A magyar akadémiai tagság furcsaságai

Madarász Imre fűz néhány megjegyzést a Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825– 2002 című kiadványhoz a PoLíSz című lap legújabb számában, illetve, hogy pontosak legyünk, nem magához a kiadványhoz, hanem ahhoz a tényhez, hogy az elmúlt közel két évszázad során ki lehetett és ki nem a sok viszontagságot megért „tudós társaság” tagja. „Állítom, ha valaki azért böngészi, tanulmányozza át az 1536 oldalas bibliográfiai adattárat, hogy megtudja és megértse, milyen kritériumok alapján lehetett elnyerni hazánkban a legmagasabb hivatalos tudományos rangot jelentő akadémikusi titulust, a kérdésére választ, tehát ilyen kritériumot nem talál…” – írja Madarász.
A laikus azt hihetné, hogy az akadémiai tagság tudományos teljesítményhez kötött. Ennek persze így is kellene lennie, mégis másként van. Politikusok, arisztokraták szép számmal szerepelnek a tagok sorában. A Habsburg–Lotaringiai-uralkodóház öt tagja. Tisza Kálmán és István, Darányi Ignác, Széll Kálmán meg Wekerle Sándor. Kossuthot vagy Batthyány Lajost hiába keressük az akadémikusok között, helyettük ott volt Szécsen Antal gróf meg Szögyén-Marich László, mindketten ádáz ellenségei a szabadságharcnak. Az államszocialista rendszer is furcsaságok sorát produkálta. Volt olyan akadémikus, akinek még egyetemi diplomára sem futotta. 1948 után számtalan világhírű tudóst „zártak ki” az MTA tagjai sorából, és kerültek helyükre olyanok, akik nem annyira tudományos érdemeiknek, inkább politikai helyezkedésüknek köszönhették címüket.
Néhány furcsaság: Herman Ottó azért nem fogadta el az akadémikusi címet, mert tiltakozott a kalocsai érsek (amúgy amatőr botanikus) tagsága ellen. Hollós Lászlót, a magyar mikológia (gombászat) legnagyobb alakját meg sem próbálták megválasztani: nem volt hajlandó „tisztességesen felöltözni” – maga szőtte, maga varrta a ruháit. Ma már mosolyogni lehet azon, hogy Ady nem volt akadémikus, Szabolcska Mihály igen. Tekintsük a „sors szeszélyének”, hogy Mikszá-thot beválasztották, Krúdyt nem, Gárdonyi Gézát és Illyés Gyulát igen, Móricz Zsigmondot nem.
„Aki mindezek okát feltárja és közzéteszi – zárja cikkét Madarász Imre –, talán az is elnyerhetné az akadémiai koszorút…” Talán.