Valaki jön

Két éve éltünk a romos Pesten – a budai Vár üszkösen meredt fel, a hidak jó része csonkán éktelenkedett a Duna két partja közt –, én pedig csak nemrég tudtam meg: a karácsonyfát, de talán még a köréje való ajándékokat sem az angyal hozza. Igaz, ennek nehéz is lett volna titokban maradnia. A karácsonyfát ugyanis én hoztam 1952 telén Alagra száműzött nagybátyámtól. A piacon nem árultak fát. Nem a természetvédelem dicséretes okán, hanem a hagyományok elleni ádáz harc jegyében. Az se „igazi” fenyő volt, amit hadifogságból nemrég hazatért nagybátyámtól kaptunk, aki frissen végzett katonatisztként csöppent az orosz frontra, most pedig gazdálkodónak álcázva tengődött a lóversenyeiről elhíresült faluban, hanem „tűzdelt fa”. Rövid karó, amelybe nagybátyám fenyőgallyakat szurkált. Az ágakat aztán dróttal megcsomózta. Megtévesztésig hasonlított a kis fa egy fenyőcsemetéhez. A marhavagonban, amely a Nyugati pályaudvarról Alagig, aztán már a karácsonyfa társaságában visszafelé hozott, még alkudni is próbáltak rá. Egy középkorú férfi tíz, egy idősebb úriember húsz forintot kínált érte. Ami nagy pénz volt. Az tehát, hogy a fát nem az angyal hozza, egyszer s mindenkorra tisztázódott számomra. Ami viszont az ajándékokat illeti, a kopott Verne- és Donászy-könyveket, abban még bizonytalankodtam.
A kis fa amúgy mutatós volt. Még „bolti szaloncukor” is jutott rá. Nem úgy, mint otthon, Beregszászon, ahol még azt is nagyanyám főzte, csomagolta. A gyertyáktól sziporkázó fa alatt sorra vettünk mindenkit, aki „nem lehet itt”. Rokonokat és ismerősöket. Sokan voltak. Eltűntek, kitelepítettek, börtönben sínylődők…
Néhány nappal szenteste után – a kis fa jól tartotta magát – estefelé megszólalt a csengő. Négyes társbérletben laktunk. Kinek-kinek megvolt a „szignálja”: egy hosszú, két hosszú, rövid-hosszú, egy hosszú és két rövid. Most egyértelműen bennünket keresett valaki. Két hosszú csengetés hallatszott, ami szokatlan volt a kései órán. Kimentem ajtót nyitni, és egy ismeretlen férfit pillantottam meg. Volt nála valami batyuféle, és ő ugyanolyan tanácstalanul fürkészett engem, mint én őt. Nem tudtam eldönteni, ez akkoriban nem volt könnyű, koldus-e vagy teljes értékű polgár, de amikor a nevünket mondta, beszaladtam – őt magára hagyva –, és közöltem: „Valaki jött!” Anyám kiment, én pedig meglepetten hallottam a szokatlanul hangos, örömteli üdvözlést. „Elengedtek!” – mondta már bent a szobában röviden a váratlan vendég, szintén volt katonatiszt nagybátyám, akit öt évvel ezelőtt „államellenes összeesküvésért” csuktak le. Kétéves voltam, amikor utoljára láttuk egymást. Lekászálódott. Megölelt engem is – borostás volt az arca. Leült, felállt. Nézte a karácsonyfát, nézett bennünket. Tétován, mint aki rossz álomból ébred. Mint aki nagyon messziről jön.