Némi túlzással, szinte évente bejelentik, hogy megtalálták a Naprendszer régen keresett, tizedik bolygóját. Legutóbb éppen az idén nyáron a NASA egyik konferenciáján Mike Brown amerikai csillagász ismertette felfedezését: lefényképeztek egy olyan égitestet, amelynek átmérője nagyobb a Plútóénál. Ez volt az első eset, hogy Naprendszerünkben ilyen méretű égitestről készítettek felvételt a legkülső bolygó hetvenöt évvel ezelőtti felfedezése óta. A bejelentéssel szinte egy időben máris fellángolt a több évtizedes vita. A hazai média is tényként, azaz a tizedik bolygóként említette az új égitestet. Azonban a csillagásztársadalom nagy része még a Plútó helyzetét is vitatja: sokak szerint a Kuiper-övezet egyik égitestjéről van szó. Ez a Neptunuszon túli fagyott világok összességét jelenti, ahol az ilyen Plútó méretű objektum csak egy a sok közül.
A tizedik bolygót már régóta keresik a csillagászok, hiszen a Plútó túl kicsinek bizonyult ahhoz, hogy az Uránusz pályaeltéréseit magyarázza. A nyolcvanas években a műholdak is segítettek az X planéta keresésében. Két angol kutató megvizsgálta, hogy a Jupiter- és a Szaturnusz-családhoz hasonlóan nem csoportosulnak-e valahol a hosszú keringési periódusú üstökösök pályái, ami arra utalhatna, hogy azokat ott egy nagybolygó fogná csokorba. Valamiféle csoportosulást találtak ugyan, olyan nagyméretű bolygót azonban nem, amely az említett neptunuszi pályaeltéréseket igazolhatta volna. A keresés annak ellenére sem volt eredményes, hogy az 1983-ban a méréseket elkezdő és infravörösben látó IRAS-hold sem volt képes felfedezni egy ilyen méretű bolygót.
A kutatás azonban folytatódott, és 1992-ben felfedezték az első Kuiper-övezeti égitestet, azaz KBO-t (Kuiper Belt Object). Ezeknek a létét 1948-ban Edgeworth feltételezte, és a holland Kuiper népszerűsítette. Az észleléstechnika az 1990-es évek elejére lett olyan jó, hogy a néhány száz kilométer átmérőjű égitesteket abban a távolságban már fotózni lehetett. Így megállapíthatták a legnagyobb KBO átmérőjét, amely csaknem 1300 kilométernek bizonyult. Az 1992-es első után ma már négyszáz felett van az ismert KBO-k száma.
Az eddig legnagyobb Kuiper-övezeti égitestnek ismert 2001 KX 76-nak a Plútóéhoz hasonló a pályája. Az Uránusz nagy tengelyhajlását pedig azzal magyarázzák, hogy a Naprendszer keletkezésének vége felé, amikor a bolygók összeállása már nem kis testek becsapódásával, hanem a nagyobbak egymásnak ütközésével történt, akkor az Uránuszt egy ilyen nagy ütközés billentette ki a merőleges helyzetből.
Mike Brown azt közölte, hogy az új bolygót azért volt nehéz megtalálni, mert az negyvenöt fokos pályasíkjával jócskán kiemelkedik az ekliptikából, és ezen a pályagörbén senki nem kereste. A 3360 kilométer átmérőjű égitest felszínét fagyott metán borítja, a Naptól 97 csillagászati egységre van (1 CsE a Föld–Nap közepes távolság, 150 millió kilométer), tehát a Plútóénak a háromszorosa. Mivel mérete is nagyobb a Plútóénál, Mike Brown logikusnak gondolja úgy, hogy felfedezettjét e jellemző alapján a bolygók közé sorolja. A NASA sietve bejelentette, hogy támogatják a tizedik bolygó meghatározást.
Ha a méretet elfogadjuk a bolygó meghatározásának fő jellemzőjeként, akkor határvonalat kell húzni, hogy a Plútónál hányszor nagyobb égitesteket nevezhetünk bolygónak – mondta Brian Marsden, a Mirror Planet Center munkatársa. – Nem hiszem, hogy ezt annak kellene tekintenünk – tette hozzá. Alan Boss, a Washington Carnegie Institute planetáris teoretikusa fogalmazta meg talán a legpontosabban azt, amit az ellenzők képviselnek. Szerinte a bolygó elnevezést hagyjuk meg a Naprendszer nagyjainak, és a Neptunuszon túli világ égitestjeit a Kuiper-öv bolygói névvel illessük, beleértve a Plútót is. Egy harmadik vélemény szerint a Mars méreteit tekintsük alapnak a bolygók meghatározásához, különben a Kuiper-övezetben ezernyi Plútót találhatunk.
Bizonyos, hogy a vita nem dől el egyhamar, de a New Horizons eredményei esetleg segíthetnek valamelyik félnek.
Az 504 millió dollár értékű űrszonda tehát a Plútóhoz és a Kuiper-övezetbe látogat. Fedélzetén hét műszercsomagot helyeztek el, összteljesítménye mindössze 28 watt. Tíz évig lesz úton a New Horizons, és 2015-re ér a Naprendszer legkülső bolygójához, a Plútóhoz. Az ismert Charon-hold mellett a New Horizons képes lesz felfedezni további kisméretű, egy kilométer átmérőjű holdakat is. Ha a küldetés sikerül, bizonyára az ide küldendő leszállóegység tervét is jóváhagyják. A szonda ezután a Kuiper-övezetben kutakodik majd. Nem kizárt, hogy e fagyott világban a Naprendszer korai időszakából származó anyagokra bukkanhat, és megadhatja az izgalmas kérdésre a választ: a Plutó a Kuiper-övezethez tartozik-e, és ha nem, akkor miért nem került oda?
Mindmáig a Plutó az egyetlen olyan bolygó, amelyhez még nem érkezett ember alkotta űreszköz.
Műszerpark a vizsgálatokhoz
Alice – ultraibolya spektrométer, amely a Plútó légkörének szerkezetét és összetételét vizsgálja
Ralph – látható és infravörös tartományban dolgozó kamera. Nagy felbontású, színes képeket készít a Plútó és a Charon felszínéről
Lorri (Long Range Reconnaissance Imager) – nagy távolságú képfelvevő. Futballpálya nagyságú területekről készít képeket a Plútó felszínéről
SWAP (Solar Wind Around Pluto) – a napszél részecskéinek mozgását deríti fel a Plútó magnetoszférájában
PEPSSI (Pluto Energetic Particle Spectrometer Science Investigation) – a semleges részecskék viselkedését tanulmányozza, felderíti kölcsönhatásukat a napszéllel
SDC (Student Dust Counter) – méri a porrészecskék számát és tömegét végig a röppálya mentén, különösen ott, ahol még nem járt űreszköz
REX (Radio Science Experiment) – rendkívül érzékeny elektronikai áramkör, amely a rádió-telekommunikációs rendszerrel együtt dolgozva tanulmányozza a Plútó atmoszféráját, a felszín hőmérsékleti eloszlását, és méri a Plútó, a Charon és a Kuiper-övezet égitestjeinek tömegét
