(mi romolhatatlan…)

Én nem tudom, hogy Jézus létezése köthető-e konkrét időhöz. Talán a „világra jött” kifejezés közelít leginkább születésének lényegéhez, ha ennek a szinonimának árnyalatnyi különbözőségét is figyelembe vesszük. Még pontosabb talán, ha azt mondjuk, hogy e világra jött az Atyától származó küldetését teljesíteni. Ugyanis ő isteni lényegében öröktől fogva van, létezése kívül esik időn és téren. A mi szemünkben azonban a karácsony mégiscsak fordulópont, hiszen tiszteljük és valóságosnak tekintjük az időt, azért gondoljuk úgy, hogy ezen a napon érkezett meg közénk, s azóta kétségkívül itt van velünk.
Aquinói Szent Tamás így érvel: „… amint az Atya mindig volt, úgy a Fiú is…, született nem teremtetett és egy lényegű az Atyával… Isten fia nem más, mint Isten igéje”.
Tehát Jézus e világra jöttével az Ige testté lett.
Ez a pillanat, nem csupán szimbolikus értelemben, a kereszténység kezdete.
Karácsony úgy vált a szeretet ünnepévé, hogy Isten minden meggondolás szerint a teljes, a hibátlan és romolhatatlan szeretet, s mivel a Fiú az Atyával egy lényegű, vele a szeretet jött el közénk. A szeretet teljességének ellentmondani látszanak saját szavai: „Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a Földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot…”
Az igazság talán rokon a szeretettel. Az igazság szavai kemény szavak. Lehet-e kemény a szeretet?
Amikor Jézus tanítványait térítő útjukra bocsátotta, s lényegében kijelölte a keresztény egyház időtlen küldetését, jól tudta, hogy követői, akiket a világosság fiainak nevez, a világ kíméletlen valóságával kerülnek szembe, amelyben vetélkedés, irigység, harag és gyűlölet honol. Ebben a világban nem lehet béke.
Az istenhit kérdése évszázadok óta megosztja az emberiséget. Sőt, a hit milyensége is. Tehát a kard, amit Jézus hozott, felettébb éles. Ezen a napon, karácsony ünnepén azonban mégis békéről és szeretetről beszélünk. Az ártatlan, jászolban fekvő gyermek, akihez eljönnek a tudatlan pásztorok és a napkeleti bölcsek, aki előtt letérdepel a gazdag és a szegény, aki előtt meghajolnak a rabszolgák és a királyok, gyönyörű szimbólumával ezt az érzést és ezt a vágyat ébreszti bennünk olyan erővel, hogy ezen a napon valóban szeretni vágyunk egymást.
Az ember már ilyen, egy-egy rövidebb időszakra képes átlényegülni. Úgy érzi, a jászolban még nincs ott a kard. Karácsony jelképe kikezdhetetlen.
Gondoljuk végig a szeplőtelen fogantatás, az angyali üdvözlet, az égen vándorló csillag és a születés csodálatos történetét. Gondoljunk arra, mit kaptunk ettől a pillanattól ideákban, érzelmekben, hitben, művészetben, mily meghatározóvá vált Szűz Mária és a Kisded alakja az egész emberi kultúrában, s hajoljunk meg alázattal mi is Urunk, a betlehemi jászolban fekvő gyermek előtt. Próbáljuk meg szívünkből kiűzni a rosszindulatot és a neheztelést. Feledjük el sérelmeinket, megaláztatásainkat. Feledjük el, hogy a világ fiai az egyházat ősellenségüknek tekintik. Inkább emlékezzünk arra, hogy karácsony fényét a legsötétebb zsarnokság sem tudta kioltani. Forduljunk el egy pillanatra a valóságosnak látszó világtól, s merüljünk bele az igazság és az örök élet misztikumába. Zárjuk be fülünket a sértő és disszonáns hangok előtt. Gondoljunk jó szívvel a világ erőszakos fiaira, akiket nyugtalanít hitünk. Örvendezzünk, hogy Betlehem üzenete hány évszázadon áthatolva, ezer akadályt leküzdve, gyilkos tiltások és ármányok után mégiscsak elérkezett hozzánk, és itt van velünk.
Legyünk nyugodtak. Ne féljünk. Bízzunk abban, hogy Jézus és az ige, amely benne megtestesült, és az egyház, amelyet ő hozott létre, hatalmas, mindig megújuló erő. Ez az erő, mivel Isten romolhatatlan, s mentes minden változástól, mindenkor velünk lesz. Jézus küldetése teljesült, műve örökérvényű, megtörte a gonosz hatalmát. S megtöri újra és megint.
A Kisded a jászolban üdvösségünk, megváltónk és megtartónk. A próféták Immánuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten.
Mindennapjaink harcait, sérelmeit felejtsük el ezen a napon, ne vegyük le a Kisdedről, Urunkról, Jézus Krisztusról a tekintetünket.
Hogy mivé lennénk nélküle, én nem tudom…