Térdig vérbe’, könyökig könnybe’

[1]
Paradicsom kőkertjébe’
Arany szőnyeg leteritve,
Rengő bőcsü közepibe’,
Az Úrjézus fekszik benne,
Bal kezibe’ arannyalma,
Jobb kezibe’ aranyvessző,
Mikor azt ő megharsantsa,
Zug az erdő, cseng a mező,
Sohase láttam szebb termőfát,
Mind az Úrjézus keresztfát,
Vérvel virágozik,
Szentlélekvel gyümő’csözik,
Ammen.

[2]
Az angyalok eljövének,
Mennyországba’ csenditének,
Az arannyos misére készülének,
Édes, áldott, szen’ napjaim,
Akik töllem eltelének,
Gyonásolást nem tehetek,
Igazságot nem keresek,
Nyújcs kezet, Mária,
Nyiccs kaput, angyal,
Hogy mehessünk a kerek ég
Lobogó csillag fölött az örök életre,
Ammen.

[3]
Hiszek egy Istenbe’,
Bizom az Istenbe’,
Az a bizott Isten
Lakojzék lelkembe’.
Jőj el, édes Jézus,
Gyontass meg engem,
Hogy én neked legyek gyontatott embered.
Menj el, te gonosz Sátán,
Ne kisérts engemet,
Vagyon nekem fejem,
Jő el az Úrjézus,
Megfelel képibe’.
Az én házam Szent Antal,
Négy szegibe’ négy angyal,
Közepibe’ egy arany karosszék,
Ott sír vala Asszonyom, Szüz Mária,
Feje lehajtva, könyve csordulva.
Odamene Szent Lukács, szent evangélista,
Kérdé: Mért sírsz, Asszonyom, Szüz Mária?
Hogyne sírnék, Szent Lukács, szent evangélista,
Mikor három egész teljes napja,
Hogy nem láttam az én áldott Szent Fiamot.
Menj ki, Asszonyom, Szüz Mária, ajtód elejibe,
Térdig vérbe’, könyökig könnybe’,
Eléjő a te áldott Szent Fiad.
Elmene Asszonyunk, Szüz Mária ajtaja elejibe,
Térdig vérbe’, könyökig könnybe’,
Eléjöve az ő áldott Szent Fia.
Kérdé: Hol valál, én áldott Szent Fiam?
Hol valék, én áldott Szent Anyám?
Harmadnapja a zsidók üldözének,
Kálvária hegyire késérének,
Kötelekvel megkötöztek,
Vaskesztyükvel csapdostak,
Lándzsákval szurkodtak,
Rut nyálukval köpdöstek,
Epével, ecetvel itattak,
Ki ezt elmondja este lefektibe’,
Reggel felkeltibe’,
Ugy megüdvözülhet,
Mint Jézus Krisztus üdvözült halála óráján.
Beteg a test, kész a lélek,
Vigan várják a mennyei angyalok az ő lelkit,
Ammen.

[4]
Péntek ugyannak a napja,
Melynek Krisztus Urunk mene kénjára,
Kénján esik esete,
Beteg a test, kész a lélek,
Vigan várja az Uristen,
Kérdi, kérdi angyal Isten:
Mi dolog lehessen, Uramisten,
Szent szined szomorodván,
Piros véred kiomolván,
Aranyhajad kiszaggatván?
Ki ezt elmongya pénteken háromszor napjába’,
Ugy megüdvözülhet,
Mint Jézus Krisztus üdvözült halála óráján.
Beteg a test, kész a lélek,
Vigan várják a mennyei angyalok az ő lelkit,
Ammen.

Noha a fent közölt imádságokat nemrég jegyeztük le, azok a középkor emberének világképét tükrözik. A szóbeli emlékezet által sok száz éven keresztül megőrzött archaikus imádságok eredete a pogány magyar hitvilágig, valamint a kereszténység felvételéig nyúlik vissza. Emellett a szövegeket átszövi a középkori ferences misztika. Az erős érzelmek élénk képekben tárulnak elénk. A nyelvezet régiessége tetten érhető például abban, hogy az imádságot elmondó asszony a legtöbb helyen a teljes hasonulást sem használja (ez a jelenség a magyar nyelvterületen a XVIII. század végétől a Kazinczy-féle nyelvújítás eredményeként terjedt el).
Néhány szót érdemes azonban a fenti imádságot használó emberekről szólni. Prezsmer Virág (1935), az adatközlő asszony lakhelye az Erdély keleti peremén, a Csíki-havasokban elhelyezkedő Gyimesközéplok település Hidegség nevű, hegyek közé zárt, félreeső falurésze. Itt napjainkban is elő-előfordul nem szívesen látott vendégként a medve és a farkas. Ezek az egyszerű, hagyományos havasi gazdálkodást folytató csángó emberek „imafelhőben” élnek. Napjuk legkülönböző szakaszait kitölti a templomban használatos és a „hivatalos” egyházi gyakorlaton kívül álló archaikus imádságok elmondása. Felidézik azt a középkorban általánosnak mondható gondolkodástípust, amely folyamatosan kutatta a születés misztériumát és a szenvedés értelmét (az itt közölt szövegek egy része is a nagypéntekkel foglalkozik), és amelynek jellemzője az Úristenbe vetett feltétlen bizalom.
Prezsmer Virág az alábbiakban nyilatkozik minderről.
– Ezt a szép imádságot mindennap el tetszik mondani?
– Hát van eset, hogy igen, máskor nem. Beléfelejtem, s imádkozok egyebet… Járunk ilyen társulatba, hogy a rózsafüzér-társulatot végezzük… S akkor azt mindig mondom. A rózsafüzért. Igen. Minden este… S mikor így este fejek, vetem a keresztet, s az esti imádságot s ezeket végzem. S reggel is, amíg fejek. S hajtom ki a legelőre, s addig is mondom. Visszajövök, s ott a legtöbbször imádkozok, úgy menve, munkával… Este az úrangyalát is szoktuk, s a miatyánkot s az üdvöz légy, Máriát.
– S a déli harangszóra?
– Arra is az úrangyalát s a miatyánkot. S a gyermekek is. Még a kicsi es, most má’ úgy megszokta. Most egyik este is harangoztak, még nem volt elaludva, aszt mondja: „Mamika, szól a harang! Imádkozunk?” Akkor segített keresztet vetni. A nagyobbik az tudja má’ a miatyánkot, az üdvöz légy, Máriát. Olyan ügyesen mondja. … Így szoktuk, s így mondjuk…

Dr. Szabó Endre gyűjtése, Takács György lejegyzése