Megtalálni korunk eszményeit

Messziről jött ember, az írországi Clonfert püspöke, Walter Lynch kért és kapott bebocsátást háromszázötven évvel ezelőtt a győri püspökségen. Hogy szíves fogadtatásra talált, legbecsesebb kincsét, Szűz Mária képét ajándékozta a város katolikus lakosainak. Az azóta is nagy tiszteletben tartott festményről és az 1945 tavaszán szovjet katonák által megölt főpapról, Boldog Apor Vilmosról mostanság azok is gyakrabban beszélnek, akiket egyébként nemigen foglalkoztat a győri egyházmegye élete. A történelem része lett a híveiért véres könnyeket hullató Madonna és az ártatlanokat élete árán is védelmező Apor Vilmos – erről is beszélgetünk karácsony előestéjén Pápai Lajos nyugat-dunántúli katolikus főpásztorral.
– Ha ma érkezne hozzánk a szülőföldjéről rendíthetetlen hite miatt elűzött Lynch püspök és híveinek csapzott csapata, befogadnák a magyar katolikusok? Munkát és hajlékot is adnának nekik?
– A püspökségünkön lakik egy fiatalember, akit sok évvel ezelőtt Kongóból küldtek tanulni Bukarestbe. Különböző politikai bonyodalmak miatt megszűnt az ösztöndíja, s ő nem tudta, mitévő legyen. Megpróbált hamis papírokkal Berlinbe szökni, de a hegyeshalmi határátkelőnél elfogták, és bezsuppolták egy idegeneket őrző táborba. A tábori lelkész gyakran járt oda, egyszer én is vele mentem, és föltűnt nekünk, hogy ez a fiú hívő katolikus. Kiderült, otthon a jezsuitákhoz járt iskolába.
*
Kiutasítani Magyarországról nem lehetett, nem voltak papírjai, kikértük hát, ellakhat nálunk, a püspökségen, mondtuk. Közben szerencsésen rendeződött a helyzete, most harmadéves a tanítóképzőn, és úgy él köztünk, mint egy családtag. Tőle kérdeztem egyszer, öt éve él itt Magyarországon, tapasztalt-e ez idő alatt valamilyen rasszista megnyilvánulást. Azt válaszolta, egyáltalán nem, sőt, rendkívüli figyelmet tanúsítanak iránta a város lakói. Azzal persze tisztában vagyok, ha nem egyedül élne Győrben ez a fiú, hanem vagy tízezer honfitársával, valószínűleg másként viszonyulnának hozzá. De aki külföldről jön Magyarországra, szerintem mind azt látja, befogadó nemzet ma is a magyar.
– Apor Vilmos, az erdélyi főnemesi családból származó pap 1944-ben, a mainál ezerszer nehezebb időben a szószékről hirdette: „aki a kereszténység első és legnagyobb parancsát megtagadja, és azt állítja, hogy vannak emberek, csoportok és fajok, amelyeknek a gyűlölete meg van engedve, aki azt hirdeti, hogy szabad megkínozni embereket, legyenek azok négerek vagy zsidók, azt, bármennyire is dicsekszik kereszténységével, pogánynak kell tekinteni”. Fél évszázados vallásüldözés után, a megfélemlített és meggyötört magyar katolikus egyház, ha úgy hozná az életünk, képes volna hasonló bátor kiállásra?
– Igen, azt hiszem, változatlanul ugyanezt kell hirdetnünk. Azt persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azokból, akik éveik nagyobb részét a kommunizmusban élték le, kiirthatatlanok a régi reflexek, félelmek. Pedig ma már nem az a fajta üldözés a „jussuk” a katolikusoknak, mint ötven évvel ezelőtt. A keresztény értékekkel ma már nem vitáznak, a közvélekedés, amelyet a média oly egyoldalúan befolyásol, nem is veszi magának a fáradságot, hogy cáfolja őket. Legfeljebb nevet rajtuk. De nagy kísértése korunknak az is, hogy bár sokan megvallják: hisznek Krisztusban, mintha abban egyre többen kételkednének, hogy a XXI. században is lehet keresztényként élni. S ezzel a jelenséggel szembenézni talán nagyobb bátorságot követel, mint a nyílt egyházüldözés. Akkor ugyanis a társadalom rokonszenve is lelkesítette egyházunkat.
– Azt is a mai ember számára példaértékű Apor Vilmos vallotta, még gyulai plébánosként, hogy az egyéni jótékonykodás kevés. A társadalom keresztény átformálása lehet a cél. Ma úton-útfélen azt hallani, ne politizáljanak a keresztények, egyházi vezetőik a legkevésbé.
– Régebben voltak olyan politikai irányzatok, amelyek a kapitalisták piac fogalmát védték, és voltak olyan társadalmi csoportosulások, amelyek a szociális érzékenység irányában mozdultak el. Ezeket ma nem találjuk a helyükön. Olyan zűrzavarban élünk, hogy a keresztény embernek erősen kell gondolkodnia, vajon hol talál olyan közeget, ahol politikai, társadalmi feladatokat érdemes vállalnia. Pedig ez volna a keresztény értelmiségiek legfőbb felelőssége. Amikor Franciaországban tanultam, láttam, hogy a templomban egymás mellett ült a gaulle-ista képviselő meg a szocialista, és egymással kezet fogtak, amikor a liturgia részeként elhangzott: engesztelődjetek ki szívből egymással, legyen békesség köztetek. Nálunk nem ilyen egyértelműek a pártelrendeződések. Ugyanakkor a lelkipásztorok bármikor megfogalmazhatják, hirdethetik azokat az értékeket, amelyek mellett mindenki elkötelezheti magát, aki keresztényként akar élni. Apor Vilmos ’44 pünkösdjén félretette előre elkészített beszédét, és az éppen azokban a napokban felállított gettó ellen tiltakozott, mégpedig olyan formában, hogy néven nevezte az akkori belügyminisztert. Személyesen őt teszem felelőssé mindazért, ami történt, mondta. A nyilas párt meg, persze, azt hajtogatta, miért politizál a győri püspök…
– Ma is vannak „gettók”, külön a szegényeknek és a fogyasztói társadalomnak…
– A szegénység „gettójának” a felszámolásához az egyéni akciók, bármilyen fontosak is, kevésnek bizonyulnak. A politika szintjén, intézményesen kellene tenni végre valamit. Nem fog könnyen menni, nemhogy egyik napról a másikra, de talán még egyik évtizedről a másikra sem lehet eltüntetni a nyomort. Egyvalamit azonban már ma is megtehetünk: felebarátként fordulunk a szegénység kárvallottjai felé. És mi lehet a keresztények teendője a fogyasztói társadalom kiszolgáltatottjaival kapcsolatban? Az elemi iskolai oktatástól kezdve minden szinten mindent el kell követni, hogy tudatosodjon az emberekben – a fiatalok olykor már maguk is megfogalmazzák ezt –, nem élhetnek úgy, akár az állatok: örökké földre szegezett tekintettel. Az idősebbek, a középkorúak igen hajlamosak a kompromisszumokra. Krisztus-követőnek vallják magukat, de mindennapi életükben nem merik kinyilvánítani, hogy a keresztények értékrendje szerint szeretnék rendezni dolgaikat. A fiatalok azonban nem fogadják el ezt a skizofrén állapotot. Vagy teljesen elfordulnak a krisztusi tanítástól, vagy, ha elfogadják, megpróbálják érvényesíteni az életükben a keresztény értékeket.
– Szegények és gazdagok, jobboldali elveket vallók és baloldaliak, hívők és hitetlenek állnak egymással szemben 2005 utolsó napjaiban is. Talán még soha nem tűnt olyan megosztottnak a magyar társadalom, mint mostanság. Krisztus követői számára ilyen helyzetben tán nincs is szebb feladat, mint tanúsítani, hogy nem gyűlölheti egyik ember a másikat, ha az övétől eltérő nézeteket vall a világról, akkor sem.
– Egyre több előremutató jelet látni magunk körül e tekintetben, csak észre kell venni őket. Egyik este a tatai református gimnáziumban olyan adventi áhítatos gyertyagyújtáson vettem részt, ahol a református püspökkel együtt szolgáltunk. Ebben az intézményben a diákok fele katolikus, fele református, nagyon jól megértik egymást, nyoma sincs köztük a vallási ellentéteknek. De ugyanezt mondhatom a Magyar Katolikus Püspöki Kar iskolaügyekben felelős tagjaként is: a történelmi egyházak közötti hajdani, látványos ellentétek rég megszűntek, testvéri egyetértésben és egységben dolgozunk. A keresztények oldalán tehát sehol nem látni, hogy ellenségként kezelnék azokat, akik az övéiktől eltérő nézeteket vallanak. Persze, egészen másként vetődik fel a kérdés, ha – mondjuk – egy katolikus iskola fenntartója azt tapasztalja, hogy a „másként gondolkodók” egyik-másik akciója arra irányul, hogy a gondjaira bízott intézményt lehetetlenné tegyék. A felelős vezetőnek ilyen esetben elsőrendű kötelessége megvédeni a reá bízottakat.
– A magyarországi keresztény közösségek ezer éven keresztül ápolták, segítették és védelmezték nemzeti kultúránkat. Most azonban, amikor szinte ugyanolyan a közhangulat a nemzeti érzületű emberekkel kapcsolatban, mint Krisztus követőivel szemben – lekezelik, megmosolyogják őket –, talán határozottabb és látványosabb cselekedetekre volna szükség, hiszen a legtöbb felebarátunkat, polgártársunkat mint Krisztus nemzeti érzületű követőjét éri sérelem.
– E tekintetben is elég bonyolult a helyzet, amelynek a tisztázására a keresztény értelmiségiek hivatottak. De vajon van-e a mai Magyarországon annyi keresztény értelmiségi, amennyire szükség volna? Az elmúlt évtizedekben meglepően sok értelmiségi őrizte meg keresztény hitét. Keresztényként és értelmiségiként élte napjait, a hitéről szóló ismerete azonban nem volt azon a szinten, mint az értelmiségi hivatásával kapcsolatos ismeretanyaga. Ez aztán különböző méretű belső ellentmondásokhoz vezetett. Egyszer egy tanárnő mondta nekem: Atya, nem merek a hitemről gondolkodni, mert attól félek, hogy elveszítem. Ha a hitüket is értelmiségi szintjükön tudatosan megélő emberek vesznek körül bennünket, nagy lépésekkel haladhatunk előre. A hit mindig az adott közösség kultúrájában testesül meg, így a magyar kultúra sem igen érthető meg a keresztény tanítások ismerete nélkül. Prohászka Ottokár így indította A diadalmas világnézet című művét: „Célom a keresztény hitet beleállítani a mai kultúrába”. Figyelemre méltó mondatát nem árt gyakran ismételgetni magunkban…
– Még ma is inkább csak sejteni lehet, mint bizonyosan tudni, hogy a győri egyházmegye életét mily mértékben nehezítette meg a Rákosi- és a Kádár-korszakban mártírhalált halt püspökének, Apor Vilmosnak az emléke. Most, hogy a korabeli dokumentumok már mindenki számára hozzáférhetők, eléggé nyilvánvaló, a Szovjetunió magyar hűbéresei minden módon feledtetni akarták halálának körülményeit, példaértékű életét.
– 1945-ben megjelent egy újság, a Világosság, amelynek a vezércikke így kezdődött: Hogyan ölték meg Apor Vilmos győri püspököt a németek? Az 1945 húsvétján hívei védelme közben halálosan megsebesített főpásztort a karmelita templomban temették el, és, amikor 1948-ban a hamvait a székesegyházba akarták átszállítani, Apor Vilmos utódját levélben értesítették az exhumálási engedély visszavonásáról, sőt, arról is, hogy őt teszik felelőssé, ha bármilyen rendzavarásra vagy tüntetésre kerülne sor… Így azután csak 1986-ban kerülhettek át a vértanú püspök földi maradványai a székesegyházba, de akkor is a nyilvánosság kizárásával. Amikor halálának az ötvenedik évfordulójára emlékeztünk 1995-ben, rá kellett döbbennünk, milyen alapos munkát végeztek, akik ki akarták irtani a magyar nép ismeretvilágából Apor Vilmost. Az ifjabb generációk semmit nem tudtak róla. Mindszenty Józsefről mindenki tudott. Megjelentek az emlékiratai, a Szabad Európa Rádió is gyakran emlegette, Apor Vilmosról azonban hallgatni kellett.
– Talán mert Kádár János személyesen ügyelt rá, hogy a „külpolitikai érdekeket sértő” ügyet eltussolják… Már a rendszerváltozás után jelent meg az a névtelen visszaemlékezés, amely – úgy tűnik, elég pontosan, egyházmegyei dokumentumokkal is igazolhatóan – leírja, milyen fontos volt a belügyminiszter Kádár Jánosnak az 1948-as exhumálás betiltása. Ugyanebben az emlékiratban olvasható, hogy Papp Kálmán győri püspök, akinek a „megdolgozására” két emberét is elküldte Győrbe Kádár, „később békepapként lojális politikai magatartást tanúsított”. Elszomorító, hogy még ma is következmények nélkül bárkire rásüthető ez a bélyeg, eltüntetni sem élőről, sem holtról nem lehet. Vajon mit kellene tennie a keresztény egyházaknak, hogy megszabaduljanak ettől a típusú fenyegetettségtől?
– Az egyház, a papság ma különösen is a támadások kereszttüzében áll. Ezen nem csodálkozunk, ezt el kell viselni. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek történetét tárgyilagosan fel kell mérni, erre már történt is kezdeményezés a püspöki konferencián. Persze, vannak ennél sokkal fontosabb feladataink is.
– Akik még advent idején is a római katolikus egyház válságáról beszélnek, a krízis bizonyságának tartják, hogy mind kevesebb fiatal választja a papi hivatást.
– E tekintetben nálunk is nagy problémák vannak, negyven fiatalt ki is képeztünk, elkötelezett világiak helyettesítik, ahogyan tudják, ahogyan lehet, a felszentelt papokat. Az ő segítségükkel valahogy talán át tudjuk vészelni ezt az átmeneti időszakot.
– Átmeneti időszakban élünk, keresztény mivoltunkban is, nem csak magyar állampolgárként, európaiként? És vajon meddig tart ez az átmenet?
– A történelemben látni, hogy azokban a századokban, amikor az egyház elvilágiasodott, mindig megérkeztek a nagy újítók. Megjelent Szent Ferenc, a trentói zsinat után új szerzetesrendek alakultak, és megfiatalodott, újjáéledt az egyház. Most is ez fog történni, a megújulás mindig apró lángokkal indul el, és egyszer csak ellenállhatatlanná válik. A mi feladatunk nem az, hogy siránkozzunk, mi minden hiányzik az életünkből, hanem, hogy legalább a lehetőségét megteremtsük annak, hogy valami új elkezdődjön.
– Fél évtizede élünk az oly reménykedve várt XXI. században, de nem lehetünk igazán büszkék rá, sem idehaza, sem a nagyvilágban. Háború, terror, környezeti katasztrófa, nincstelenség… A XXI. század embere hogyan lehetne Krisztus követője?
– Szent Lászlóval kapcsolatban fogalmazta meg Prohászka püspök, hogy egy nemzet akkor válik kereszténnyé, amikor az ideáljait keresztelik meg. Szent István királyt mindenki csodálta, de a magyarság számára sosem lett ideál, messzi magasságokban lebegett fölöttünk az első szent király. Aztán jött László, aki lovagként élte meg a kereszténységet, és ez roppant módon tetszett a magyarságnak, ideáljára talált benne, s a hatására valóban kereszténynyé lett. El kell gondolkodnunk azon, hogy a XXI. századnak vajon melyek azok az ideáljai, amelyeket meg kell keresztelni. A szociális érzék? A szolidaritás gondolata? A teremtett világ védelme? A természettudományok, az emberi méltóság, az élet tisztelete? Ha olyanok jönnek közénk, akik azokat az értékeket hirdetik és jelölik meg a kereszt jelével, amelyeket a modern ember is nagyra tart, akkor talán megint vonzó lesz a kereszténység a többség számára.
– December 25., Jézus születésnapja az öröm ünnepe minden keresztény számára, ha modern életünk forgatagában el-elfeledkezünk is róla, hogy valójában miért kell örvendeznünk. Csakugyan, miért?
– A katolikus hit kiemelkedő írója, Francois Mauriac, aki szinte mindig az örökkévalóság fényében vizsgálta a modern élet valóságát, azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban: Csak azt hiszem, amit látok. Amit megtapasztalok, ami közel kerül hozzám, ezért hiszek Jézus Krisztusban. Krisztus belépett az emberiség történelmébe. Ha Krisztussal nem találkoztam volna, vallotta Mauriac, az Isten szónak nem lenne értelme számomra. Karácsonykor erre az örömhírre emlékezünk: Isten fia emberré, láthatóvá, tapinthatóvá lett, és az Isten szó értelmet nyert: Isten a szeretet.