A mese kalandok sorozata – írja Honti János A mese világa című esszéjében –: kaland nélkül mesét el sem tudnánk képzelni. A Családi kör katonája saját kalandjait mondja el. A mese a vágyvilág megformázása, lényegében saját kalandja annak, aki átéli: aki költötte, aki elmondja, aki hallgatja.
A meseköltészet a kibontakozás, a feloldás és a feloldódás költészete. Lerombolt határoknak és nem létező ellentéteknek a világa. Olyan, mint az álom. A föltámadáshoz vezető út. Boldog vég, a hős diadala, a korlátlan lehetőségek tárháza. Ahány mese, annyiféle célja van a hősnek, és annyiféle cél elérését kívánja neki a mese hallgatósága; eszköze pedig csak egy van: a mindig kedvező és számtalanszor segítők alakjában megtestesített jó szerencse. Hogy a különböző korokban mi volt a jó és a szerencsés, az már más kérdés. Merthogy az ötvenes–hatvanas években a mesét is behálózta a politika.
Eleinte hihettük, hogy nem így van, hiszen 1955. december 2-án a Jó éjszakát, gyerekek! első adásában József Attila Altatóját hallhatták a kis emberek. (A költő 1937. december 3-án vetett véget életének.) „Lehunyja kék szemét az ég, / lehunyja sok szemét a ház, / dunna alatt alszik a rét – / aludj el szépen, kis Balázs.”
„A sóhaj a rádióhoz ért – írta a Magyar Rádió című hetilap. – December 2-tól minden este 19.54-től 19.59-ig mesét mondunk. Egyszer mesét, másszor verset vagy esti dalt, esti muzsikát. S hogy időben ágyba bújjék minden gyerek, a mesét már ágyban kell hallgatnia.”
Az első Műsorborítékon ez áll: „Bemondó (adáskor): Bálintné. Először lektorizálta: Dereráné.”
Bálintné, leánykori nevén Debrenti Piroska egyidős a rádióval. Január 14-én lesz nyolcvanéves. Emlékezete szerint csak a műsort konferálta fel a hallgatóknak. József Attila Altatóját, illetve előtte a néhány figyelemfelhívó szót – „tudjátok-e, miért szólok most hozzátok?”… – a színész mondta.
– Egyszer azonban én is mondtam mesét – teszi hozzá Debrenti Piroska –, mégpedig 1956-ban a Parlament épületében, ahonnan az adást sugároztuk. Október 25-től 28-ig, csütörtöktől vasárnapig én voltam az ügyeletes – Szepesi Györgyöt váltottam le –, aztán november 3-tól 4-ig. Ekkor hangzott el többek között, hogy a szoptatós anyák hogyan keverjék a tejet a vízzel… Az volt a célunk, hogy a fix programokat – így a Jó éjszakát, gyerekek!-et is – lehetőség szerint megtartsuk. És a színész helyett a mesét én olvastam fel.
Derera Éva partecédulájára ezt íratta rá a fia: „79 éven át volt mesemondó. 2000 októberében ment el a tündérek birodalmába. A gyerekek rajzokkal ajándékozták meg, a felnőttek mosolyokkal. Gondosan munkálkodott minden történésen, hogy csakis a jót, a szépet, a maradandót, a jó életre oktatót juttassa el az emberekhez. Munkakönyvébe beírták: dramaturg, de ha megkérdezték, mi a foglalkozása, csak anynyit mondott: »Én szerkesztem az óvodások műsorát a rádióban.«”
Irigylésre méltó hivatás. A mesevilágban természetes, hogy van, aki többet tud, mint más; a mesei világlátás a többi határral együtt az emberi tudás határait is lerombolta.
Hosszú út vezetett a Jó éjszakát, gyerekek! műsoráig. De a legkisebbek szórakoztatására és oktatására már a kezdet kezdetén gondot fordítottak. Oszkár bácsi, alias Szalai Oszkár, Bergengóc bácsi, alias Zsombok Zoltán és Onkel Hans, alias Göttling Hans doktor, a tanárképző német oktatója adott elő rendszeresen. Ódry Árpád, Kiss Ferenc, Ascher Oszkár, Péchy Blanka és Gárdos Kornélia szerepeltek ebben az időben a legtöbbször a versmondók sorában.
1926-ban a Magyar Rádióújság is bemutatta a három mesemondót. „Ők, kérem, a rádió primadonnái – írta a lap. – Amiből mindjárt nyilvánvaló, hogy mégiscsak keleti nép a magyar, mert hát sehol sem becsülik meg úgy a mesét, és sehol sem mesélnek annyira dús fantáziával, mint keleten. Egy kis pesszimizmussal azt is mondhatnám – jegyzi meg a Calidus álnéven publikáló szerző –, hogy a mesélő uraknak nem is ezért van ekkora sikerük, hanem azért, mert ebben a fásult, szomorú országban már csak a gyermekek lelkesednek azokért, akik mulattatják őket.”
Az apró termetű Szalai Oszkár ezt mondta: „A legnagyobb büszkeségem, hogy megcáfoltam Gaál Mózes, a nagynevű mesemondó teóriáját. Gaál szerint ugyanis egyszerre legfeljebb nyolc–tíz gyermeknek lehet mesét mondani. Én ezzel szemben három év előtt a Városi Színházban egyszerre ezerötszáz gyermeknek meséltem, és valamennyinek le tudtam kötni a figyelmét. A mesemondás trükkje a közvetlenség, néhány rögtönzés, a szuggesztív erő, a hallgatósággal való közvetlen kapcsolat.”
A mesét mesélik: emlékezetből elmondják; azután az, aki hallomásból megtanulta, megint elmeséli emlékezetből. A mesekutató azt mondja, hogy a két mese ugyanannak a mesetípusnak a variánsa. Vajon hányféle variáns születhetett a rádióban hallott mesékből?
Folytatva a rádió első mesemondóival: Zsombok Zoltán 1926-ban huszonhárom éves volt, de sokszor hetvenévesnek is vélték. Ő is rengeteg ajándékot kapott a gyerekektől, és mint a lap írta: sok házassági ajánlatot. Ez utóbbit a hölgyek azzal indokolták, hogy aki ilyen szépen tud mesélni, az valószínűleg nagyon szeretheti a gyermekeket, és abból csak jó férj lehet.
A szülők Hans Göttling segítségével szoktatták a legkisebbeket a német szó hallgatására. Onkel Hans a német meseirodalom válogatott szemelvényeit mutatta be, de előadás közben keresztül-kasul szövögette azokat magyar vonatkozású rögtönzésekkel.
1928 karácsonyán újabb mesemondók lépnek színre: Harsányi Gizi, Somody Pál, Pista bácsi (dr. Kerestélyi István), özv. Sebők Zsigmondné, Margit néni (Altay Margit), Kálmán bácsi (Pesthy Kálmán), özv. Pósa Lajosné, Mariska néni (Manchen Mariska) és Mária néni (Thury Mária). „Ők a rádióapparátus láthatatlan tündérei, manói, nagyapói – olvashatjuk –, akik ezer tréfával, ötlettel, mesével kacagtatják meg a gyermekeket.”
És mégis: a következő év nyarán a Magyar Rádióújságban egyebek mellett ez áll: „Nálunk az ifjúság nevelése még nincsen megoldva. A mesemondások és az időnként tartott érettségi irodalmi témák megbeszélése távolról sem elegendő. […] A Magyar Rádió jó hírneve, becsülete egyre emelkedik külföldön. Nem szabad hát lemaradnunk semmi olyanról, ami okos, célszerű és hasznos.”
1929 karácsonyán Somogyváry Gyula, alias Gyula diák Karácsonyi meséjét közli a lap:
(…) „A Betlehemen nincsen ajtó, / nincsen lakat, sem földi zár, / és eljut hozzá minden ember, / ki csillagot keresve jár. / Keressétek hát tiszta szemmel, / s meglátjátok, hogy ott ragyog, / merre az árvák, elhagyottak / s koldusok útja kanyarog…”
1935. december 24-én Pintér Jenő neves irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja nyilatkozik a rádióban. „A nemzet nyelvében, irodalmában él és virágzik. Ha tehát a rádió nyelvünket és irodalmunkat ilyen magas szempontok szerint műveli és támogatja, igaz hálára kötelezi az egész országot.” Értsd ezen: a meséivel is. Babits Mihály, aki gyakran olvasott fel a rádióban, 1935-ben ezt vetette papírra: „Kosztolányi néhány év óta tiszteletre méltó küzdelmet folytat nyelvünk tisztaságáért. Nem az idegen szavak csúfítják el legjobban a nyelvet, hanem a csúnyán használt magyar szavak, a kuszált mondatok, logikai hibák, grammatikai hanyagságok és a rettenetes képzavarok… Ezek ellen a magyar nyelvet semmi sem védi. […] A magyar stílus gatyában jár.” Szegény Babits, mit írna ma némely kereskedelmi rádió nyelvi stílusa hallatán?
1938 végén öregkori tüdőgyulladásban meghalt egy írástudatlan, istenes, jámbor, nyomorúságos életű, hajdani híres duhaj és nagy verekedő, koldussorba süllyedt parasztember: Fedics Mihály. De úgy tudott mesélni, mint ebben a hazában talán senki sem! Ortutay Gyula egy szép kiállítású, négyszáz oldalas könyvben állított emléket neki. Fedics száraz hangon mesélt, közben hökkentett egyet-kettőt, és mindig változtatott valamit a meséjén; a lényegtelent elhagyta, így meg úgy stilizált, szinte a hallgatóság előtt szövögette a mese szálát. Tudatában volt a jelentőségének. Büszkén mondogatta életében: „Most már négyen vagyunk a világba (tudniillik híres emberek): Rinaldó meg Rózsa Sándor, Bogár Imre meg Fedics Mihály.”
Ortutay írta: „Amennyire természetes, hogy meghatottan beszélünk Petőfi indulatos természetéről, anekdotákat tudunk Jókaival való összecsapásairól, annyira különösnek tetszhetik, hogy egy öreg mesemondó tanyai embernek a szokásairól, emberségéről emlékezünk meg. Igaz, hátramaradt tárgyaiból nehéz is lenne valami múzeumot összeállítani, s különös múzeum is lenne az. Egy kiszívott kurta pipa, foltozott iszák, ajándékba kapott városi ruha, egy könyv…”
Csendesen kérdezem: ki emlékszik még Fedics Mihályra? Pedig hányan köszönhetik neki az álmaikat. Feledésbe merült, mint Hattyú vitéz lakodalma. Hiába folyt Hencidától Boncidáig a bor s a pálinka, s hiába járták még a sánták is…
A háború után, a negyvenes évek vége felé megváltozott itthon a világ. 1949. december 21-én a Magyar Rádió hetilapjának első oldalát már Sztálin arcképe díszítette. Alatta a szöveg: „Éljen Sztálin, a magyar nép nagy barátja!” A belső oldalakon pedig a rádió „gyerekei” vallottak szerepeikről.
„Bánfi András a legboldogabb gyerekszínészek egyike. Kétszer alakította ebben az évben a gyermek Lenint: »Amikor a szerepre készültem – mondta –, elképzeltem magamnak, milyen lehetett Lenin ebben a korban. Azután pedig elhatároztam, úgy szeretnék élni, hogy hozzá hasonlítsak…«” Kerekes Judit, egy pufók arcú szőke kislány vallomása így hangzott: „Minden gyermek értékes felajánlást tett Sztálin bácsi születésnapjára. Jó lenne, ha a felajánlott jó tanulást vagy jó munkát mindenki tovább folytatná a születésnap után is!”
Messze kerültünk Gyula diák Karácsonyi meséjétől.
1939 és 1945 közötti Műsorborítékok között lapozgatok. Véletlenszerűen pillantok egyikre-másikra. Egy kis fenyőfa meséje. Angyaljárás. Szerző (gyűjtő): Móra Panka, Móra Ferenc lánya. Előadó: Harsányi Gizi színművész. Északi mesék (Olaf és a jegesmedve, A Hold festői). Szerző: Harsányi Gizi, előadó Zala Karola színművész. Macskák és cicák. A meseszerzők között Kosztolányi Dezső, La Fontaine és Képes Géza neve olvasható. Előadó: Bajor Gizi. Lánc, lánc… Gyermekversek. Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Gyulai Pál, Kaffka Margit, Szabó Lőrinc. Előadó Somogyi Erzsi színművész.
Az előadók sorában 1926-tól a mai napig legkiválóbb művészeink neve szerepel, akik kitüntetésnek érezték, hogy mesét mondhatnak. Bajor Gizi például így vallott rádiós munkájáról:
„Mindenkor szívesen, sőt örömmel állok a rádió mikrofonja elé, mert számomra nemcsak új, érdekes, de határozottan izgató föladat minden ilyen szereplésem. Azt hiszem, a közönség és az előadó között – amióta rádió van –, ha lehet, még közvetlenebb a kapcsolat. Hiába vagyunk egymástól szinte mérhetetlen távolságokban, mindkettőnket az érzések egész nagy skálája ural. A beszélő színészeknél az a fontos, hogy jól megértessék magukat a hallgatókkal.”
A rádió sajtócikkgyűjteménye arról árulkodik, hogy 1948 és 1950 között már elhalmozza a médiát, köztük a rádiót is az orosz mese. 1949. március 4-én a Magyar Nemzet Polgár Tibor szovjet mesejátéklemezét ismerteti. Március 10-én a Pesti Műsor tizenkét hónap orosz mesejátékával foglalkozik. November 21-én a Dunántúli Hétfőben Mihalkov-mese operettje van terítéken.
A Jó éjszakát, gyerekek! 1961. november 6-i adásában – egy nappal a nagy októberi szocialista forradalom évfordulója előtt – a Száska megtér című mesét sugározzák.
„Lenin egy pillantást vetett zsebórájára, majd visszasüllyesztette a zsebébe – így kezdődik a mese.
– Magánál hány óra? Az én órám megállt.
– Kilenc, Vlagyimir Iljics. Illetve… két perc múlva kilenc – helyesbített Popov. Tudta, hogy Lenin súlyt helyez a pontosságra…” És így tovább.
Honti János említett esszéjében a német romantika vezéralakját, Friedrich Novalis költőt (1772–1801) idézi, aki szerint – „alles ist ein Märchen” – minden: mese. A világ végtelen sokféleségében, minden végletében és ellentétében ott a mese. Mindannyian voltunk gyermekek, és mindannyiunk számára állt valaha az igazság – ha most már eltolódott is valami fedőréteg alá. Van egy szép mondás, amely szerint az igazság fontosabb, mint a tények. De ennek érvényesítése csak a mesében lehetséges.
Aki nem hiszi, járjon utána!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
