Merkel, a közvetítő

Angela Merkelt az európai sajtó egyöntetűen ünnepeli a 2007–2013-as európai költségvetés sikeres tető alá hozása után. A „Lady Európának” nevezett német kancellárnő minden bizonnyal rászolgál az elismerésre, hiszen azt mégsem lehet mindennapos karriernek tekinteni, hogy valaki röpke másfél évtized alatt kommunista ifjúsági vezetőből az Európai Unió meghatározó személyiségévé válik. A német kancellárnő egy senki által sem elvárt közvetítői szerepet töltött be a konferencián, amiért mindenki hálás volt neki. Tony Blair azért, mert végül is megszületett a kompromisszum; a lengyelek azért, mert megvédte a közösségi agrárpolitikát, sőt a legvégén egy elegáns gesztussal saját keletnémet régiójától csoportosított át pénzeket a lengyelek javára; a brüsszeli vezetés pedig azért, mert az európai közvélemény szemében megmentette Európa arcát.
A megegyezésnek elsősorban politikai jelentősége van, hiszen gazdasági szempontból a vitatott összegek nevetségesen csekélyek. Ennek érzékeltetésére hasonlítsuk az unió jövedelmét egy havi, mondjuk 100 ezer forintos magyar átlagbérhez. Ekkor az unió költségvetése ennek egy százaléka, vagyis 1000 forint lenne, a most vitatott összeg pedig még ennek is legfeljebb a három százaléka, vagyis 30 forint, amiért még egy kávét sem lehetne venni egy automatából. Hasonló arányokat mutat, ha a teljes költségvetést az unió lakosságára vetítjük, ami körülbelül havi 20 euró. Ebből a pénzből akarjuk létrehozni a „világ legdinamikusabban fejlődő, legversenyképesebb, tudásvezérelt gazdaságát”, mint ahogy azt a sokat emlegetett lisszaboni stratégia kimondja. Nem csoda, hogy az unió vezetése, de az Európai Parlament is elégedetlen a megegyezéssel, sőt az utóbbi még azt is lebegteti, hogy esetleg nem fogadja el. Alain Lamassoure, a parlament néppárti frakciójának francia tagja és a szocialista frakcióhoz tartozó német Jo Leinen egyaránt azt hangsúlyozta, hogy ez a költségvetés csak egy „mini- Európára” elegendő, és semmi esetre sem elégíti ki a kibővített unió igényeit.
Ami viszont a költségvetés kapcsán egyöntetű ferdítés az európai sajtóban, Nyugaton és Keleten egyaránt, az annak hangsúlyozása, hogy az újonnan belépett országok komolyabb segítséget kapnak felzárkóztatásukhoz. A valóság az, hogy az új tagországok vesztesége – piacaik elvesztése miatt – lényegesen nagyobb, mint amekkora támogatásban egyáltalán részesedhetnek. Az új tagországok többségében a fizetési mérleg vészesen romlik, ami elsősorban hazánkra jellemző, de ugyanez a tendencia észlelhető Lengyelország, Észtország és Szlovákia esetében is. Megint csak a nagyságrendek érzékeltetésére, hazánk esetében az évi maximális nettó forrásbevonás az unióból 2 milliárd euró körül lehet, míg a fizetési mérleg hiánya hétmilliárd euró körül volt 2004-ben. Mindezek fényében a költségvetési vitát inkább egy színházi előadásnak lehet tekinteni, amelyben a szereplők elsősorban a hazai közönségnek játszottak, de az kétségtelen, hogy az együttesből nyugodtságával és magabiztos fellépésével Angela Merkel, Németország új kancellárja kollégái fölé emelkedett.