Magyar karácsony

Vékony fél női hang segíti Jezovics feleségének tájékozódását.
– Ön az? – kérdi a hangocska.
– Kicsoda?
– Mármint… bocsásson meg, meg kell néznem… nekem csak ideírták, s én éppenhogy félállásban vagyok a kiadónál…
– Melyik kiadó?
Enyhe hang, félre:
– Hogy is hívnak minket, Dani?
Dani – odaát rávág:
– Fekete Pók.
– Bocsánat – bele a kagylóba… – megvan. Fekete Pók vagyunk, tudtam én magam is, csak itt annyi teendő vár rám… Szóval, Fekete Pók vagyok. Vagyis hát nem én… maga a kiadó a Fekete Pók. De nem mi adtuk ki a könyvet, amiről szó van, valami francia kiadó, aki megbeszélte az ön férjével, hogy bekapcsolódik a vitába.
– Milyen vitába?
– Dani – megint félre –, milyen vita is lesz a rádióban Jezovics úrral…? és mikor…? talán te tudod, nekem orrüreggyulladásom volt két hete, nem is nagyon hallok, tulajdonképpen helyre se jöttem… te tudod, Dani, mi lesz?
– A világegyetemmel?
– Nem, nem…
– Ma van az AIDS világnapja, Moszkvában megnyerte egy elég súlyos AIDS-es hölgy a Miss AIDS-et, nem arról lesz szó a rádióban? Van egy olyan kiadványunk, amely az AIDS terjedésével foglalkozik…
– AIDS-es… úgy értem… AIDS-szakértő az ön férje? Annyi mindenhez ért, talán az AIDS-hez is…
– Miről van szó tulajdonképpen, asszonyom…? Vagy ön hajadon?
– Nem, nem… Még csak az kéne! Anya vagyok. Viszonylag fiatal, de nem, az nem mondható, viszonylag idősebb anya…
– Bocsánat, és mit akar a férjemtől?
– Hogy ezt a könyvet, amit ugyan nem a Fekete Pók, vagyis nem mi adtunk ki, ismertesse vagy vitatkozzon vele, nem is tudom, csak ide volt írva… és én teljesítem az utasítást… ismerem is régről Jezovics urat… Ő mindenhez ért…
– De az AIDS… közelebbről nem érinti a mi családunk… érdeklődési területét, bár a mi családunkat minden érdekli, de most nincs az érdeklődésünk homlokterében az AIDS… Viszont nagyon sajnáljuk a szerencsétleneket…
– Nem, nem, én csak kapaszkodom abba, amit rám bíztak, s azt nem tudom pontosan, mi is…
– Akkor miért hívott bennünket? A férjemnek elég sok dolga van, itt a karácsony… töméntelen unoka, gyerek, vő, rokon satöbbi… Mit akarna?
– Tulajdonképpen magam sem tudom… Csak ide volt téve az íróasztalomra egy papír… Otthon olyan egyedül vagyok… itt a karácsony is… Maguk együtt vannak?
– Az egész család nem. Az képtelenség. Mi ketten. Vidék. Hó. Magány. Fenyő a kertben. Rákötjük a csillagokat. Aranypapír. De zeng. Fújja őket a szél. Hajlonganak a szélben. Semmi cukor. Semmi édesség.
– Inkább belső…
– Milyen belső?
– Úgy értem, talán inkább a lélek bensőséges édessége van önökkel a kertben… meg a szobában is… meg a faluban is… Falura…
– Igen. Szanda. Szanda vár.
– Az gyönyörű… Amíg együtt volt a mi családunk is… még nem váltunk el, lehet, nem is fogunk…
– Ki kell tartani.
– Hogy tetszik mondani?
– Ki kell tartani, akkor is, ha már nem bírjuk. Ez a karácsony. Nem?
– Mi nem váltunk el! Maguk elváltak? Én olyan magányosnak érzem magam, de bocsánat, az apjuk… mármint a gyerekeknek… Igaz, nagyon elhúzódott az orrüreggyulladásom, s így csökkent a hallóképességem meg a tűrőképességem is talán, meg a látásom is mintha romlott volna… Most mondja meg, asszonyom, idetesznek nekem egy utasítást, intézzem el ezt a könyvet, én vidékről járok be, az se könnyű… föltorlódnak a…
– Vonatok?
– Dehogyis! Azok jönnek-mennek! A gépek működnek, az emberek nem! Hogy szidtam azelőtt azokat, akik ilyen tájékozatlanul vágtak egy munkának… Miért is telefonáltam?
– A férjem… vitatkozzon… egy könyvről?
– Ez az, ez az! De jó maga! Biztosan szereti a férje! Engem is szeret. Főleg szeretett! Mikor megismertem, ő harminckettő volt, mintegy Jézus-korabeli férfi, én meg huszonhat. Elhúzódtam. Na, nem a férjemtől, ő megejtett… Úgy értem, a varázsával, pedig már huszonhat voltam… Nem feküdtem le addig senkivel… vagyis volt egy üldözőm, helyesebben rám tapadó, furcsa, szemtelen, de tehetséges fordító… azt hiszem, elég gonosz volt, de istenem, ki nem gonosz? Mondja meg!
– Csakugyan, sok gonosz ember van.
– Na, maga is azt mondja. Pedig maga jóindulatú. Hallom a hangján… sok a gonosz. A férjem nem gonosz, nehogy azt higgye, csak megvan a maga akarata.
– Erőszakos?
– Tulajdonképpen nem… Olykor elkapja a harag, az igaz…
– Veri?
– Miért verne? Karácsony van. Nem, nem ver. Régebben esetleg elröppent egy-egy arcul legyintés, de csak olyan gyermeki kedvességgel… Most már nem üt… úgy értem, haza se nagyon jön, de talán ismeri is, újságír, recenzál… tehetséges, tudja, azt hiszem, az a legnagyobb probléma, hogy tehetséges… S úgy tapasztalom, nálunk, úgy értem, magyar földön a tehetségesek valahogy szoronganak.
– És? Az érzékenység jele!
– Úgy van, úgy van! Milyen kedves! No, ő is érzékeny, ó, ó, szuperérzékeny!
– Ezért iszik?
– Asszonyom, honnan tudja?
– Maga mondja, szuperérzékeny, nem tudja megvalósítani önmagát, s az ilyenek gyakran isznak. Könnyítenek magukon. Istenem. Haljanak meg?
– Jaj, asszonyom, milyen kedves! És milyen igaza van! Nos, nem olyan durva. Csak bántják a dolgok. Magyarországon mi van rendben? Semmi. Nincs igazság, szemetesvödör, elegendő ampulla, vérátadás, drága a szemüvegtok… Most össze is tört.
– Ő?
– Nem. Nem egészen. Mióta orrüreggyulladásom volt, érzékeny az orrom bőrfelülete.
– Behúzott egyet?
– Várjon! Begyulladt az orrtövem. S akkor valahogy a vállával nekem sodródott… Nem vérzett az orrom, csak eleredt. Tudja, az orrüreggyulladás milyen érzékennyé teszi a felhámot is… Na, így.
– Behúzott egyet?
– Annyira tehetséges! Ha látná. Ha tudná! Csak nem mindenütt fogadják el az írásait. Verset is ír… na, az a legrosszabb. Nincsen versrovat a napilapokban!
– Vissza kellene állítani. Kádárék közöltek verseket a sajtóban.
– Na ja! Kádárék! Hol van az már! Karácsonykor akkora melléklet volt, hogy két hónapig volt belőle gyújtós! De valahogy a mai napilapok inkább vitatkoznak. Nem így látja?
– De.
– Nem is maguknak, maguktól írnak, hanem mintha mindig reflektálnának egy másik lapra, egy ellenségre… Pont most! Pedig karácsony a béke ünnepe… Hónapja… Miket beszélek!
– Jól mondja. Isznak a költők.
– Hogy maga milyen aranyos! Ugye? A múltkor hallottam egy rigmust az írószövetségben… Na, abból is van már vagy nyolc – azelőtt egy is elég volt, megvoltak, a férjem se tudja, melyikhez ragaszkodjon, már nem is annyira az eszme érdekli, inkább…
– Az ivótársak?
– Jaj, asszonyom, maga a vesémbe lát… Így van! A pia! Bocsásson meg, de ők így mondják…
– Maga is iszik?
– Én? Mért innék?
– Úgy is mondhatná, mért ne innék?
– Keveset. Este. Alig. De nem is ez a baj. Az egész. Ez a karácsony is… Ideteszik nekem ezt az utasítást… hívjam fel Jezovics urat, szervezzem be… na, nem úgy, mint a régi időkben… A rádió-előadásba…
– De miről van szó?
– Dani – félreszól a kagylóból –, mi is az a francia könyv, apátok is fordított bele… Az angyal énekel vagy mi a nyavalya… világsikere lett, jön az a belga színésznő, Európa-díjas… az is el van ragadtatva tőle… az ezotériáról… hogy más világból valók vagyunk… az angyallal kell összeköttetést teremtenünk…
– Mennyből az angyal?
– Nem egészen, de felülről… Kedves asszonyom… Annyi új vallás van, én már ki sem ismerem magam… Szóval az írószövetségben hallottam a rigmust, mondtam már?
– Nem.
– Ők ringatták magukat erre a rigmusra: „Három ember, öt részeg – ez a magyar költészet!” Nem jó?
– De. És hova kellene mennie rádió-előadásra a férjemnek?
– Hát valamelyik rádió vendégül látja önöket, őket, akik vitatkoznának a világhírű könyvről… Papokat is hívnak. Nem tudom, nem kellene Jezovics úrnak is egy papot hívnia? A papok értenek az ezotériához, nem?
– De. És nem isznak annyit, mint a költők.
– Hallotta, hogy XVI. Benedek… a másságról…
– Hallottam. Hova kell a férjemnek mennie?
– Nem tudom… Dani – félre –, hova is kell mennie a Jezovics úrnak…?
– Majd megmondom.
– Ő kezeli a számítógépet. Utánanéz. Nagy felhajtás lesz. Karácsony, az biztos. De hogy mikor? Nem írták ám ide. Csak hogy intézkedjem… És mindenütt ez van. A biztosítónál is. Nem lehet elintézni semmit. Magyar színésznőket is behívnak, hogy olvassanak föl ebből a könyvből. Meg lesz egy futurológus. Hogy milyen lesz a karácsony 19… Dehogyis… 2007-ben. Nem tudom, miért.
– De hova menjen a férjem?
– Elküldjük. Megszervezem. Ez a dolgom. Persze nem fizetnek, csak éhbért. De dolgozom. Jön a karácsony. A férjemnek meleg zoknit veszek, eddig sose vettem, olyan kispolgári, de újabban olyan hideg este a lába, mintha kihűlne. Sokat kóborol persze az utcákon. Magányosnak érzi magát. De karácsonykor fölenged. Mint a fagy.
– Akkor legyen szíves elküldeni a könyvet… ha meglesz… és hogy hova kell mennie… és hogy mikor… Ilyenkor karácsonykor fölgyülemlik a munka…
– Ugye! És annyi kisegyház is hívja Jezovics urat… Én pedig azt hiszem, csak egy Isten van, nem?
– De.
– Jaj, asszonyom… bocsásson meg… Le kell tennem a kagylót, eleredt az orrom vére… Majd mindent kiderítek! Nahát… Összekenem az iratokat! Majd hívom, drága!