Tört magyar

„Sok urunk nem volt rest, se kába
birtokát óvni ellenünk,
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.”
József Attila: Hazám

Legkevesebb kétmillióan vágtak neki az Amerikába vezető útnak Magyarországról 1880 és 1913 között, mivel idehaza, a Kárpát-medencében feleslegesek voltak. Másfél millióan nem tértek vissza szülőföldjükre: sorsuk végleg összefonódott az Újvilágéval, amely kenyeret és reményt adott nekik, ahol szükség volt rájuk, a tudásukra, megpróbáltatásokon edződött kitartásukra, munkabírásukra. Amerika csillaga emelkedett, a fiai kezét elengedő óhaza pedig egykedvűen poroszkált az összeomlás felé.
A tarcali Tapasztó Gábor egyike volt a tízezreknek, akik 1905-ben áthajóztak a nagy vízen az ígéret földjére, hogy megtalálják szerencséjüket. Egyik öccse, István később szintén világlátott ember lett, bár nem jószántából: őt az oroszok hurcolták el. Tapasztó Gábor negyven év múltán is vágyódott szülőföldje után. A családnak és unokahúgának, Tapasztó Ilonának 1947-ben írott leveleit a címzett szeretettel megőrizte. Halála után a fia talált rájuk.
„Kedves Attyámfiai, Testvérek” – kezdi Tapasztó Gábor az otthoniakhoz írott levelét kivándorlása után 42 évvel, 1947 márciusában, az emberöltőnyi távolságban is szeretettel őrzött anyanyelv bensőséges hangulatú, hűséges archaizmusával. A helyesírás ugyan néhol döcög, de a kalligrafikus, rendezett kézírást elnézve megemelhetjük a kalapunkat a századforduló ismeretlen tarcali tanítója előtt: Tapasztó Gábor csupán négy elemit végzett, de ez idő alatt a betűvetésben magabiztos tudásra tett szert. Levelében először mindjárt az általa küldött csomagok sorsáról érdeklődik, hogy megkapták-e azokat az atyafiak, bár – mint írja – reklamálni úgysem lehet, „mivel a posta semmi felelősséget nem vállal az Európába küldött csomagért”. De azért szeretné tudni, megérkezett-e a segítség a rokonsághoz.
„Testvérek! Az elmúlt időben az én keresztleányom, Ilonka Ceglédről küldött nékem levelet. Nyíltan ki merem jelenteni, hogy olyan szép levelet régen nem olvastam. Szinte öröm volt olvasni a pontos és helyes magyar kifejezéseket, a kedves megszólításait, amely annak tulajdonítható, hogy szépen művelt nőszemély. Testvéreim! Az én gyermekeim már nem tudnak magyarul írni, a nyelvet még törve beszélik. Van két unokám, egy 16 éves fiú és 8 éves leány. Egy árva szót sem tudnak magyarul beszélni. Indok, mert különböző nemzetiségű egyénekkel kötöttek házasságot. (Mármint a gyerekek – A szerk.) Van két német, egy szerb, egy angol és egy magyar származású a családunkban. Gyermekeink széjjel vannak az ország különböző részein. Csak egy lakik Lackawannán” – mesél életükről a nagy amerikai olvasztótégelyben némi fájdalommal vegyes büszkeséggel. Az is kiderül, hogy három fia – Gábor, Ferenc és Pál – besorozottként szolgált a háború alatt az amerikai hadseregben – egyikük a japán vizeken –, és szerencsésen hazatértek mindahányan. A negyedik a légierőhöz került:
„A hat gyermekből egy még nőtlen, az Ernő: mint önkéntes, a hadseregnél szolgál, a repülőosztagnál van beosztva, a bombavetőknél. Innen számítva 3000 mérföldre szolgál” – írja. „Az elmúlt karácsonyban velünk volt 14 napi szabadságon. Örömünkre szolgált, hogy velünk töltötte az ünnepeket. Nagy, derék fiú, 6 láb magas, egyenes, mint egy gyufaszál. Van néki 75 dolláros havi fizetése” – újságolja.
„Továbbá tudatlak benneteket, hogy fizikailag elég jól vagyunk. Katalin nénétek meghízott, 160 fontot mutat a mérték részére” – közli a hírt, sejthetően némi malíciával. De azért a magánélet örömei-bánatai mellett szán néhány sort az akkori amerikai viszonyok érzékeltetésére is. Az óvilági rokonok számára drámai lehetett a kontraszt a „felszabadult” magyar és a tőkések által kizsákmányolt amerikai munkások helyzete és jogai között:
„A lefolyt világháború nálunk is hagyott változásokat. Tudniillik, ami még sohasem volt Amerikában. Jövedelmi adót kell fizetni mindenkinek, aki dolgozik. Például veszem az én helyzetem. 1946-ban fizettem 728 dollár jövedelmi adót. Az évi keresetem volt 5462 – azaz ötezer-négyszázhatvankét – dollár. Ez húsz percentes adó. Vagyis minden megkeresett dollárból húsz cent az állami adó. Továbbá az árszabály még ma is rohamosan megy fel. Egy font hús 60 cent, egy liter pálinka 5 dollár, egy üveg sör 20 cent, egy liter tej 20 cent. Egy kicsiny kenyér, ami volt 5 cent a háború előtt, ma 16 cent. Egy tojás 5 cent. Egy pakli cigaretta 20 cent. És így tovább mindenféle, ami az életszükséglethez tartozik” – sorolja. Ha utánaszámolunk, kiderül, hogy Tapasztó Gábor és felesége a nehezedő viszonyok közt is cirka 100 dollárból gazdálkodhatott hetente, az adó levonása után. A napi szükségletek fedezéséhez bőven elég volt négy-öt dollár. Tudatja azt is: a munkaideje nyolc óra, és heti öt napot kell dolgozni. Ennek ellenére – ahogy Tapasztó Gábor írja – a „munkásosztály zavarog”:
„A szakszervezetek hadilábon állnak a kapitalisták rendszerével. A mai helyzetben nem lehet úgy cselekedni, ahogy egyesek gondolják. A szervezettől (nyilván a szakszervezetre gondol – A szerk.) jön a parancs. Hogy mi lesz ennek a vége, az a jövő titka. De minden komplikációs ügyeknek dacára is ez a földrész a legjobb a világon. Mert azt eszünk és iszunk, amit megóhajtunk. Tehát nem panaszképpen mondom.”
Tapasztó Ilonának írott másik leveléből kiderül: sokat tanult és dolgozott, míg biztos egzisztenciát teremtett: „Visszamenőleg fiatal éveimben annak tudatára jöttem, hogy az ásó-lapát és a csákány keserves kenyérkereset. Gondoltam, bemegyek egy műhelybe ipart tanulni. Melyet meg is cselekedtem. Négy évig dolgoztam szorgalommal, mire elértem czélom. De a szakmám nem volt kielégítő” – meséli fiatal unokahúgának. Végül megtalálta a számítását, de hogy pontosan miként, nem tudható: a levél második fele elveszett. Annyi azonban bizonyos: 1947-ben nyugdíjazására várt, és azt tervezte, azután rögvest elindul az óhazába meglátogatni végre szeretett „attyafiait”, köztük a legkedvesebbet, Tapasztó Ilonát:
„Édesem, drága Ilonkám! Még ezen ideig nem nyilatkoztam néked, miért szeretlek én téged a rokonság között a legjobban. A hivatásodért. Nagyon szép pályát választottál. Ápolónőnek lenni dicsőség. A közjóért dolgozni, a tehetetlen betegek szolgálatjára lenni. Az ápolónők megérdemlik, hogy a publikum kalapot levéve üdvözölje minden időben hűséges, odaadó szolgálatjukért. Én is voltam kórházban egy időben. A kezem vérmérgezést kapott egy rozsdás darab vastól. Volt egy franczia kedves ápolónő mellettem. Milyen kedves, odaadó szeretettel gondozott. Ettől az időtől kezdve nagyra becsültem az ápolónőket. Tudom, hogy igen nagy türelem kell, hogy a beteg személyeket megnyugtassa.” Egy másik, hiányosan megmaradt leveléből kiderül az is: nagyon szeretné, ha Ilonka kivándorolna hozzájuk, s ismét életet hozna a kiürült házba, hiszen már csak „ketten maradtak a mamával”.
„Van egy nyolcz szobás saját házunk. Négy hálószoba. Konyha. Ebédlő. Vendégszoba. És fürdőszoba. Villany- és gázhasználattal” – írta tájékoztatásul. Az előkészületek meg is történtek. Tapasztó Gábor a bevándorlásról szóló, Washingtonból érkezett nyomtatványokat is elküldte unokahúgának. A családi fáma szerint már csak néhány hét volt hátra, hogy Ilona is elinduljon szerencsét próbálni az Újvilágba. A kék cédulás választások után azonban jött Rákosi, és legördült a vasfüggöny. Tapasztó Ilona sohasem jutott el Amerikába.
„Testvéreim! Nagyon vágyakozom haza. Úgy szeretném látni még egyszer azt a földet, ahol én születtem és a gyermekéveimet eltöltöttem. Mert hiába már beolvadtam az amerikai rendszerbe, de én még mindig magyarnak érzem magam. Mert azt feledni nem lehet: Minden jók kívánásával, szeretettel üdvözlöm édes mindnyájatokat. Tapasztó Gábor” – írta 1947-ben. Nem léphetett szeretett hazája földjére, testvérei közül kettőt sohasem ismerhetett meg. Ahogyan Tapasztó Ilonát, unokahúgát sem. Hogy mi lehet gyermekeivel, unokáival, a világban szétszéledt Tapasztókkal, nem tudni. Minden kapcsolat megszakadt. Legalábbis Tapasztó Ilona fia úgy tudja.