Különös aktualitást ad a Jó szerencsét, emberek! című filmnek az 1996-ban privatizált magyarországi áramszolgáltatás problémája is. Hiszen itt és most a magyarországi áramtermelő erőművek luxusprofitot hoztak létre, a kisembernek mégis fizetnie kell a magas áramszámlákat A rendezőnő filmjének oroszlányi bemutatója után elmondta, hogy filmjeinek célja, hogy személyes sorsok, életutak szemszögéből tárja elénk egy halálra ítélt ágazat veszteseinek, a munkástársadalom igazi mostohagyerekeinek drámáját.
Ahhoz, hogy a tragédiát megértsük, vissza kell kanyarodnunk a szomorú nyitányhoz. 1989-ben még hatvanhét és fél ezer bányász szállt naponta a mélybe, mára ezernyolcszázan maradtak. A rendszerváltozás évében megszűnt a magyar szénbányászat állami dotációja, ami bányászsztrájkok sorát idézte elő. Egy 1992-es kormánydöntés arra ítélte a bányákat és a szénből villamos energiát előállító erőműveket, hogy összevonják, integrálják őket. Ezért adta a rendező az első tételnek az Integráltak címet. Ez a film az 1993-as esztendőbe vezet vissza bennünket, amikor nyolc működő szénbányában már csak tizennyolcezren dolgoztak.
A Vattacukor című második felvonás a dicstelen bányaprivatizációk végjátékát idézi föl. Eltekintve az utolsó mohikántól, Márkushegytől, amely állami kézben maradt, minden megmaradt bánya magánkézbe került. Utolsóként Lyukóbányára tette rá a kezét 1996-ban egy amerikai cég, amely a világ számos más táján működtetett erőműveket, bányát azonban egyet sem. Lyukóbányát is csak kényszerből vette meg, mivel a Tiszai Erőmű csak a bányával együtt volt eladó. Az amerikai tulajdonos ravasz stratégiát dolgozott ki a létszám csökkentésére. Már szinte az első munkanapon háromszoros végkielégítést ajánlott föl az önként távozó munkásoknak. A lélektani csapda remekül működött. A bányászokat valósággal megrészegítette a számszerűségében csábítóan nagynak tűnő összeg, amelyhez hasonlót a Borsodban élő emberek jó része talán még nem is látott együtt, így minden második dolgozó feliratkozott a távozók listájára. Azt hitték, onnantól kezdve övék az édes élet. Ám az inflációban, a drágaságban, a munkanélküliségben a sok pénz úgy elolvadt, mint a vásárban kapható vattacukor, amely olyan szép nagynak látszik, mint egy görögdinnye, ám valójában csak diónyi kristálycukorból készült.
A jó szerencsét, emberek! című, tavaly játszódó zárókővel eljutottunk napjainkba. 2004-ben már csak két mélyművelésű bánya működik hazánkban. A borsodi Lyukóbánya és a Komárom-Esztergom megyei Márkushegy. Ez utóbbi az állami tulajdonú Vértesi Erőmű Rt.-hez tartozik, ahol elkészült a retrofit nevű, drága kéntelenítő berendezés. Ez megakadályozza a magas kéntartalmú anyagok kibocsátásából származó, egészségre káros anyagok keletkezését, így az erőmű megfelel a 2005. január 1-jétől érvényes európai uniós környezetvédelmi előírásoknak.
Nem bizonyultak ennyire szerencsésnek az utoljára privatizált Lyukóbánya munkásai. A hatvanhat esztendős bánya harmincnyolcmillió tonna szenet adott az országnak. 2003 karácsonya előtt az amerikai gazda ajándék helyett értesítést kézbesített a lyukóbányai munkásoknak a bánya bezárásáról. Így szabadult meg a tulajdonos hatszáz embertől és tizenegymillió tonna kibányászatlan széntől. A bánya bezárását lebonyolító magyar cég kettőszázötven embernek tudott annyiban segíteni, hogy egy évig munkát adott nekik a felszámolási teendők elvégzésében. Rövid ideig abból élhettek, hogy megszüntették a saját korábbi munkahelyüket. A film egyik legabszurdabb mozzanata, amikor a néző megtudja, hogy 2004. október 7-én ünnepséget rendeztek az utolsó csillényi szén felhozatala alkalmából. Ezután a bányavasakat feldolgozták, az aknát törmelékkel betömték, az aknatornyot ledöntötték. Végül az illetékesek a hagyományos bányászköszöntéssel búcsúztak a munka nélkül maradt dolgozóktól: „Jó szerencsét, emberek!” Ezzel az abszurd mesébe illő jelenettel zárul az utolsó privatizált magyar bánya története.
Varga Ágota megszólaltatja azokat a szakembereket is, akik környezetvédelmi és gazdasági okokra hivatkozva logikusnak látszó, alapjában véve meglehetősen érzéketlen magyarázatot adtak. Ugyanis ezek a gazdasági szempontú okfejtések semmitmondók ahhoz a tényhez képest, hogy Lyukóbányán nem egészen egy év alatt majd ezer ember vált úgyszólván egyszerre munkanélkülivé, ami a rendszerváltás történetének drámáihoz képest is elképesztő. A film egyértelműen a megalázottakkal és megszomorítottakkal azonosul. A munkásokkal, a házastársaikkal, a gyermekeikkel. Emberekért emel szót, akik tisztességgel, becsülettel dolgozták végig az életüket, a megélhetésért és az egész ország javára. Varga Ágota, bár számos rangos filmes és televíziós szakmai elismerésben részesült, az utóbbi években semmiféle támogatást nem kapott. Az kifejezetten abszurd, hogy a közszolgálati televízió még az úgynevezett dokumentumzónában is szinte csak külföldi filmpublicisztikákat sugároz. Pedig a magyar dokumentumfilmes iskola ma is számos rangos, kiváló alkotással bizonyítja a világ minden táján, hogy – a magyar művészfilmmel ellentétben – nemcsak múltja van, hanem jelene is.
origo.hu
Magyar Péter a nők elleni erőszak napját alapította meg
