Mi már adtunk szellemi fogódzót

Olvasom Seszták Ágnes cikkét az elveszett értelmiségről (Magyar Nemzet, december 13.), és szomorúan tapasztalom, hogy kedvenc szerzőm rosszkedvű. Felteszi a kérdést: „Kapott a magyar társadalom az értékadó értelmiségtől, íróktól, költőktől, építészektől, újságíróktól, tévésektől, művészektől pontos helyzetelemzést? Szellemi fogódzót? Bátorítást?” A kérdésre azonnal sommás választ ad: „Nem kapott.” Nos, ebben nem értünk egyet. A Professzorok Batthyány Köre ez év júniusában adta át Orbán Viktornak a Szent István-tervet, amely e gesztus következtében jelentős nyilvánosságot kapott. Negyvenhárom gondolkodó ember – közöttük több volt miniszter, közéleti személyiség és akadémikus –, akik a nemzet sorsát szívükön viselik, időt és fáradságot nem kímélve vetették papírra gondolataikat, amelyeket azután a szerkesztők egységes nyelvezettel egységes szerkezetbe foglaltak.
A terv nem annyira tudományos elemzés, még kevésbé politikai program, inkább értékalapon álló jövőképnek nevezhető. Abból a meggyőződésből indul ki, hogy amint az egyénnek és a családnak, a nemzetnek is kell egy iránytű, amely kijelöli az elérni vágyott célokat, és ha tudományos bizonyossággal nem jósolható is meg, sikerül-e ezeket megvalósítani, az akarat, a kitartó munka és a lelkesedés segít álmaink beteljesítésében. A szerzők a nemzetet kulturális, elsősorban nyelvi egységnek tekintik, amely vállalja közös történelmét, és mindenkit befogad, aki a nemzethez tartozónak vallja magát. Ebből következik, hogy a Szent István-terv nemcsak a jobboldalnak szól, hanem minden honfitársunknak határon belül és határon túl, aki úgy érzi, hogy a civakodás nem vezet sehová, meg kell teremteni egy nemzeti minimumot, különben nem visszük semmire.
Hosszú távon az ökoszociális piacgazdaság megteremtése a célunk. Úgy gondoljuk, hogy az áruk megtermelésének és elosztásának legjobb tere a versenyre épülő piac, de ez korlátok között működik a legjobban. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy nem mindenki tud versenyezni, ezért kötelességünk gondoskodni az öregekről, a betegekről és a hátrányos helyzetűekről. Ha elmarad a minimális gondoskodás, foszladozni kezd a társadalmi szolidaritás szövete, a piac sem működhet optimálisan, beszűkül a fogyasztók köre, és nő a feszültség. A piac másik korlátját az erőforrások véges volta állítja: az internet és a szuperszonikus repülőgépek korában rá kell ébrednünk arra, hogy a Föld véges. Nem pazarolhatjuk el a meg nem újuló nyersanyagokat, nem szennyezhetjük büntetlenül a környezetünket! Sokak szemében naivnak, netán utópisztikusnak tűnnek e törekvések, de vállaljuk ezt a naivitást, mert egyre több jel utal arra, hogy rossz útra visz a fősodornak kikiáltott irányzat jelszava: Fogyassz többet, boldogabb leszel!
A szerencsés indítás következtében igenis „átjött” az üzenet. Jelentős terjedelemben foglalkozott velünk a sajtó, ha nem is mindig dicsértek. Olvashattuk, hogy túlhaladt rajtunk az idő, mert bár nemes eszméket képviselünk, de ezek egy elsüllyedt világból erednek, megtudtuk, hogy dilettánsok vagyunk, emellett erőszakosak, jobb lenne, ha a saját dolgainkkal foglalkoznánk, oktatnánk a diákságot, bár arra sem vagyunk igazán alkalmasak. Nos, e támadások is mutatják, hogy gondolkodásra késztettünk sokakat, egyesekből indulatokat is váltottunk ki. Nem mindenki ért velünk egyet, és volt, aki ezt a saját közegének megfelelő hangnemben hozta tudomásunkra. A nyár végére ritkultak az utalások, de az ősszel tucatnyi helyen tartottunk előadásokat arról, hogyan képzeljük el a jövőt. Élményt jelentettek ezek a találkozók, nem azért, mert tömegek jelentek meg, hanem azért, mert akik ott voltak, szakszerűen, felelősen és lelkesen fejtették ki a véleményüket. Egy-egy híradás a tévében, egy újságcikk csak ideig-óráig hat, legtöbbet másnapra elfelejtjük. Azoknak azonban, akik részt vettek e találkozókon, maradandó élményt nyújtott, hogy egy-két magyar összehajolt megbeszélni közös dolgainkat. Folytatni szeretnénk a vitákat, nemcsak tavaszig, hanem az után is, mert vannak dolgok, amikről gondolkodni, beszélni, vitatkozni kell és érdemes.
Így, advent vége felé kívánom Seszták Ágnesnek, hogy múljon a rosszkedve, és a Jézuska varázsoljon mosolyt az arcára. Nem veszett el a magyar értelmiség.

Náray-Szabó Gábor egyetemi tanár, Budapest