A hit és követői

Kevesen tudják, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy a Kárpát-medencében a kálvinista reformáció helyett az unitárius hit terjedjen el. Ennek a lehetősége egészen 1574-ig fennállott, ám ekkor Alvinczi György unitárius prédikátort egy hitvita (Nagyharsány) után kivégezték, s innentől kezdve lényegében Erdély maradt az unitarizmus fő terepe. Olyannyira, hogy az egyetlen magyar alapítású egyházat évszázadokon keresztül éppen hogy megtűrték, többnyire azonban üldözték, s még ma is sokan gyanakodva tekintenek rá a megmaradt trianoni Magyarország területén. Az unitárius hit a XVI. századi reformáció legradikálisabb irányzata lett, ugyanis a Luther által meghirdetett egyházi megújulás éppen a kereszténység gyökereihez való visszatérést akarta, az unitáriusok pedig nem tettek mást, mint komolyan vették a Bibliát. Hitük alapja az „Egy az Isten” (Unus est Deus – maga az unitárius név is ebből ered) parancsa, ez a magyarázata annak, hogy nem fogadják el a Szentháromságot. Úgy tartják: a Szentlélek Istennek a reánk ható, bennünk működő, minket felemelő és megszentelő ereje. Jézus pedig ember volt, akit nem csodálni kell, hanem követni, mert az ő példája „az út, az igazság és az élet”.
Az unitarizmus gyökerei az I. századig nyúlnak vissza, amikor a korai kereszténységben még vita folyt a Szentháromságról, ennek elfogadása ugyanis csak a IV. században merevedett dogmává, a niceai zsinat rendelkezései értelmében. Kr. u. 325-ben a niceai zsinat kijelentette, hogy az Atya és a Fiú ugyanolyan természetűek (homousion to patri). (A Szentháromságot tagadó Arius egyházatyát, aki a Fiúistent csupán hasonlényegűnek (homoiusziosz) vallotta az Atyaistennel, a zsinaton elítélték.) Évezredes lappangás után a reformáció idején bújnak felszínre az újabb antitrinitárius tanok. Közülük is az egyik legelső a Kálvin által 1553-ban Genfben megégettetett spanyol orvos és teológus, Szervét Mihály A Szentháromság tévelygéseiről című műve volt, de nagy hatást gyakorolt az unitarizmus fejlődésére Faustus Socinus, aki ugyancsak tagadta a velünk született, eredendő bűnt és Jézus isten mivoltát. Socinus Erdélyben is terjesztette az új hitet, s János Zsigmond fejedelem udvari orvosával, Blandrata Györggyel együtt az ottani unitarizmus vezéralakjaivá váltak. Az igazi egyházszervező erőt azonban Dávid Ferenc jelentette, aki hat évig német egyetemeken tanulta a teológiát és a bölcseletet, majd Erdélybe visszatérve lelkészi és iskolaigazgatói szolgálata közben jutott el az unitárius hitelvekig. Dávid Ferenc az Erdélyben meghonosodott mindhárom protestáns (lutheránus, református és unitárius) egyház püspöke lett. 1566-ban Kolozsvárott mondta el első unitárius szellemű prédikációját, majd a különböző hitviták magát János Zsigmond fejedelmet is véglegesen az új hit mellé állították.
Az 1568-ban, Tordán megtartott országgyűléstől számíthatjuk az unitárius egyház hivatalos létrejöttét. Az országgyűlés ugyanis világviszonylatban is egyedülálló vallási türelemről tett bizonyságot: határozatot hoztak a vallási és lelkiismereti szabadság biztosításáról: („A prédikátorok minden helyen hirdessék az evangéliumot, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse…”) A tordai határozat után az addigi, többségében kálvinista erdélyi közösségek, a főrendekkel és a városok nagyobb részével együtt unitáriussá váltak. A fejedelem 1571-ben bekövetkezett halála azonban véget vetett ennek a rövid virágzásnak. Utódja, Báthory István nem nézte jó szemmel az új hit terjedését. Az 1572-es újabb tordai országgyűlésen – bár megerősítették a vallási türelemről szóló határozatokat – kimondták a további hitújítás tilalmát. Ez egyértelműen az unitáriusok ellen irányult, hiszen maga Dávid Ferenc úgy érezte, nem teljes még az unitárius reformáció. Azonban a következő Báthory fejedelem, Kristóf eltiltotta Dávid Ferencet a prédikálástól, majd az 1579-es gyulafehérvári országgyűlés elítélő határozata értelmében a dévai vár börtönébe záratta, ahol Dávid Ferenc hamarosan – tisztázatlan körülmények között – meghalt. A következő majd három évszázad az unitárius egyház visszaszorulásának a korszaka. Hol nyíltan, hol burkoltan, de majdnem végig üldözték a magyar reformáció híveit. Elvették templomaik, iskoláik nagy részét, a kolozsvári templomukat a Habsburg-hatalom 1716-ban katonai erővel foglalta el.
Az unitárius kifejezést először az 1600-ban tartott lécfalvi tábori országgyűlés határozataiban használták, de hivatalosan csak 1638-ban vette fel az egyház ezt a nevet. Ekkor, az úgynevezett dési egyezség elfogadásakor kötelezték az unitáriusokat arra, hogy Jézust istenként imádják, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében kereszteljenek, s ráadásul egyházi könyveiket is a fejedelem cenzúrája alá kellett bocsátaniuk.
A szabadságot az 1848-ban elfogadott XX. törvény hozta meg az egyház számára, viszonylag rövid időre. A trianoni döntéssel ugyanis Romániához került a magyar unitáriusok többsége, és sem a királyi, sem a kommunista román hatalom nem nézte jó szemmel a magyar egyházat. (Az unitáriusok elleni fellépésben a hatalomnak mindig nagy segítségére volt a román nyelvű ortodox és görög katolikus egyház is.) Az 1989–91-es romániai „rendszerváltás” után felszabadult az egyház, új templomok, iskolák épülhettek, megindult – ha nehézkesen is – az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása. 1993-ban újraindultak a kolozsvári és a székelykeresztúri unitárius kollégiumok is.
A Trianon utáni Magyarországon maradt kevés számú unitárius és maga az egyház is, sokáig kereste a helyét a csonka országban. Az 1920 utáni hetven éven át nem is igen találhatta azt meg, a kedvezőtlen történelmi fordulatok miatt. Rákosiék az egyházi javak nagy részét államosították, s a Kádár-rendszer – bár megtűrte az egyház működését – sem biztosíthatta a szabad fejlődés lehetőségét. A hazai rendszerváltozás után új távlatok nyílhattak az unitáriusok előtt. Erősítette az egyházat a többezernyi Erdélyből áttelepült magyar unitárius is, akik lassan megtalálták kapcsolatukat az itteni egyházzal. Az unitárius hit nem maradt meg provinciális vallásnak. Erdélyi, lengyelországi menekültek már a XVI–XVII. században előbb Angliába, majd az Újvilágba is magukkal vitték hitüket. Ma Európa-szerte az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Indiában is virágzó unitárius egyházközösségek működnek, igaz, közöttük egyre nagyobb teret hódít az úgynevezett univerzalizmus, amely Amerikában odáig ment, hogy szinte már nem is lehet keresztény egyháznak nevezni őket.
Az unitáriusok büszkén tartják számon a magyarok közül Bölöni Farkas Sándort, Brassai Sámuelt, Kriza Jánost, Orbán Balázst, Bartók Bélát vagy éppen László Gyula professzort. Unitárius volt az amerikai Benjamin Franklin, a villámhárító feltalálója és a Függetlenségi Nyilatkozat társszerzője, John Adams, a második, Thomas Jefferson, a harmadik, John Quincy Adams, a hatodik és William Howard Taft, az USA huszonhetedik elnöke, továbbá Ralph Waldo Emerson, költő, esszéíró, Mellville, a Moby Dick szerzője, Bell, a telefon feltalálója, az ismert sci-fi író, Ray Bradbury, Charles Dickens regényíró, Stephenson, a gőzmozdony feltalálója és Chamberlain is, aki 1925-ben a locarnói szerződés tető alá hozásáért Nobel-békedíjat kapott.