Vándormadarak

Ha József Attila nem írja meg, hogy „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, és ha Tamási Áron Ábelje nem járja meg az Újvilágot, csak azok tudnák, hogy az első világháborút megelőző évtizedekben évi százezer honfitársunk próbált szerencsét a tengerentúlon, akik behatóan foglalkoznak a történelemmel. Pontosan száz évvel ezelőtt csomagolt a legtöbb útra készülő magyar család, s a legtöbben 1906-ban érkeztek meg az óceán másik partjára. Hogy mennyien maradtak ott, és hányan jöttek vissza, arról Fejős Zoltánnak, a Néprajzi Múzeum igazgatójának is csak becslései lehetnek, pedig évtizedek óta kutatja ezt a történelmi jelenséget.
– Családi indíttatásra kezdett foglalkozni a témával?
– Inkább véletlennek mondanám. A debreceni egyetem néprajz szakának előkészítő évében terepmunkára vittek bennünket a Zemplénbe, és ott, gyűjtés közben szembesültem azzal, hogy egyes falvak férfilakosságának nagy része a századforduló tájékán megjárta Amerikát. Ennek emlékét valamennyire a folklór is megőrizte.
– Mennyire volt tudományosan feldolgozott ez a kérdéskör akkoriban?
– Nem tudok róla, hogy bárki is behatóan foglalkozott volna vele, inkább csak érintőlegesen. A mi professzorunk, Buda Béla írt egy tanulmányt, de az is az amerikai Folklore magazinban jelent meg, így aztán nem sokat tudtunk az ügyről. Azt hiszem, véletlenül osztotta rám ezt a kutatási témát. A magyar történelmi emlékezet legfeljebb a családi legendáriumokban őrizte meg az amerikázás emlékét, ha nem volnának az irodalmi utalások, az iskolások alig találkoznának a migráció kérdésével. Az emberek jó, ha annyit tudnak a külföldön élő magyar kolóniákról, hogy „kitántorgott másfél millió emberünk”. Amúgy ez egyáltalán nem magyar sajátosság, a franciák most kezdik feldolgozni a saját, rendkívül színes migrációs-emigrációs történetüket. Ez azért ígérkezik nagyon érdekesnek, mert az Egyesült Államok után Franciaországba érkezett a legtöbb bevándorló.
– Évtizedek óta foglalkozik ezzel a kérdéssel. Miben látja az amerikázás legfőbb okát?
– Aki egy kicsit is vizsgálódik ebben a kérdéskörben, az előtt nagyon világos kép rajzolódhat ki: ez egy rendkívül nagy és átfogó interkontinentális vándorlás volt az európai és az amerikai földrész között.
– Úgy érti, visszafelé is jöttek?
– Hogyne, eleinte nem állt szándékukban a kiutazóknak, hogy Amerikában maradjanak, mindössze anyagilag akarták összeszedni magukat. Nem számított ritkaságnak száz évvel ezelőtt, hogy valaki hatszor–nyolcszor is átkelt az óceánon. Őket mai szóval leginkább vendégmunkásoknak mondhatnánk, akkoriban vándormadár volt a nevük. A kivándorlási „trend” a XIX. században északnyugat felől söpört végig az európai kontinensen, a sort az írek nyitották meg – az ő amerikai kivándorlásuk a nagy éhínséggel kezdődött a XIX. század második harmadában –, és a Balkánt érte el utoljára a kiutazási láz. Bár végső soron már a Mayflowerrel is bevándorlók érkeztek Amerikába Angliából. Hozzánk észak felől, Lengyelország irányából érkezett meg ez a „trend”: az észak-magyarországi megyékből az 1860-as években kezdődött meg az Amerikába irányuló kiutazás, de az országban tömegessé csak a század utolsó két évtizedében vált. Az okokra sokféle magyarázat született, közülük a legismertebb az úgynevezett „push and pull” elmélet, amelyet magyarra talán lökésnek és húzásnak vagy taszításnak és vonzásnak fordíthatnánk. Vagyis: egy adott terület már nem képes eltartani a népességét, a befogadó ország viszont vonzó életfeltételeket tud nyújtani. Hogy ez a viszony kialakult Európa és Észak-Amerika között, nyilván összefügg a kapitalizálódással, és ez magyarázza azt is, hogy a jelenség miért sávos időeltolódással jelent meg Kelet-Európában.
– Vagyis ez az elmélet alkalmazható a magyarországi történésekre is?
– Hogyne. Tudni kell, hogy a tizenkilencedik század második felétől folyamatosan nőtt a népesség az országban. Ezt a megnövekedett létszámot a hagyományos mezőgazdasági termelés már nem tudta eltartani, a korai kapitalizmus viszont még nem volt képes felszívni a sok képzetlen munkaerőt, amelyre viszont a nagy, szűz területekkel és rohamosan fejlődő iparral rendelkező Egyesült Államoknak nagy szüksége volt.
– Másfél és hárommillió közé szokás tenni a kitántorgók létszámát. Ön hány embert számolt?
– Nem lehet pontosan tudni, pedig rengeteg adat áll rendelkezésünkre, hiszen ez a jelenség fontos társadalmi kérdésnek számított a századfordulón. Már működött a Központi Statisztikai Hivatal, amely bekérte a megyéktől az útlevélkérelmek számát. A bizonytalanságot az ingázók adják, akik főként a kezdeti években minden irat nélkül felszállhattak az óceánjáró hajókra. Abban az időben nem vették olyan komolyan a papírokat, mint ma. Az amerikaiaknak az számított, hogy egészséges-e az illető, az útlevelével az első világháborúig nem sokat törődtek. Jó, ha az alispán által kiadott iratban szerepelt egyáltalán fénykép. Azon, hogy ezzel az okmánnyal az aszszony és hat gyerek is utazott, nemigen akadt fenn senki. Mindent összevetve tudni kell, hogy arányszámukat tekintve a nemzetiségeket sokkal inkább érintette a kivándorlás, mint a magyarokat. Számításaim szerint az első világháborúig Magyarországról körülbelül másfél millió ember, ezen belül nyolcszázezer, maximum egymillió magyar távozott végleg Amerikába. Az első világháború után Amerika megszigorította a bevándorlást, ezek után a migráció Kanada és Dél-Amerika felé irányult. Magyarok nagyobb arányban csak a második világháború és ’56 után vándoroltak ki megint, de milliós nagyságrendről nem beszélhetünk.
– Mely országrészekből mentek el a legtöbben?
– A lengyelek egy ütemmel előbb kezdték, mint mi, onnan érkezett a kivándorlási hullám hozzánk. Így először az északi, nagyon szegény, sovány földű szlovákok lakta felvidéki megyékből indultak el, Árvából, Liptóból, Trencsénből, a bányavidékekről, majd ez a jelenség megjelent Sáros, Zemplén, Abaúj, Szabolcs és a mai Kárpátalja területén. Úgy kell ezt elképzelni, mint valami hullámot vagy járványt: ha elért egy falut, a férfiak hihetetlenül nagy számban felkerekedtek. A korabeli lapok szerint Árvából annyira elfogytak a férfiak, hogy az asszonyok szántottak, de ez minden bizonnyal túlzás. Jellemző volt még az amerikázás a gyorsan fejlődő nagyvárosi lakosságra is, Budapestről, Aradról, Temesvárról is sokan mentek a tengerentúlra szerencsét próbálni. További kutatást igényel, hogy megtudjuk, miért mentek el olyan nagy számban Veszprém megyéből, miközben a környező megyékre ez nem volt jellemző. A közhiedelemmel ellentétben a székelyek sem igen indultak neki a világnak.
– A legszegényebbek mentek el?
– Ezen én is sokat gondolkodtam, de ma már világos, hogy ez a klisé nem igaz. A szegények, de nem a legszegényebbek, hiszen az utazás költségeit ki kellett fizetni. Egy fiumei hajójegy áráért két-három nyáron át kellett idénymunkát végezni. Az ipari társadalom hatott a falusi lakosságra, és képessé tette arra, hogy mozdulni tudjon. Jellemzően egyébként azok indultak el, akik számára a hagyományosan kialakult történelmi munkamegosztás miatt természetes volt, hogy mobilizálják a munkaerejüket. Az északi megyékből évszázadok óta lejártak a szlovákok aratni az Alföldre, a máramarosi magyarok szekereken szállítottak, famunkát végeztek, ezért szintén könnyebben mozdultak. A kivándorlók zöme amúgy is csak rövid időre akart menni, és ezért mindent vállalt. Eleinte a fiatalok indultak el, és család nélkül mentek, az volt a céljuk, hogy összeszedjék magukat anyagilag, és itthon földet, házat vegyenek, sokaknak ez sikerült is. Amikor a következő fázisban már családot is vittek, könynyen kint ragadtak. Mentek persze papok, újságírók, kalandorok, lecsúszott dzsentrik, alispán, aki elsikkasztott ezt-azt, de az úri réteg jellemzően csak a második világháború után vándorolt ki tömegesen Amerikába.
– Kialakult a kivándorlással foglalkozó infrastruktúra is?
– Hogyne, a korabeli sajtó tele van olyan írásokkal, hogy az egész kivándorlás azért van, mert aljas emberek toborozzák a népet – de nyilvánvaló, hogy aki nem akart menni, azt hiába toborozták. Idővel azonban belátta a politika, hogy ez sokkal súlyosabb kérdés, semhogy dörgedelmekkel lehetne kezelni, olyannyira, hogy 1890-ben létrehozták a Kivándorlási Alapot, és megpróbálták Hamburg helyett a magyar kikötő, Fiume felé irányítani a tömegeket, és az ebből származó bevételekből növelték a kivándorlókat támogató pénzügyi alapot. Ebből Fiuméban infrastruktúrát, egészségügyi szolgáltatásokat, lelkészi hivatalokat működtettek, amikor tetőfokára hágott a kivándorlás – 1906 körül –, még New Yorkban is működtettek magyar lelkészséget. Nagy ideológiai hasznot azonban leginkább a nemzetiségek igyekeztek húzni a kivándorlásból, főleg a szlovákok, akik azt mondták, lám, az ezeréves magyar elnyomás miatt kell távozniuk. Eleinte közös egyházközségeket alakítottak a magyarok és a szlovákok, ez főként a katolikusok körében volt kézenfekvő, hiszen a misét latinul mondták – de a protestánsok is jól megfértek együtt. Idővel, ahogyan a magyarországi nemzetiségi ellentétek kiéleződtek, Amerikában is érződött ennek a hatása. Azt is tudni kell, hogy a szlovák nemzetiségi mozgalom megerősödésének egyik legfontosabb helyszíne Pittsburgh és az ottani szlovák kolónia volt.
– Jelentős pénzt hoztak haza az amerikások?
– Hogy az amerikázó falvak életében érezhető javulást hozott volna, ezt nem állíthatjuk, de az egyéni gyarapodás szempontjából jelentős lépésnek számított megjárni Amerikát. Elsősorban földet és házat vettek, vagy építkeztek a megkeresett pénzből. Azoknál viszont, akik kint ragadtak, jelentős szociális javulás és társadalmi emelkedés figyelhető meg.
– Milyen munkát végeztek a kiérkezettek?
– Az írek, skandinávok és egyes német tartományok kivándorlóinak – akiknek Amerikába érkezése körülbelül 1860-ig tartott – legalább a fele frissen feltört mezőgazdasági területekre került, és farmer lett belőlük. Mire a magyarországiak is tömegesen megjelentek, az 1880-as évektől kezdve, már felgyorsult az iparosodás, és a nehézipar, az acélgyárak, a bányák, később a vasút szívta fel a munkaerőt, elsősorban a nagy keleti parti iparvárosokban. Később – ahogyan az ipartelepítés haladt – Pennsylvaniában és Ohióban találtak munkát a magyarok. Hatalmas magyar telepek voltak New York államban is. Van persze kaliforniai magyarság is, de nekik inkább a hírük nagy, mint a létszámuk. Léteznek olyan legendák is, hogy Budapest után a legtöbb magyar Clevelandben él, de azért ez sem teljesen igaz, bár kétségtelenül sokan vannak. Azokra, akik család nélkül mentek ki, az volt a jellemző, hogy látástól vakulásig dolgoztak, minden fillért a fogukhoz vertek, úgynevezett burdos házakban (az angol board = kosztoltatni szóból – A szerk.) béreltek sok esetben csak egy ágyat, koszttal vagy anélkül. Később az sem volt ritka, hogy azért utazott ki az egész család, hogy az asszonyok burdos házat vezessenek, és főzzenek, mossanak a férfiakra. Hatalmas etnikai infrastruktúrák alakultak ki ebben az időben Amerikában, egész negyedekben el lehetett boldogulni angoltudás nélkül. Ha viszont a gyerekek bekerültek az amerikai iskolába – amely akkoriban a világ legjobb és leghatékonyabb iskolarendszere volt, és a diákokat a legkisebb erőszak nélkül nevelte lojális amerikaivá –, jó esély volt arra, hogy a család kint marad. Aki pedig házat tudott venni odakint, aligha jött haza. Fontos szerepük volt a nemzeti összetartozás erősítésében az egyházak és a társadalmi szervezetek mellett a betegsegélyező pénztáraknak is, mert ezek az emberek természetesen semmiféle orvosi ellátást nem kaptak az amerikai államtól.
– Mennyire volt szoros a kapcsolatuk az itthon maradottakkal?
– Azoknak, akik az első világháború előtt mentek ki, nagyon erős volt az óhazatudatuk, hiszen szándékuk szerint nem örökre mentek ki. Három olyan napilapot ismerünk, amelyek évtizedeken át, stabilan megjelentek nap mint nap, ebből kettő, a Szabadság és az Előre konzervatív, egy pedig, az Amerikai Népszava szocialista beállítottságú volt. Ezenkívül még számos sajtótermék megjelent magyarul, köztük napilapok is, de egyik sem bizonyult olyan életképesnek, mint ez a három. Ezek az újságok naprakészen közölték az itthon történteket, de nemcsak az országos politika híreivel foglalkoztak, hanem tele voltak olyan helyi hírekkel is, hogy a kivándorlásban érintett területek falvaiban kinek a tehene döglött meg. A korai kivándorlók többségének nem a mai értelemben vett nemzettudata, hanem inkább regionális kötődései voltak. Nekem még alkalmam volt nagyon öreg emberekkel beszélgetni Amerikában, akik ha beletörődtek is, hogy ők már amerikaiak, a falujukat életük végéig siratták. Hogy mennyire kötődtek a hazájukhoz ezek az emberek, elárulja az is, hogy az első világháború kitörésekor tízezrével jöttek haza a fiatalok, hogy aztán Doberdónál az életüket adják a hazáért.
– Hányan vallják magukat magyarnak azok közül, akiknek a dédszülei annak idején Amerikában maradtak?
– Kevesen, egyrészt nyelvvesztés, másrészt a vegyes házasságok miatt. Azt veszem észre, hogy itthon a mai napig szívesebben foglalkoznak a magyarországi problémákkal vagy az utódállamokban élő magyar kisebbség gondjaival, mint azzal, hogy utánuk mára inkább csak kiállítások és megsárgult papírok, mint élő kolóniák maradtak.