. Nem így van?
Csernus Eszter: Sajnos egy jó párkapcsolat vagy házasság esetében sem lehet biztosra venni, hogy a pár élete végéig együtt él, és megmarad az említett családmodell. Ráadásul az én korosztályomra jellemző, hogy sokkal tovább tanulnak a fiatalok. Mielőtt családot alapítanánk, érdemes biztosítani a megélhetést, a megfelelő lakhatási körülményeket; nem lehet a vakvilágba szülni gyereket, mert az felelőtlenség. Ugyanakkor viszont a nők hamarabb elérik a kort, amely után csökken az esélyük, hogy gyermekük lehessen, míg a férfiak – esetleg fiatalabb feleséggel – később is családot alapíthatnak. Ezért elsősorban ennek a generációnak és a női nemnek a problémája ez. Az is megfigyelhető, csökken az igény arra, hogy az emberek hosszú távra elkötelezzék magukat. A családalapítási kedv nemcsak azon múlik, hogy a nő emancipált-e vagy sem, hanem azon is, hogy a férfi akar-e gyermeket. Sok nővel beszélgettem, aki tartós párkapcsolatban élt, de kiderült, hogy a párjuk nem akart gyereket, és ezért szakítottak. Félreértés ne essék, nem akarom lebeszélni az embereket arról, hogy kétszülős családot alapítsanak, nincs vita köztünk abban, hogy két szülő mellett, szeretetteljes légkörben a legideálisabb felnőni, de nem ott látom jelenleg a választási lehetőséget, hogy két- vagy egyszülős családokat támogassunk-e, hanem ott, hogy egyszülős vagy egyszemélyes családok kialakulásához adjuk-e a nevünket. Ha ezek a nők egyedül nem vállalhatnak gyereket, akkor nagy valószínűséggel már nem fognak tudni családot alapítani, vagy ha találnak is később hozzájuk illő társat, esetleg már késő lesz arra, hogy szüljenek. Olyan nőkről van szó, akik érzelmileg és anyagilag is készek arra, hogy gyereket neveljenek. Kérdés, hogy kapnak-e erre esélyt. Egyébként az sem kizárt, hogy később találnak olyan férfit, aki gyerekkel együtt is vállalja őket, és így a gyermek kétszülős családban nőhet fel.
Magyar Nemzet: Hogyan szabályozza az európai jog a mesterséges megtermékenyítést?
Sándor Judit: Az európai jogi szabályozásokban még az sem egységes, hogy mi tekinthető reproduktív kornak; Dániában negyvenöt éves kor felett nem engedélyezik a mesterséges reprodukciós eljárásokat, míg Görögországban ezek ötvenéves korig vehetők igénybe. Franciaországban csak terápiás célokból és csak heteroszexuális párok számára hozzáférhető a mesterséges reprodukció. Németországban csak heteroszexuális párok, elsősorban házaspárok kérhetik ezeket az eljárásokat. Magyarország 1997-ben született törvénye európai mércével mérve a liberálisabb szabályozások közé tartozik. S most, hogy vannak nők, akik egyedül is készek gyermeket nevelni, a mesterséges reprodukciós ellátás révén gyermeket kihordani, vállalva a terhet, amelyet az ilyen fájdalmas és bonyolult kezelés jelent – ez fontos jelzés a társadalom számára. Nem volna szabad a feminista mozgalmak vadhajtásaként értelmezni. Természetesen egy társadalmi jelenség, így a nem önkéntes társtalanság és nem önkéntes gyermektelenség kezelése nem csak orvosi feladat.
Pálhegyi Ferenc: Nemcsak arról kellene beszélni, hogy születik-e gyerek vagy sem, hanem arról is: ha megszületik, milyen sors vár rá. Minden élőlény fejlődése attól függ, milyen környezetben cseperedik. Egy gyümölcsfa sorsa sem csak azon múlik, idejében megmetszik-e, hanem azon is, milyen talajba ültetik. A gyerek számára ez a talaj az emberi közösség. A tradicionális család a gyerek szemével nézve szülőpárból és testvérekből áll, aztán a nagyobb családból, ahol ott a nagynéni, nagybácsi, nagyszülők, s régen ott volt az egész faluközösség. A szűk család benne élt a nagyobb közösségben, és ugyanaz volt az értékrendje évszázadokig. Régen, ha a szomszéd megpofozta a gyereket, az nem volt olyan nagy eset, de ha ma a lakótelepen valaki rászól, felháborodunk, hogy mi köze hozzá. Ma már a gyerek nem a szűk családban él, s a nevelői hatásoknak csak egy része érkezik a családból. Ugyanakkor a fejlődéspszichológia több mint ötven éve ír arról, hogy a gyerek első és legfontosabb szükséglete a biztonságélmény. Felfedezték újra az anya-gyermek kapcsolat jelentőségét, rájöttek, hogy babusgatni, ringatni éppolyan fontos, mint szoptatni. De a biztonságérzethez nemcsak az kell, hogy a szülei szeressék a gyereket, hanem az is, hogy egymást szeressék. A tradicionális család lehet éppoly rossz, mint ha egyedül nevelné a gyereket az anyja, hiszen ha folyton villámok cikáznak odahaza, a gyerek úgy érzi, veszélyben van. A másik fontos tényező az, hogy a gyerek átélje saját jelentőségét, hogy a szülők odafigyeljenek minden fejlődési mozzanatára: már felül, kimond egy szót, bilibe végzi a dolgát, dicséretet hoz az iskolából, megszerzi a diplomáját. Azonkívül igen fontos, hogy a gyerek megfelelő kommunikációs mintákat kapjon. Buda Béla A szexualitás modern elmélete című kitűnő könyvében leírja, hogy teljesen spontán sajátít el a gyermek bizonyos kommunikációs módokat. Ha nem látja a szülei egymás iránti szexuális érdeklődésének megnyilvánulásait – amikor például a fiatal szülők egymásra mosolyognak, és megpuszilják egymást a konyhában –, nem fogja tudni, hogyan kell a kapcsolatot ápolni. Egy darabig az állami gondozott gyerekek voltak veszélyeztetettek ebből a szempontból, ma már azok is, akik családban nőnek fel.
Magyar Nemzet: Ha jól értem, a hagyományos család kategóriájába beletartozik, hogy az anya ismét tud a gyerekekkel és az otthonnal eleget foglalkozni, míg az apa dolgozik. Ezen a modellen kívül nem kaphatja meg a gyerek azt, amire a harmonikus fejlődéshez szüksége van?
Pálhegyi Ferenc: A nemi szerepminták nagyon fontosak. Hátránnyal indul az a gyerek, aki csak anyát lát, főként olyan anyát, aki kénytelen egyúttal apa is lenni. Igaz, a magyar gyerekek többsége amúgy sem lát férfit, csak a tévében, mondjuk Bud Spencert, akinek még van valamelyes humora, de Schwarzeneggernek például már az sincs, csak géppisztolya. A tévén nevelkedett kisfiúk számára a férfi egyenlő az agreszszivitással, és ez lesz nekik a minta. És nem mindegy az sem, hogy van-e a családnak követhető értékrendje. Ahol az apa elmondja a véleményét a Fradiról és a politikáról, a gyerek az ő alapvető attitűdjeit sajátítja el. Ez ma egyre kevésbé történik meg. Nem azért rántanék kardot, hogy állítsuk vissza erőszakkal a családot, ahol ott van az apa, anya és a gyerekek, hanem azért, hogy támogassuk az olyan közösségeket, ahol biztosítani lehet a gyermek kedvező fejlődési feltételeit. Erre viszont a hagyományos családnál alkalmasabbat nem tudok mondani, tehát mégiscsak ezt kellene erősíteni, nem az alternatívákat. Ez kiterjedtebb házassággondozással kezdődhetne, hiszen a család légköre, amelyben a gyermek felnő, amely a szükséges fejlődési feltételeket nyújtja számára, a házaspár egymás közti kapcsolatán múlik. A házasságápolás preventív gyermekvédelem.
Sándor Judit: A család ma már egyre kevésbé kényszerközösség, és egyre inkább szeretetközösség. A párok leginkább szerelemből házasodnak, nem külső elvárásoknak akarnak megfelelni. A válás jogszerű, s ha a szeretet helyett a közöny vagy a gyűlölet állandósul, a felek inkább kilépnek a kötelékből. Ez természetesen magasabb elvárásokat is támaszt a család intézményével szemben. Így egyre több gyermeket nevel csupán egyetlen szülő vagy válás után a szülő újabb házastársa. Bizonytalanság tapasztalható azon a területen is, hogy mennyiben biológiai és mennyiben érzelmi kötelék a szülő és a gyermek kapcsolata. Sokan a szülés után gyorsan visszakerülnek a munkába, és a gyermeket a továbbiakban nem is a szülők, hanem mások, nagyszülők vagy még inkább bébiszitterek nevelik. Számos esetben szinte megtapsolják a gyermeknevelés mellett kiugró munkahelyi teljesítményeket felmutató, idővel zsonglőrként gazdálkodó, de valójában elcsigázott nőket. Ezeknek a hamis és túlzó elvárásoknak azonban csak nagyon kevesen tudnak megfelelni. Nálunk az elmúlt évtizedekben az aktív munkavállalóknak egyszerre kellett eleget tenniük a megváltozott munkaerőpiac követelményeinek: nyelvet, diplomát, szakképesítést kellett szerezni, emellett a család megélhetését is biztosítani. Demokratikus társadalomban az emancipációs küzdelmek nem a másik nem ellenében és hátrányára történnek. A férfiak számára is előnyösebb, ha nem kell egy kis fizetésű, megalázott, a szexuális zaklatások miatt otthon síró-rívó feleség panaszait hallgatniuk esténként. Ha viszont a belátás csak a nők részéről történik meg, és hiányzik az új környezethez alkalmazkodó partner, valamint a munkahely, az iskola és a média érzékenysége az új elvárások iránt, akkor a változások visszás társadalmi mellékhatásokkal is járhatnak.
Téglásy Imre: Azzal egyetértek, hogy semmiképp nem helyes a kialakult helyzetért a nőket hibáztatni, ahogy a férfiakat vagy a gyermekeket sem. Ismét a társadalom, illetve a népesedés szempontjából közelítenék a kérdéshez: a mai társadalompolitikai közegben az ember látszólag szabadon rendelkezik a termékenységével, valójában azonban nem így van. Nemcsak nők vagy férfiak egyéni döntéséről, hanem egyfajta kényszerről van szó: társadalmi-gazdasági juttatásokért cserében vissza kell fogni a termékenységet, de ezt nem ilyen egyszerűen mondják el, hanem a szociálpolitika, az egészségpolitika nyelvén. Ez az oka annak, amit Csernus Eszter mond, hogy bizony későn tudunk házasságot kötni, s közben ketyeg a biológiai vekker. Mire rádöbbenünk, hogy jó lenne a család is, elveszítjük a szülővé válás lehetőségét. Én azt hiszem, a nagy nemzetközi politikát szenvedjük meg, miközben szabad egyéni döntésekről beszélünk. Mindenki áldozat, a nő is, aki nem tud párt választani és anyává lenni, s a férfi, aki a szocializáció miatt későn jut abba a helyzetbe, hogy családot alapíthasson. A biológiai érettséget túlságosan nagy fáziseltolódással követi a társadalmi érettség. A házasodás régen azt jelentette, hogy van házam, ahová elvihetem a feleségemet. Ma ez nincs, az állam kirabolja a családot, és kizsákmányolja a nőt, indirekt eszközökkel arra sarkallva, hogy hajtsa el a magzatot, ha teherbe esik…
Csernus Eszter: Az abortuszt szerintem megelőzni kéne, mégpedig a fogamzásgátló eszközök ismertetésével és támogatásával. Jelenleg egyetlen fogamzásgátlóra van tb-támogatás, azért, mert az egyben bőrgyógyászati gyógyszer is. Ezért egyébként csak akkor jár utána támogatás, ha bőrgyógyász írja fel. Ha nem segítik megfelelően hozzá a nőket, hogy elkerüljék a nem kívánt terhességeket, akkor sajnos nem meglepő, hogy sok az abortusz.
Téglásy Imre: Mindennek oka a nemi viselkedésünkig hatoló, mentálhigiénés romlást terjesztő rendszer, amely a keresztény értékrendtől elforduló európai társadalomra jellemző. Régen a nemiséget csak a házasságban fogadta el a társadalom, tehát szorgalmazták a házasság előtti nemi élettől való tartózkodást és a házasságon belüli hűséget. Ezt kéne újra megtalálni, és akkor elfelejtjük a nem kívánt terhesség fogalmát. Tudják, kik alkalmazták a spirál ősét? Sivatagi népek, akik kavicsokat dugtak a teve méhébe, hogy ne foganjon és ne essen ki a munkából. A mai társadalom, ez az abortuszdiktatúra építi napjaink magas Déva várát, s hogy álljanak a falak, ahogy a népballada mondja: az asszony szép fehér hamvát keverik a mészbe – vagyis a termelékenység oltárán feláldozzák a termékenységet. Az amazonoknak a legenda szerint levágták a fél mellüket, hogy jobban tudjanak nyilazni. Teljesítménykényszer az asszonyi rendeltetés megélése helyett.
Magyar Nemzet: De miért hűlnek ki oly gyakran a modern családi közösségek? S ha így van, lehetséges-e szembeúszni az árral?
Csernus Eszter: Meggyőződésem, hogy ez a folyamat nagyon komplex, és az okai is sokfélék. Adott viszont a helyzet, és mivel az idő kerekét nem lehet visszafelé forgatni, a mostani állapotokkal kell kezdenünk valamit. A választott eszközöknek, megoldásoknak mindenképp tekintettel kell lenniük az emberek, az érintettek szempontjaira, igényeire, emberi jogaira. Értelemszerűen a jognak is alkalmazkodnia kell, ugyanis a jog egyik elsődleges feladata, hogy létező társadalmi jelenségeket szabályozott, kiszámítható és garanciákkal védett mederbe tereljen – nem pedig az, hogy úgy tegyen, mintha a jelenség nem is létezne.
Pálhegyi Ferenc: Ahol közösségek hűlnek ki, az azért van, mert az önzés elfoglalta a szeretet helyét. Ennek – úgy vélem – nem csupán pszichológiai vagy társadalmi, hanem mélyebb, transzcendens oka is van: elfordultunk Istentől, a szeretet forrásától, és egyre távolabb sodródunk tőle. Az árral szemben úszni erkölcsi kötelesség, még akkor is, ha reménytelennek látszik.
Sándor Judit: A házasság intézménye egyre kevesebb európai országban minősül a családteremtés egyedüli formájának. Ugyanakkor az azonos neműek házasságát egyre több országban megengedik, s a nemi orientáción alapuló diszkrimináció legtöbb módozatát az országok kiiktatták jogrendszerükből. A gyermeknevelés továbbra is nagyon fontos az egyén élete szempontjából, ezért a gyermekvédelem áll a szabályozás középpontjában. A nemi szerepek és a munkaerőpiac megváltozása folytán átmenetileg nehezen birkózik meg a társadalom és a család ezekkel az új kihívásokkal. Ez természetes jelenség. Ugyanakkor az egyenjogú családtagok önkéntes közössége sokkal nagyobb támaszt jelenthet majd az egyén és elsősorban a gyermek számára, mint a kényszerből fenntartott családmodell.
Magyar Nemzet: Önök szerint miért vágynak gyerekre az egyedülállók és a homoszexuálisok is?
Pálhegyi Ferenc: A gyermek iránti igény éppolyan genetikailag belénk ültetett vágy, mint a bensőséges kapcsolat szükséglete. Aki ezt nem elégíti ki, az pótlékokban keresi a feszültségoldást, például hobbiállatot tart, „akiről” gondoskodhat, mint más a gyerekéről. De ismét mondom, nem szabad megfeledkeznünk a gyermek alapvető fejlődési szükségletéről, a kétnemű szülőpárról, akiktől nemi szerepmintát és kapcsolatépítő szeretetmintát kaphat.
Csernus Eszter: Azt hiszem, alapvetően mindenki vágyik arra, hogy szeretetet adjon és kapjon, és hogy átadja mindazt a tudást és örömet, amelyben neki része volt, vagy éppen olyan környezetet teremtsen, amely neki gyermekkorában nem adatott meg. Boldoggá tenni másokat tényleg a legnagyobb ajándék az ajándékozónak is. Emellett szerintem az emberek többsége szeretné, ha továbbörökíthetne magából valamit, ezért is merülhet fel, hogy ha egyedül is vállalnak gyermeket, a nők többsége szeretné kisbabáját saját maga kihordani.
Magyar Nemzet: Miközben egyre többet hallunk arról, hogy kinek és milyen kritériumok alapján legyen joga gyermeket vállalni, nem verekszünk azért a jogért, hogy hűséges, monogám párkapcsolatban élhessünk. Pedig ez a két dolog a közgondolkozásban összekapcsolódik.
Pálhegyi Ferenc: Amikor azért küzdenek az egyedül élők vagy az azonos nemű párok, hogy lehessen gyermekük, és az ehhez való jogot hangoztatják, akkor nézetem szerint a gyermek joga sérül, nevezetesen az egészséges pszichoszexuális fejlődéshez való joga. Az egyedülálló szülő csak az egyik nemi szerepmintát képes nyújtani. Aki pedig homoszexuális pár gyermekeként nő fel, azt szinte arra determinálja a környezete, hogy maga is homoszexuálissá váljon.
Csernus Eszter: Azért nem a monogám kapcsolathoz való jogért küzdenek egyének és társadalmi szervezetek, mert érzelmeket nem lehet jogi úton szabályozni. Ha nem jó valakivel egy háztartásban élni, akkor ezt nincs értelme erőltetni, hiszen az sem a felnőtteknek, sem a már megszületett vagy születendő gyermeknek nem jó. Egyébként az azonos nemű pár által fölnevelt gyermek nem fog automatikusan saját neméhez vonzódni; ha egyedül a szülők vonzalma határozná meg a gyerek szexuális beállítottságát, nem is létezhetnének melegek, hiszen eddig csak különböző nemű párok nevelhették a nyilvánvalóan heteroszexuális kapcsolatból származó gyereküket – s akkor hogyan is lehetséges, hogy mégis van, aki saját nemét részesíti előnyben? Sok kutatásra volna még szükség ebben a témakörben is, mert ilyen típusú családok híján csak feltételezéseket fogalmazunk meg. Kérdés továbbá, miért csak az azonos nemű párokról feltételezzük, hogy nem fogják tudni a hálószobában tartani a szexualitásukat, és ezzel veszélyeztetik a gyermekük fejlődését, miért gondolják, hogy az eltérő neműek minden esetben diszkrétek maradnak? Az egyedülállókkal kapcsolatban pedig: azokban az országokban, ahol régóta vállalhatnak gyermeket egyedülállók mesterséges úton, felmérték, hogy a gyerek szempontjából ez mit jelent. Megvizsgáltak kétszülős családokat, ahol természetes úton fogant a gyermek, valamint kétszülős és egyszülős családokat, ahol mesterséges úton fogant. Az alvási-evési szokások mellett, amelyek nem mutattak különösebb eltérést, azt is nézték, ki mennyi időt tölt a gyerekével, és kiderítették: a mesterséges úton fogant gyermekekkel még az egyszülős családokban is többet foglalkoztak a szülők. Emellett azt is vizsgálták, hogy a család többi tagjával, nagyszülővel, nagynénivel, nagybácsival milyen a kapcsolat; a kétszülős családnál tizennégy százalék tartott napi kapcsolatot a tágabb rokonsággal, az egyszülős családoknál ez harminchárom százalék körül alakult. Az egyedülállóknál baráti közösségeket is látogattak hetente legalább egyszer. Ilyenkor tehát átalakul a környezet szerepe, és sokkal többen vesznek részt a gyerek nevelésében, mint egy kétszülős családnál, és egyáltalán nem biztos, hogy a gyerek ettől hátrányt szenved.
Sándor Judit: A magánélethez és a családi élethez való jogot az európai emberjogi konvenció egyaránt védi. Azokban az országokban, ahol egyedülálló is örökbe fogadhat gyereket, diszkriminatív, ha valaki az örökbefogadó szexuális identitását firtatja. Egyébként én is úgy gondolom, évszázadokon keresztül neveltek eltérő szexuális identitású emberek egészséges gyermekeket. Régebben ugyan titkolniuk kellett, hogy homoszexuálisok, de ma már egyre többen merik ezt elmondani. Az európai jogi gondolkodás a családi élet és a magánélet tiszteletét egyaránt fontosnak tartja. Természetesen a gyermeknek is van magánélete, őt a családban is védeni kell, jogokkal körülbástyázni, így például védi a konvenció a gyermek többrétű kapcsolatát a felnőttekhez. Ugyanakkor védi a különböző szexuális identitású emberek magánélethez és családi élethez való jogát is. S létezik a diszkrimináció tilalmára vonatkozó szakasz, amely nemcsak a nemi identitásbeli különbségeket védi, hanem azt is megakadályozza, hogy a születési státus bármifajta hátrányos megkülönböztetés alapját jelentse a gyermek számára.
Téglásy Imre: Nem azt tartom a probléma megoldásának, hogy homoszexuálisok, leszbikusok vagy egyedülállók gyerekvállalását propagáljuk, hanem azt, hogy újra győztes és diadalmas állapot legyen apának és édesanyának lenni. Ez csak úgy lehetséges, ha a családot mint egyedül működőképes modellt tehermentesítjük, vagyis leválasztjuk róla az erőszakosan termelésközpontú gazdasági elemeket. Máskülönben – a herderi jóslattal ellentétben – nemcsak a magyarság pusztul el rövid időn belül, hanem a keresztény értékrenddel szembeszálló Európa is. Nem kétséges, hogy a hagyományos zsidó–keresztény családmodell súlyos válságban van, de ezt a válságot nem maga a modell, hanem, ismét mondom, a férfi- és női termékenység szemérmetlen kizsákmányolása okozza. A férfi és a nő monogám kapcsolatán alapuló házasság ezért nem produkál olyan termékenységet, amely a társadalmak működtetésére alkalmas lenne. A baloldaliságáról híres Bolognában, Itália központjában statisztikailag nem születik gyermek. Száz termékeny korban levő nő 0,8 gyermeket hoz a világra, tehát egyet sem. Ezzel szemben az iszlám világban, Kuvaitban átlagosan nyolc gyermeket nemzenek a férfiak, és ugyanennyit szülnek a nők. Oriana Fallaci azt mondja a gyűlöletbeszéd szinte minden klasszikus jegyét magán viselő könyvében: az iszlám titkos fegyvere a muzulmán nők méhe. Ha az iszlám népességrobbanást tekintjük, akkor ez statisztikailag kétségtelenül igaz, még Európában is. Csak az a kérdés, vajon az iszlám tehet-e arról, hogy az európai társadalom képtelen felmutatni a saját reprodukciójához szükséges gyerekszámot. A kontinens lakossága népességfogyás tekintetében az összeomlás küszöbén áll, Németországban háromszázezer magzati életkorú gyermeket telepítenek ki az anyaméhekből, és ugyanennyi külföldit importálnak az országba. Az európai társadalomnak el kell döntenie, folytatja-e a nők kizsákmányolását azzal, hogy álságos utakat kínál, aktatáskás nőket termel, akiket felszabadított az anyaság terhétől, vagy nők milliói számára vonzóvá tudja tenni az anyaságot, hogy másállapotukat ne terhességként, hanem áldott állapotként éljék meg. Ezt persze nem lehet diktatórikus módszerekkel elérni, de meg kell találni hozzá az utat. Egy termékeny és gondoskodó társadalom ihletét szolgáló politika sokat segíthetne. Sokáig az unió sem, Magyarország sem kerülheti meg ezt a kérdést.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
