Múzeumi magánügy?

Magánügy? Ezzel a címmel nyílt kiállítás a napokban a Műcsarnokban kortárs magyar művészek műveiből. Főként fiatalok alkotásai kerültek falra, pontosabban monitorra, mert a hagyományos műfajok helyett elsősorban az új médiumok, a videó, a számítógép segítségével készült alkotásokat válogatott be a tárlatra az intézmény új főigazgatója és csapata. Fiatalos a tárlat összképe is, nem véletlenül, hiszen úgyszólván rögtönözniük kellett a kurátoroknak, néhány hónap alatt kitalálni, megvalósítani egy nagy tárlatot ahelyett a másik helyett, amely azért maradt el, mert a tárca nemes egyszerűséggel tetemes összeget, mintegy ötvenmillió forintot elvont a kiállítások rendezésére fordítható összegből.
Igaz, nem egyedül a Műcsarnok részesült ebben a megtisztelőnek egyáltalán nem nevezhető miniszteri figyelemben, hiszen a tartalékképzés jegyében végrehajtott pénzelvonás szinte az összes magyar kiállítási intézményt, múzeumot nehéz, a szó szoros értelmében lehetetlen helyzetbe hozta. Maradjunk azonban egy pillanatra még a Műcsarnoknál, ahol természetesen a költségvetés csökkenése csak nehezíti, de nem lehetetlenítheti el a munkát, jövőre is lesznek kiállítások, szerepelnek fiatalok, idős mesterek, élő klasszikusok, ahogyan az a tárlatnyitóhoz kötődő sajtótájékoztatón kiderült.
Egy kiállítás azonban nem szerepel a programban. Mégpedig éppen az a kiállítás, amelynek megvalósítása az előző kultuszminiszter, Hiller István nagy terve volt, amelyet – mintegy a választási kampány adu ászaként – 2006 elejére szerettek volna időzíteni. Az exminiszter pártelnök még 2004 tavaszán jelentette be, hogy a clevelandi rocktörténeti múzeum anyagából kíván nagyszabású tárlatot szervezni a Hősök terén, s a szándék komolyságának érzékeltetéseként hamarosan megkezdődött a „rockkiállítási tartalékalap” képzése az intézményektől elvont tízmilliókból.
Magánügy? Pártügy? Közügy? Mára kiderült, hogy a megalomán elképzelés a drasztikus költségvetési kurtítások révén sem valósítható meg, a hatalmas biztosítási, kölcsönzési díjak miatt legfeljebb több ország összefogásával utaztathatnák Jimi Hendrix gitárját vagy Elvis Presley monumentális derékszíját a jó öreg kontinensre.
Így aztán maradnak a szürke hétköznapok, meg persze a pénzelvonás, amelynek tükrében alapjában kérdőjeleződik meg az a hozzáállás, amely a kormányzat múzeumpolitikáját jellemzi. Mert kétségtelen ugyan, hogy születnek látványos, sok látogatót vonzó tárlatok, s hogy valóban nőtt a látogatók száma azokban a múzeumokban, amelyekben az ingyenes látogatást bevezették az Alfa program jegyében, csak éppen az intézményekben folyó szakmai munka, tartalmas, folyamatos kiállítási tevékenység lehetetlenül el közben. Egyre csökken a kompenzáció, amelyet a tárca ígért az ingyenes látogatásért, és egyre csökken a programokra, kiállításokra fordítható összeg is. Ha jön is, sokszor az utolsó pillanatban érkezik a pénz. Több évre előre bemérhető költségvetés hiányában pedig valóban nagy, saját szellemi energiával, kutatással létrehozott tárlatokat nem lehet rendezni, csak miniszteri kegy vagy jó személyes kapcsolatok révén magyar földre hozott vendégkiállításokat. Egyre több esetben a Nemzeti Kulturális Alapprogram szakkollégiumainál szereznek fedezetet programjaikra a múzeumok, de ha ezzel egy ideig fenn is tarthatják magukat, a többiek, az élő, kortárs művészet kisebb műhelyei, művészei elől veszik el a pénzt, lehetőséget. Így pedig az értékek bemutatása a szó szoros értelmében az értékteremtést teszi lehetetlenné.