A felelősségtudat felébresztése
Rocco Buttiglione filozófus, az olasz kormány európai ügyekért felelős minisztere: – Ha egy valóban szabad társadalomban élsz, nem érhet vád amiatt, mert bizonyos dolgokról mást gondolsz. Akkor bátran nevén nevezheted a dolgokat, s senki nem próbálja megszabni, miről mit gondolj. Egy ilyen világban az igazság formálja az ember életét. A ma Európájában azonban, de szerte a világon máshol is, gyakran nem mondhatod ki ezt az igazságot anélkül, hogy meg ne bélyegezzenek, vagy ki ne forgassák a szavaidat. Akik ezt teszik, abban bíznak, hogy elhisszük: ha nem mutatnak meg bizonyos dolgokat, akkor azok nem is léteznek. Ha pedig szembe mersz menni az ő elképzeléseikkel, azt mondják, ellenség vagy. Sokan ezt egyszerűen politikai korrektségnek hívják, holott a korrektség pont nem ezt jelenti. A kulturális különbözőségekről, Európa jövőjéről ugyanakkor csakis szabadon, tabuk nélkül beszélhetünk. A franciaországi zavargások után például biztos, hogy többet és bátrabban kell foglalkoznunk a bevándorlás jelentette kihívásokkal. Le kell szögezzük, hogy kulturális különbségek igenis léteznek, ami nem jelenti azt, hogy valaki származása vagy bármi más okból többet vagy kevesebbet érne társainál. Ha valaki külföldről érkezik, el kell fogadnunk őt olyannak, amilyen. Ugyanakkor vannak szabályok, amelyeket neki is be kell tartania. Értetlenül állok például az olyan esetek előtt, amikor valaki azt mondja, Olaszországban ne használjuk tovább a keresztet mint jelképet, hiszen bizonyos emberek számára az kirekesztést jelent. Ez persze már nemcsak erkölcsi, hanem politikai kérdés is, a politikát azonban rá kell döbbenteni, hogy Európa előtt csakis egy út, a keresztény értékeket követő út áll. Magyarország számára éppúgy, mint hazám számára, hiszen kultúránk és jövőnk sok szempontból közös.
A jelenlegi politika ugyanakkor nem mindig veszi ezt figyelembe, így például egy magyar munkavállalót nem ruház fel ugyanazon jogokkal, mint a közösség más tagjait. Ezeket a szabályozásokat én teljesen értelmetlennek tartom, hiszen elválasztanak, s nem összekötnek bennünket.
De a politika ma még a családokat sem támogatja kellő mértékben, s nem tesz semmit a divat ellen, ami azt mondja: építs karriert, légy sikeres, aztán ha marad időd, alapíts családot is. Nekünk, akik tehetünk valamit ez ellen, meg kell teremtenünk annak a feltételét, hogy az anyák otthon maradhassanak gyermekeikkel, hogy megértsék a dolgok fontossági sorrendjét. A kereszténység rám igen nagy befolyással volt, ez határozta meg, hogyan alakult az életem. Erre alapozom azt a véleményemet is, hogy a nők helyzetének rendezése, a felelősségtudat felébresztése a legfontosabb tényező, amely megmentheti Európát. A siker érdekében persze többet kell foglalkoznunk a fiatalokkal, befogadóbbá kell tennünk a munkaerőpiacot, kedvezőbb adózási feltételeket, családtámogatást kell teremtenünk, s mindannyiunknak rá kell döbbennünk: a gyermek és a család valódi áldás. Erre kötelez minket hitünk s egyben a közös jövőnkért érzett felelősségtudatunk is.
Sokan vannak, akik azt mondják, a mai, modern világban már nincs szükségünk a régi értékekre, azokat nyugodtan lecserélhetjük olyan világi élményekre, mint a közösségeket leépítő túlzott individualizmus vagy a hedonizmus. Éppen ezért én valóban féltem Európát, ugyanakkor mégsem nevezhetem magam pesszimistának. Vannak ugyanis jelek arra, hogy a folyamatok nem mentek el végleg rossz irányban, s éppúgy, mint Amerikában, a kontinensünkön is van remény az értékek felélesztésére. A konzervatív politikának támogatnia kell, hogy a család, a közösség fogalma ismét a középpontba kerüljön, ezért küzdök én magam is, s hiszem azt, hogy nem vagyok kisebbségben.
Az illúzió is jobb a semminél
Síklaki István szociálpszichológus, tanszékvezető (ELTE): – A franciaországi zavargások összetett okokra vezethetők viszsza, számos síkon elemezhetők. Vannak tág horizontú gazdasági, szociológiai, történelmi síkjai, amelyek a globalizációnak nevezett jelenség nehezen megfogható, még nehezebben befolyásolható következményeit foglalják magukban. Ebbe a körbe illeszkedik a Huntington-féle civilizációk harca elgondolás is, amelynek jegyeit világosan felfedezhetjük a mostani konfliktusokban. Vannak azután olyan síkjai, amelyek a csoportok közötti viszonyok szociálpszichológiájával jól leírhatók, s végül vannak egészen ad hoc mozzanatai is. A franciaországi és a hozzá hasonló (például a legutóbbi Los Angeles-i) zavargások alapjai a csoportok közötti konfliktusok. A csoportok közötti konfliktusok kikerülhetetlenek, a mértéküket azonban bölcs politikával kezelhető szinten lehet tartani. Ez utóbbi nem sikerült eléggé az elmúlt évtizedek francia kormányainak (sem). A konfliktusok motivációs alapját három tényező adja meg. Először is minden csoport – ebben az esetben a francia többség, valamint a bevándorlók és leszármazottaik – úgy érzi, hogy a javak elosztásánál igazságtalanság éri. Másfelől úgy érzi, hogy a saját csoportja különb a másik csoportnál, s ehhez megtalálja a megfelelő értékrendet – kereszténység, demokrácia, iszlám, igaz hit. Harmadrészt a másik csoportot és annak tagjait sztereotípiák, előítéletek szemüvegén át szemléli, ami elősegíti az előbbi két motívum hatására kialakuló negatív képet és érzelmeket. Ezt a torz percepciót fokozza az elzártság, a kommunikáció, a személyes érintkezés hiánya – esetünkben a gettószerű elővárosok szegregált léte.
Egy másik alapvető szociálpszichológiai motívum a kontroll igénye. Életbevágóan fontos minden ember és minden embercsoport számára, hogy azt érezze, van befolyása az élete szempontjából fontos dolgokra. Ez igaz lehet egy elnyomó rendszerben is, amilyen például a paternalista Kádár-diktatúra volt. A háztájival, a közösből eltulajdonított javakkal és egyéb társas trükkökkel az emberek megteremtették a maguk számára a kontroll bizonyos fokának érzését, olykor csak illúzióját. De az illúzió is jobb, mint a semmi. A francia jóléti állam szociális támogatási rendszere éppen ettől a kontrollérzéstől fosztotta meg az elővárosok munkanélküli lakóit, különösen a fiatal nemzedékeket már huzamos ideje. Akik a televíziós tudósításokat látták, azoknak feltűnhetett, hogy itt szó sincs nyomorról. Magyarországon tömegek volnának elégedettek azzal az életszínvonallal, amit láthattak, s ami valóban meg is van (kérdés, hogy meddig tartható fenn ez a rendszer, sejthető, hogy már nem sokáig). Mégis, a viszonylagos fizikai jólét másodlagos a kontroll hiányához s az ezzel együtt járó céltalanság érzéséhez képest. A kontroll tartós hiánya óhatatlanul súlyos feszültségeket idéz elő emberben, csoportban egyaránt. A mostani zavargások ennek a feszültségnek a kipattanását jelentették.
Érdekes és a szociálpszichológiában jól ismert szerepet játszott a zavargások szétterjedésében a média. Az agresszív cselekedetek modellként szolgálnak és utánzást váltanak ki, ez így van, amióta világ a világ. A tömegmédiumok azonban ezt a modellt rendkívül gyorsan és hatékony sugározzák szét, ráadásul természetüknél fogva sarkított módon mutatják be az eseményeket, ami még inkább utánzásra serkenti azokat, akikből valamennyi empátiát vált ki az, amit látnak.
Az európai demokráciák számos válságban megmutatták, hogy lassan, de hatékonyan képesek alkalmazkodni a változó társadalmi körülményekhez. Erre most is jó esélyük van, s talán a zavargásoknak meglesz az a pozitív hatásuk, hogy kellőképpen ráijesztettek a többségi társadalmakra, ami akár oda is vezethet, hogy régen esedékes, de rövid távú érdekek miatt rendre elhalasztott mélyreformokat megvalósítsanak. Nekünk pedig különösen fontos, hogy „vigyázó szemünket Párizsra vessük”, mert ne áltassuk magunkat, a roma kisebbséggel kapcsolatos helyzet nem kevésbé konfliktusterhes, s az alapvető szociálpszichológiai motívumok is hasonlók. A mindenkori magyar kormányok pedig éppúgy elhanyagolják ezt a problémát, ahogy tették a mindenkori francia kormányok.
A rendszer csődje
Michel Wieviorka szociológus, a párizsi Ecole des Hautes Etudes professzora: – Ez év júliusában, a londoni terrortámadásokat követően számos francia gondolkodó és politikus jutott arra, hogy a véres merényletek egyértelműen az úgynevezett brit integrációs modell bukását jelzik. Nagy-Britannia sokáig Európa kulturálisan legszínesebb és legnyitottabb országának tűnt, sajátos politikája révén azonban a különféle bevándorló, főként iszlám közösségek olyannyira meggyökereztek, hogy a fővárost ma már gyakran csak „Londonisztánként” emlegetik. Ellentétben a 2001. szeptember 11-i terrorcselekményekkel, az elkövetők aztán nem is távoli szegény országokból, hanem éppen a brit társadalomból érkeztek. Franciaországban három hónappal a merényletek után robbantak ki a három héten át tartó városi zavargások, amelyekből szintén nem nehéz arra következtetni, hogy a szociális és bevándorlási rendszer Európa másik nagyhatalmában is csődöt mondott. Az, hogy fiatal gyerekek kocsikat, buszokat és iskolákat gyújtanak fel, nem vezethető le egyszerűen a szociális kirekesztettségre és a köztársaság intézményeinek válságára vagy éppen arra, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség csodás ígérete odalett.
A kilencvenes évek közepén Franciaországot halálos áldozatokat is követelő terrortámadások sorozata sújtotta, s bár sokan már akkor a nemzetközi terrorizmusról beszéltek, a szálak valójában rendre a szegény külvárosokba vezettek. Tehát az elkövetők éppúgy a helyi társadalomból kerültek ki, mint évekkel később Londonban. A nyolcvanas évek elején Anglia számos városi zavargás színhelye volt, ezek közül a legsúlyosabb Brixtonban zajlott. Vagyis noha az Egyesült Királyság multikulturális, a különböző emberek vegyítését támogató, Franciaország pedig az ettől jelentősen eltérő, az egyenlőség és a helyi kultúra elfogadására építő republikánus politikát folytatott, végül egyik modell sem bizonyult sikeresnek. A Nyugatnak most válaszolnia kell az ebből fakadó kérdésekre, majd határozott lépéseket kell tennie a célok elérésére. Az ügy szempontjából legfontosabb kihívás az integráció, amelynek hatékonyabb szociálpolitikát kell jelentenie, olyat, amely véget vet a kirekesztésnek, a tömeges munkanélküliségnek, az óriási egyenlőtlenségeknek, a rasszizmusnak, vagyis azoknak a káros tényezőknek, amelyek más országokban is komoly gondot jelentenek, elég csak a magyarországi cigányságra gondolni.
Ha Európa sikeres akar lenni, két feltételnek mindenképpen eleget kell tennie. Egyrészt politikai súlyt kell szereznie magának, amire a jelenlegi vezetők a jelek szerint nem képesek. Másrészt képessé kell tegye magát arra, hogy komolyabb részese legyen a világgazdasági folyamatoknak, ami pillanatnyilag szintén nem reális. Úgy tűnik, a baloldal több problémával küzd, mint a jobboldali kormányok, hiszen előbbiek teljesen elvesztették a hozzájuk társított szociáldemokrácia-értékeket, a képességet arra, hogy valódi válaszokat adjanak a szociális kérdésekre, vagy hatékony politikai programokat dolgozzanak ki. Az Egyesült Királyságban Tony Blair egyre távolabb kerül a klasszikus Munkáspárttól, Franciaországban pedig a baloldal teljesen belefeledkezett abba, hogy mindenáron ő adhassa a következő elnököt. Németországban más a helyzet, hiszen a nagykoalíciónak nem lesz egyszerű dolga egyszerre kifejezni a szociáldemokrata és a neoliberális értékeket. A kihívás tehát nem más, mint hogy miközben Európa liberális gazdaságpolitikát épít, miként adhat hangot olyan fontos értékeknek, mint a szolidaritás vagy a szociális igazságosság.
Fenyegető globalizmus
Gazdag Ferenc egyetemi tanár (Kodolányi János Főiskola), külpolitikai szakértő (Teleki Intézet): – Mint minden fejlett országban bekövetkező „működési zavar”, úgy a párizsi külvárosokat elborító zavargások esetében is a tömegkommunikáció keveset tudott segíteni az események mögött álló összefüggések tisztázásában. Már a megnevezés is gondot okozott. Olvashattunk mindenfélét az éhséglázadástól a faji zavargásokon és a csőcselék randalírozásán át a Párizs környéki fiatalok megmozdulásáig. A nevetségesség határát súroló eufemizmus volt például, amikor Dominique de Villepin miniszterelnök az erőszakos cselekményeket az „antirepublikánus akarat megnyilvánulásának” nevezte. Igazából ma sincs egy elfogadott terminus mindannak megjelölésére, ami történt. Sokféle összetevőre kell utalni. A sajtó közülük értelemszerűen legtöbbet a franciaországi okokkal foglalkozott, egyaránt utalva a gazdaság, a munkanélküliség, a szociális rendszer és a politika működési zavaraira. Nem nagyon ismeretesek ugyanis a szélesebb közönség előtt az olyan tények, hogy az EU egyik pillérének tartott Franciaország komoly gazdasági gondokkal küszködik. A tíz százalék körüli átlagos munkanélküliség önmagában is magas, de az országban található mintegy 700 „problémás” lakótelep környékén ez az adat a 20-30 százalékot is eléri. A legális munkaerőpiacról kiszoruló, többnyire afrikai családokból származó fiatalok így tömegesen fordulnak a bűnözés, például a drogkereskedelem felé. Ugyancsak a kevésbé ismert tények közé tartozik, hogy a külvárosokban kirobbant zavargások hátteréhez közvetlenül kapcsolható a francia bevándorlási politika. A gyarmati időszak óta Franciaország népessége lassabban nő, mint a konkurens hatalmaké. A demográfiai deficitet ellensúlyozandó Párizs folyamatosan bátorította a bevándorlást. A globalizáció keretében struktúrát váltó francia gazdaságból azonban kiszorultak az alacsony képzettségű munkaerőt igénylő ágazatok, s az elmúlt két évtizedben ennek hatására radikálisan megváltozott a bevándorlás megítélése is.
Ráadásul a bevándorlók alkotta közösségek gyarapodása mind élesebben vetette felszínre a republikanizmus bevándorláspolitikájának ellentmondásait. Ez nem francia sajátosság, hasonló kudarcokat látunk másutt is: már az amerikaiak sem emlegetik a „melting pot” (sokféle ember keveredése) üdvözítő mivoltát, az angolok multikulturális modelljének kudarcaira elég legyen megemlíteni a Birmingham külvárosait lángba borító összecsapásokat vagy akár a londoni merényleteket. Talán még a németek „vendégmunkás-koncepciója” okozza a legkevesebb fejfájást. Mindenesetre a franciák hosszú ideig tudtak hivatkozni arra, hogy a republikánus stratégia összességében működik. A lángra lobbantott autók ezrei mintha azt jeleznék, hogy ez nem így van.
Az okokat Európára kivetítve is érdemes elemezni. Talán nem kell bizonygatni, hogy az Európai Unió kritikus fejlődési pontjához érkezett: egyfelől egy újabb jelentős bővítésen van túl, másrészt egyre több hatáskör kerül közvetlenül Brüsszel felügyelete alá. Az integráció keretét nyújtó világpolitikai és világgazdasági feltételek azonban közben radikálisan megváltoztak, amiért elsősorban a globalizáció tehető felelőssé. A tagállamok politikai elitjének olyan kérdésekre kell közös választ találniuk, amelyekről eleddig sohasem sikerült megegyezni, például arra, hogy mi lesz az integrációs folyamat vége, milyen modell követése a legkedvezőbb az unió számára. A föderalisták szerint kontinensünk csak akkor lehet versenyképes, ha brüsszeli központtal létrehozzuk a valódi Európai Egyesült Államokat. Hogy ez jó megoldás lenne-e, azt nem tudhatjuk, félő azonban, hogy más lehetőség nem lesz, mint hogy az EU a még integráltabb egység irányába haladjon. Jelenleg azonban még hiányzik ehhez a közös akarat, a tagállamok vezetői ragaszkodnak szuverenitásukhoz, gyakran tehetetlenségre ítélve ezzel a közösséget.
Aggasztó párhuzamok
Michael Lissack, a CEU Business School vendégtanára, gazdasági szakértő: – A Franciaországban történtek után nem csoda, ha a magyar emberek fejében is megfogalmazódik a gondolat, vajon Budapesten is megismétlődhet-e az, ami a gazdag nyugati ország szegény elővárosaiban. A kirobbant zavargásokat a legtöbb francia politikus és médium a nem francia „söpredék” bajkeverésének titulálta. Ezzel szemben úgy vélem, a jelenlegi zavargások segítségével a francia társadalom egy szegmense tipikusan francia módon fejezte ki a szociális korrekció iránti igényét. Elég csak arra gondolni, hogy a külvárosban kirobbant erőszakos cselekményeknek, illetve a vasutasok, a szolgáltatásban dolgozók vagy a személyszállítási alkalmazottak sztrájkra való hajlama között sok hasonlóság van. De utalhatunk akár arra is, hogy 1871-ben a kommün a fél fővárost felégette. Ezúttal a sztrájkolók külseje jelentett különbséget – a média bőrszínük és vallásuk miatt használta inkább a „zavargás” és nem a „sztrájk” kifejezést. S hogy mi jellemezte még az incidenseket? Az összehangoltság, a tömegesség, az erőszak, a hatóságokkal való szembeszállás s a sajtó kiemelt szerepe, hisz a tévék és az újságok vezető hírként számoltak be a történésekről. Most a bevándorlók második-harmadik generációja robbantotta ki a zavargásokat, akikre vonatkozóan nem kell jellemzőbb adat, mint hogy körükben a munkanélküliség aránya másfélszerese az átlagnak. (Megjegyzendő, a zavargások megfékezéséhez egyébként nem lett volna többre szükség, mint a franciaországi sms-forgalom leállítására, esetleg a mobilhálózat egy rövid ideig történő kikapcsolására.) A történtek két olyan kényes kérdésre hívták fel a figyelmet – a rasszizmusra és a gazdasági integráció hiányára –, amire a történelmi francia válasz az volt, hogy ezek a problémák nem is léteznek. Ennek az elfojtásnak eredménye a zavargások robbanásszerű jelentkezése.
A romákkal kapcsolatban Magyarországnak ugyanazzal a problémával kell szembenéznie. Több mint hétszázezer roma szenved az oktatás hiányosságaitól, a szegényes lakhatási körülményektől, a rossz egészségügyi ellátástól, illetve a tartós munkanélküliségtől. Mindezzel párhuzamosan 2030-ra a romák Magyarország lakosságának több mint húsz százalékát teszik majd ki. A tagadás itt sem lehet hosszú távú megoldás; mik lehetnek az alternatívák? A franciaországi zavargások jó példának tekinthetők az olyan szituációkra, ahol fontosak az úgynevezett gyenge jelzések (weak signals – olyan jelzések, amelyek megfigyelhetők ugyan, de a hatalom figyelmen kívül hagyja őket). Ilyen lehet a munkanélküliség, a gyengülő jóléti rendszer, az asszimiláció hiánya vagy az egyre erőteljesebb módszerek a sztrájkok terén.
Ezen jelzések Magyarországon is megfigyelhetők a romákkal kapcsolatban, ám a felülről lefelé irányuló akciók, azaz a központi kormányzati politikák önmagukban nem segítenek a problémákon. Magyarországnak ezért ki kell egészítenie a meglévő romaprogramokat elsősorban a közösségi vezetőkre és a potenciális oktatókra fókuszáló intenzív nyelvi és műveltségi oktatással. Fontos a pozitív helyi példák nyújtása és a roma szociális hálózat összekapcsolása az ország többi részével. Intenzív lépéseket kellene tenni azért, hogy több száz roma diák sikertörténetét lehessen példaként állítani a közösség elé.
Kérdés persze az is, mit lehetne tenni a társadalomban széles körben elterjedt előítéletek és diszkrimináció ellen. Több országban, közösségben – például a nagy egyesült államokbeli városok bandáinál, a szintén egyesült államokbeli illegális latin bevándorlók közösségében, illetve a franciaországi első generációs fekete bevándorlók között – is számos párhuzam figyelhető meg. A megoldást éppúgy, mint az ő esetükben, Magyarországon is a kis lépések jelentik.
Az értékek hanyatlása
Gereben Ferenc szociológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára: – A magyar társadalom a hatvanas években – ízlésvilágát és kulturális orientációját tekintve – közelebb állt az ideák szintjén létező Európához, mint manapság, az Európai Unió tagjaként. Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy a Kádár-rendszer az európai értékek hatékony képviselője lett volna, hanem csak azt, hogy a Kádár-diktatúra „kemény” korszakában a rendszer ellenében, attól való menekülésként, védekezésül komoly mértékű és színvonalú kulturális aktivitás jelentkezett. Ki hinné például, hogy a hatvanas évek első felében többen olvastak Magyarországon, mint az ezredfordulón. Az aktuálisan olvasott írók élmezőnyének erős másodvonalában hajdanán olyan nevek szerepeltek, mint Hugo, Tolsztoj, Zola, Balzac, Thomas Mann, Dickens stb. Helyettük most amerikai bestsellerszerzők és hazai követőik uralják a mezőnyt. De ne csak az olvasás területéről hozzunk példát, hiszen az olvasói tevékenység – az elektronikus médiumok térhódítása miatt – speciális helyzetűnek tűnhet. Ha a zenének, a filmnek és magának a televíziónak a kommersz igényszintű közönségét próbáljuk behatárolni, két-három évtizeddel ezelőtt ez a kategória a felnőtt népességnek mintegy a felét tette ki, manapság viszont 70-75 százalékát. A kultúra társadalmi szerepe jelentősen megváltozott: a diktatúrában a hatalom is, a társadalom mértékadó része is – természetesen más-más okból – fontosnak tekintette. A kultúra most néhány zajos és nagy PR-támogatást kapó akciót leszámítva elveszítette kiemelt szerepét. A folyamatot főbb tendenciáira egyszerűsítve elmondhatjuk, hogy miközben az elit- és a tömegkultúra közötti távolság nőtt, a befogadás helyébe egyre inkább a fogyasztás, a kulturális érték helyébe pedig az eladhatóság lépett.
Miért baj mindez, a kultúra szűkebb körein túlra tekintve? Többek között azért, mert a szellemi kultúrához való kapcsolódás mértéke és minősége nemcsak önmagában értelmezhető, hanem olyan általános értékek viszonylatában is, amelyek egy demokratizálódó társadalom hatékonyabb működéséhez szükségesek lennének. Így például a magasabb igényszintű kulturális-művészeti orientáció erősen vonzza a kreativitás, a tolerancia és a harmonikus személyiségre való törekvés értékeit. És a sort folytathatjuk: a kulturális fogékonyság együtt jár a magyar társadalom jövőbeli esélyeinek az átlagosnál bizakodóbb és a nemzeti önkép kiegyensúlyozottabb megítélésével. A kultúra fontos kapcsolatot tart az egyéni és a kollektív identitástudattal is: az azonosságtudat negatív, töredékes formációja a kulturális teljesítmények hiányához kötődik; míg a tudatosabb, kidolgozottabb identitásalakulatok általában a magasabb kulturális igényszint velejárói. Magyarország sajnálatos módon úgy tűnik, egyre inkább elveszíti saját kulturális értékeihez való ragaszkodását.
Leszámolás a tabukkal
Szájer József európai parlamenti képviselő, az Európai Néppárt frakcióalelnöke: – A franciaországi zavargások láttán szerte kontinensünkön újra megfogalmazódott a gondolat, hogy Európa értékei végveszélybe kerültek, sőt egy részüket talán már örökre el is veszítettük. Ha azonban jobban a dolgok mélyére nézünk, rájöhetünk, hogy Európa igen mélyen gyökerező értékei nem buktak meg, mindössze a hagyományainkat pusztító ’68-as eszmék fulladtak ki, érkeztek el szükségszerű végükhöz. A liberálisok eddig minden erejükkel gyengíteni próbálták azt, ami öszszetartja Európát, s azzá teszi, amilyennek mi szeretjük. Nem számoltak azonban kultúránk mélységével és erejével, ami viszont a másik oldal, vagyis a mi számunkra ad reményt. Úgy vélem, hitünk, a hagyományos, régi értékekhez való viszszatérés, valamint az olyan összetartó elemek, mint a család, a közösségek, a régiók vagy a nemzetek erősítése, még megmenthet minket a rombolástól. Ez utóbbiakra gondolt egykor Bibó István is, mikor a „szabadság kis köreiről” beszélt. Tény, hogy az egykor nagy ámulattal figyelt Nyugat-Európa az elmúlt évtizedekben rendkívül multietnikussá vált, s ez óhatatlanul új társadalmi problémákat hozott. Megnőtt például az idegenellenesség, sőt ma már komoly népszerűségnek örvendő pártok építik filozófiájukat erre. Ezzel párhuzamosan a bevándorlók egy része a gyakorlatban mit sem érez abból, hogy jogilag ő is teljes értékű állampolgár, hiszen valójában óriási szakadék tátong a gazdagnak mondott társadalmakon belül is. S miközben egyesek fennen hangoztatják diszkriminációellenességüket, gyakran azt látjuk, hogy szavaik és tetteik közt semmiféle összhang nincs.
A liberális gondolkodók egy dolgot azonban elértek: nyelvi tilalmakat állítottak, amelyek révén a szavakat úgy cenzúrázzák, hogy a valóságnak immár csak szimptómája tárul fel előttünk. Mint Francis Fukoyama is kifejtette, a „politikai korrektség” miatt immár egész egyszerűen nem tudjuk nevén nevezni az igazi problémákat. Éppen ezért nekünk mernünk kell végre határozottan vállalnunk a véleményünket, még akkor is, ha a média egy része által ezért megbélyegzésnek is leszünk kitéve. A mindannyiunk számára fontos értékeket határozottan kell érvényesíteni, mint teszi azt Párizsban a magyar származású belügyminiszter, akinek kemény kiállása meg is hozta neki a sikert. Nicolas Sarkozy csőcseléknek merte nevezni azt, ami az is, ezért a szocialisták és liberálisok valóságos össztüzet zúdítottak rá. De nem ez a fontos, hiszen a krízist éppen keménységével, a tiltott szavak kimondásával tudta enyhíteni, az emberek pedig jobban megbecsülik most, mint korábban bármikor. Kultúra, hit, tudomány, szólásszabadság – ezen fogalmak Magyarországon külön jelentőséget kapnak, hiszen éppen ezek az értékek azok, amelyektől évtizedeken át meg voltunk fosztva. A Nyugat-Európában felszínre törő problémákat mi még elkerülhetjük, ha azonban újabb tabukat állítunk, akkor csak a feszültséget növeljük. Nyíltan kell beszélnünk például a cigányság helyzetéről, s ki kell mondanunk, hogy szükség van a megfelelő együttélési feltételek, iskoláztatás, munkahelyek megteremtésére. Mindez állami szerepvállalás nélkül nem megy, jelenleg azonban sajnos csak megszorításokat látunk. Szegény, elzárt közösségek csak látszólagos támogatása helyett meg kell tehát találnunk a módját az igazi integrációnak.
(Összeállította: György Zsombor)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
