A politikai marketing csapdájában

A napokban volt fél éve annak, hogy a londoni merényletek ismételten ráirányították a figyelmet arra, hogy az úgynevezett új típusú terrorizmus immár Európát sem kíméli. Egy közelmúltban megjelent tanulmánygyűjtemény – Válaszok a terrorizmusra II. – arra hívja fel a figyelmet, hogy a terrorfenyegetettség mértéke az Egyesült Államokban és Európában sokkal kisebb mértékű, mint azt a média közvetíti felénk, szerte a világban pedig változó intenzitású. Az elemzők szerint a politikai elitnek végre helyi értékén kellene kezelnie ezt az egyébként valóságos biztonságpolitikai problémát. Ennek kapcsán beszélgettünk a kötet szerkesztőjével, Tálas Péterrel, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Védelmi Kutató Központjának vezetőjével.

Ötödik éve beszélünk a nemzetközi terrorizmus térnyeréséről és ezzel összefüggésben az ellene folytatott harcról. Próbáljuk meg meghatározni, miről is van szó? Mitől tart ma annyira a világ?
– E kérdés megválaszolásához először is tisztáznunk kell, hogy a terrorizmus rendkívül sokféle lehet. Így beszélünk nemzeti avagy regionális, illetve globális terrorizmusról. A jelenleg működő terrorcsoportok túlnyomó többsége az első kategóriába sorolható. Ezt a nemzeti jellegű terrorizmust ugyanakkor sok helyen visszaszorították. Európa már harminc éve harcol az IRA-val, az ETA-val, a korzikai szeparatistákkal, ám ha megnézzük, hogy az ilyen csoportok által elkövetett merényletek és az áldozatok száma miként viszonyul egymáshoz, akkor azt mondhatjuk, a nemzeti típusú terroristák Európában jószerével szimbolikus cselekményeket követnek el. Korábban figyelmeztetik a hatóságokat, olyan helyekre teszik a bombákat, ahol a robbanás nem követel emberéletet. Vannak ezenkívül a szubregionális csoportok, ilyenek a palesztin szervezetek vagy a délszláv térségben működő albán szeparatisták. Az ő tevékenységi területük ugyan nem korlátozódik egyetlen nemzetállamra, hiszen utóbbiak például Szerbiában, Macedóniában és Boszniában is követnek el merényletet, ám mégis körülhatárolható. S végül van a globális terrorizmus, amit a világ 2001. szeptember 11-én ismert meg, amely paradox módon a terrorcselekmények legkisebb szeletét adják.
– Mégis ezekről beszél mindenki. Mitől ez a rendkívüli hatékonyság?
– Ez az úgynevezett új típusú terrorizmus ma tényleg az egyik legfontosabb, hiszen jellegéből adódóan fő célja a nagyméretű pusztítás. Elsősorban olyan megfontolásból, hogy így mindig a média első oldalára kerülnek, félelmet keltenek a társadalmakban. Ezáltal ugyanis meg tudják sokszorozni a cselekmény hatását. Gondoljunk a World Trade Center összeomlására, Madridra vagy Londonra. Ám, ha megnézzük, hogy e terrorcselekmények száma hogyan viszonyul a szubregionális vagy a nemzeti terrorizmushoz, akkor azt mondhatjuk, hogy Európában elenyésző számú esetről van szó. Ezt a tényt nagyon fontosnak tartom, tekintettel arra, hogy nagy ellentmondás van a politika és a média által sugallt fenyegetettség és a valóság között. Az áldozatok nagy száma miatt e szűk és létszámában valószínűleg legcsekélyebb terrorizmustípus helyeződik a központba.
– Ha az új típusú terrorizmusról beszélünk, nem kerülhetjük meg az al-Kaidát, amely mára olyan márkanév lett e piacon, mint a hamburgerén a McDonald’s. Ki mit ért ma al-Kaida alatt?
– A nemzetközi szakirodalom három értelemben beszél az al-Kaidáról. Először is Oszama bin Laden báziscsoportjára gondol, amely a tálib rendszer megdöntése után meggyengülve Afganisztánra és környezetére korlátozza a tevékenységét. A másik értelmezés azokra a fegyveres csoportokra vonatkozik, amelyek részben al-Kaidaként jelentkeznek. Valójában sokkal inkább arról van szó, hogy hasonló módon, ideológiai kötöttséggel és módszerekkel követik el a cselekményeiket, de nem feltétlenül tartanak kapcsolatot Oszama bin Ladennel vagy az al-Kaida olyan filiáléival, mint például az iraki Zarkávi-féle társaság. Ez egy franchise rendszer, amelyet „McDonald’s al-Kaidaként” is szoktak emlegetni. A harmadik értelmezés leginkább arra vezethető vissza, hogy az al-Kaida mára márkanév lett a terrorizmus piacán, s ha valaki ennek a nevében lép fel, az automatikusan publicitást kap, így virtuálisan megnövelheti a saját jelentőségét. Ennek megfelelően a terrorizmus piacán az al-Kaida sok tekintetben egyfajta reklámhordozó. Az esetek többségében azonban az ilyen csoportok megjelenése nem takar tényleges fenyegetettséget. Inkább arról van szó, hogy ma a terrorizmus nagyon jól használja a különböző médiafelületeket virtuális félelemkeltés érdekében. Nem kell ugyanis feltétlenül terrorcselekményt elkövetni ahhoz, hogy félelmet keltsünk.
– Ahhoz, hogy sikeresen vegyük fel az alapvetően az iszlám radikalizmusban gyökerező új típusú terrorizmus elleni harcot, meg kell értenünk a gondolkodását, mozgatórugóit. Kiket és miért állítanak a célkeresztbe?
– Ezzel kapcsolatban nagy vita van a szakirodalomban. Sokan azt mondják, hogy e globális, modernebb terrorizmusnak igazából nincsenek konkrét céljai, s bizonyos értelemben ez is megnehezíti ellene a harcot. E vélemények szerint alapvetően civilizációk közötti háborúról van szó. Ezzel szemben én a terrorizmust alapvetően racionális, politikailag nagyon konkrétan motivált tevékenységi formának tekintem. Úgy látom, hogy a legtöbb terrorszervezet esetében megtaláljuk azokat a konkrét okokat is, amelyek miatt elkövetik ezeket a cselekményeket. Túlnyomó többségükben ezek valamilyen módon az iraki, a közel-keleti helyzethez, a Nyugatnak a harmadik világhoz, az arab világhoz való viszonyát jelentik. Természetesen, amikor olyanokat látunk, mint a beszlani tragédia, akkor könnyen hajlunk arra, hogy ezek valami irracionális dolgot csinálnak, józan ember ugyanis nem pusztít el gyerekeket. A terrorista számára azonban az ilyen cselekmény is rendkívül racionális abban az értelemben, hogy félelmet akar kelteni. Természetesen ezt erkölcsileg el lehet és el is kell ítélni, ám félrevezet, ha ezzel kapcsolatban őrültekről, fanatikusokról beszélünk. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a vallási fanatizmus lenne a terrorizmus alapvető motivációja. Úgy vélem, mindig konkrét társadalmi, politikai elégedetlenség húzódik meg e cselekedetek mögött, s ezért a terrorizmus elleni harcnak sokkal többet kellene foglalkozni e motívumok felderítésével. London kapcsán nevezetesen el kellene például gondolkodni a multikulturális együttélési modell válságán is. Óvnék attól, hogy az iszlám radikalizálódást minden esetben terrorcselekményre futtassuk ki. Nem minden iszlám radikálisból lesz terrorista.
– Ha jól értelmezem a szavait, most akkor tennénk a legtöbbet a terrorizmus elleni harcban, ha nem adva e kérdéskörnek médiaterepet, hallgatnánk. Nem tehetem azonban meg, hogy ne firtassam térségünk érintettségét. Fenyegeti-e a nemzetközi terrorizmus Közép-Európát?
– Úgy fogalmaznék, hogy e kérdésben nagy vita van a biztonságpolitikai szakértők és a terrorizmuselhárítók között. A fő probléma az, hogy mi alapján állapítjuk meg egy-egy országnak a terrorfenyegetettségét. A magamfajta, aki inkább elmélettel és kutatással foglalkozik, általában azt tudja mondani, meg kell nézni, hogy egyrészt milyen terrorcselekmények voltak az elmúlt években a térségben, hányan estek ezeknek áldozatul. Ennek alapján azt kell mondanunk, Kelet-Közép-Európa terrorcselekmények szempontjából talán a világon a legkevésbé fenyegetett térség. Ráadásul, ha még tovább vizsgálódunk, akkor azt látjuk, hogy a régión belül a 2001. szeptember 11. óta eltelt időszakban elsősorban a Balkán, a posztjugoszláv térség fenyegetett a terrorizmus által. Koszovó és Bosznia környékén volt a legtöbb – úgy 36-40 – terrorcselekmény, de még ez is elenyésző az ezen idő alatt Nyugat-Európában regisztrált több mint ezer esethez képest. Meg kell nézni azt is, hogy vajon mi motiválja a terroristákat, milyen jellegű célpontokat választanak ki. A legmodernebb, a hatékonyan működő terrorszervezeteknek is szükségük van valamiféle társadalmi infrastruktúrára, így olyan, viszonylag nagy számú rétegre, amely támogatja vagy legalábbis tolerálja a terrorizmust. A másik nagyon fontos dolog, hogy a modern terrorizmus a médiát elsőrendűnek tekinti, s ennek megfelelően olyan országokat, amelyek a nemzetközi sajtó árnyékában élnek, nem szívesen választja terrorcselekmény célpontjául. Természetesen kivételek ez alól a média figyelmét magukra vonó rendezvények, ám a terrorelhárítás szempontjából ezek a könnyebben kezelhető dolgok. Magyarország tehát nem a legkedvezőbb terep a terroristák szempontjából, hiszen az elmúlt száz évben összesen egyszer vagy másfélszer volt a világsajtó első oldalán: 1956-ban és az 1989-es határnyitáskor. De ha megnézzük a négyszer nagyobb Lengyelországot, az is legfeljebb ötször-hatszor szerepelt a címlapon. Így azt lehet mondani, a nemzetközi média figyelme nem irányul annyira Közép-Európára, hogy vonzó célpont legyen a terrorizmus számára.
– Változtathat-e azonban mindezen a CIA-börtönök és a rabszállító repülések körüli botrány? Nem lehetséges, hogy a túlzott atlantizmus, az iraki szerepvállalás, majd e legutóbbi ügyek egymásra rakódnak, s előbb-utóbb mégis csak felhívják a terroristák figyelmét térségünkre?
– Nem gondolom, hogy a kérdésben felvetett politikai elköteleződések nagymértékben növelnék a terrorfenyegetettségünket. Sokkal fontosabbnak tartom azokat a már korábban említett törvényszerűségeket, és csak negyed-ötödrendűnek ezen országok esetében mondjuk az iraki szerepvállalást. A CIA-börtönök ügye sem a terrorizmus, hanem mindenekelőtt a jogállamiság és az európai erkölcsök és etika miatt problematikus.
– Ez az eset is felvillantja ugyanakkor, hogy a terrorizmus örvén sok mindent megpróbálnak elintézni manapság a nagyhatalmak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a terrorizmus elleni harc gyakran a politika szolgálatába került…
– A terrorizmus napjainkra mind a terroristák, mind pedig a politika számára olyan hívó szó lett, amely sok mindenre alkalmas. Ha megnézzük, akkor látjuk, mi mindenhez fel tudják használni. Mondok egy példát. Szereljünk-e fel a metróban megfigyelő kamerákat? Természetesen az emberek ettől nagyobb biztonságban lesznek, csak azért Magyarországon például ne a terrorizmusra hivatkozva szereljük fel ezeket. A hazai metróban ugyanis nincs akkora terrorfenyegetettség, ami ezt indokolttá tenné. De nyilvánvalóan egy ilyen dologban hihetetlen sok minden benne van. Benne van az, hogy a terrorizmus elleni harcnak eszközökre van szüksége, ezeket elő kell teremteni, s ez egyrészt sok pénzt jelent, másrészt üzlet is egyben. Ne felejtsük el, hogy a terrorizmus elleni harc, mint a biztonságpolitika minden területe, óriási biznisz is. Ennek megfelelően fontosnak tartom, hogy a terrorizmust helyi értékén kezeljük, s ahol nagy a fenyegetettség, ott nagyon nagy erőkkel kell küzdeni, ahol pedig nem, ott arányosan kisebb összegeket kell rá fordítani. Azt akarom ezzel mondani, hogy sok mindent besöprünk a terrorizmus szóval jelzett skatulyába, így olyan dolgokat is, amelyeknek nem sok köze van ehhez.
– Ilyenek például bizonyos geopolitikai indíttatású lépések is…
– Jó példa erre, hogy az amerikai vezetés már szeptember 11-e után azt próbálta igazolni, hogy Szaddám Huszeinnek és Iraknak köze van a merénylethez, az al-Kaida támogatásához. Mint azonban később kiderült, szó sincs erről. A terrorizmus és az ellene folytatott harc így geopolitikai célok szolgálatába keveredett. Ha a terrorizmusra hivatkozva olyan dolgokat próbál egyik vagy másik hatalom elintézni, amely nem konkrétan az ellene folytatott harcról szól, az óhatatlanul erodálja részben a terrorizmus elleni harc hitelességét, még inkább pedig a nemzetközi összefogást.